A magyar származású, Bécsben élõ fotómûvész 1954-ben született.
Középiskolai tanulmányai befejeztével, üveg- és porcelánfestészetet tanult, majd 10 éven át a Bécsi Ipar-mûvészeti Múzeumban (MAK) dolgozott restaurátorként.
Közben kitanulta a fényképezést, s a fotózás egyszerre vált munkájává és mûvészeti tevékenységévé. A 80-as évektõl fotóriporterként, elsõsorban háborús tudósító-ként hívta fel magára a figyelmet; tudósított Romániából és a Balkánról is, hosszú ideig a WIENER magazin munkatársa volt. Miután otthagyta a veszélyes hadi fotó-riporteri szakmát, teljes figyelmével a mûvészi fotózás felé fordult. 1980 óta számtalan kiállítása volt Auszt-riában és külföldön egyaránt.
2006-ban Franz Palankkal elkészítették „A tökélet-lenség varázsa” címû nagysikerû televíziós dokumen-tumfilmet, amelyet Gerald Teufel rendezett. (A De Jure Alapítvány jóvoltából 2007-ben Magyarországon is be-mutatták a filmet.)
„Fotóim fõ témája a fogyatékosság.
Ez azt jelenti, hogy amputált nõkkel dolgozom világszerte, és megmutatom a különbséget köztük és a között, amit normálisnak nevezünk. Mindezt különleges módon teszem, ami azt jelenti, hogy ikonokká változtatom modelljeimet, hogy ily módon tükrözzem õket tökéletes világunkban. Klisék és elõítéletek nélkül dolgozom a másság jelenségével. Azon vagyok, hogy megmutassam a nõi erotikának ezt a szokatlan formáját, és megosszam a másság létélményét azokkal, akiknek nincs ilyen tapasztalatuk.”
Köszönetünket tolmácsoljuk Gerhard Abának, hogy képeinek közléséhez hozzájárult.
záló, gondolati alkotás határmezsgyéjén mozog-nak. A háttérben ezáltal traumatikus elõtörté-netek, a csonkítás fájdalma, háború, erõszak, szenvedés, mind ott lapulnak. Bár a fotók az egyéni elõtörténetek, illetve a kollektív tapasz-talat újrafogalmazásának kísérletei, valamint a sajnálatra méltó áldozatiasult szerepek transzfor-mációs terei, a végtagokon húzódó hegek az emlékezés terepei, lieux de memoire, amelyek nem olthatók ki, nem semmisíthetõk meg. Azzal, hogy a képek esztétizálják a csonkolt testet, sõt ezen túllépve erotizálják azt, politikai töltetet is kapnak, tovább fokozva nyugtalanító, konfliktu-sokkal terhelt befogadói élményünket.
A képek felvetik, a komoly filozófiai múltat magáénak tudható, nõi testre vetett átható férfite-kintet problematikáját is. A képekrõl nyíltan, eroti-kusan, néha invitálóan a teleobjektívbe nézõ mo-dellek kicsit sem tekinthetõk a vágyaktól determi-nált férfitekintet tárgyainak, önmagukat rejtegetni akaró, bennünk együttérzést kelteni szándékozó sérült nõknek: a nõi identitás mélystruktúráinak feltárásával érzékeltetik, hogy bár a fogyatékos nõi test még mindig a társadalmi normatív rezsim ellenõrzésének tárgya, ugyanakkor az önmeg-határozás és az egyéni hatalom kifejezési esz-köze is.
Aba alkotásainak láttán felmerül azonban a kérdés, hogy mennyire képes kilépni az ábrá-zolás a hagyományos keretek közül a kötelezõ femininitás egyéb síkjain: a nõk ugyanis a legtöbb képen a szépségideál egyéb kritériumai-nak megfelelnek, alakjuk, fiatal arcuk nem sokban különbözik a fotómodellekétõl. Az eroti-kus fotók hagyományához illeszkedve, a csipke alsónemûben vagy meztelen feszes keblekkel ábrázolt nõk csábító szexuális lényekként jelen-nek meg. A maszkulin alkotó és az alkotás femi-nin tárgyának dichotómiája azonban egy másik lényeges aspektusban egyértelmûen megkérdõ-jelezõdik: a modellek ugyanis aktív résztvevõi a kompozíciók megformálásának. Aba és modelljei interjúkban nyilatkoznak arról, hogy a képek közös interakció termékei, a modellek nem pusz-tán a fotográfus mûvészi víziójának megformálói, hanem egyenrangú aktív partnerek, részvételük az alkotásban felszabadító performatív aktus, amelyben kifejezhetik nõiségük, szexualitásuk egyéni voltát is.
Braidottival egyetértve, nem hiszem, „hogy a változások és átalakulások – amilyen a nõk új szimbolikus rendszere is – pusztán csak aka-rattal létrehozhatók. A fizikai valóság átalakítása nem akaratlagos önmegnevezéssel történik: a legjobb esetben ez a nárcizmus szélsõséges for-mája lenne, a legrosszabb esetben a szolipsziz-mus melankolikus megjelenése. Az átalakulást
csak az esszenciától megfosztott megtestesülés vagy stratégiailag újra esszencializált megteste-sülés hozhatja létre: át kell dolgoznunk magun-kat az egyén megtestesült énjének sokrétegû struktúráján. Olyan ez, mint amikor az ember lassan levedli régi bõrét. A változást csak úgy lehet elérni, ha alaposan és gondosan dolgozunk rajta: a régi metabolikus elfogyasztása teszi lehe-tõvé az új kialakulását.” (Braidotti 2007, 67.)
Vajon hogyan segíti Gerhard Aba mûvészete az új kialakulását? Hogyan segít bennünket abban, hogy végül képesek legyünk feltörni a mesterkódokat, amelyek a képzeletbeli konstruk-ciókat definiálják? Fotói a fogyatékosságról, a nõiségrõl, a szépségrõl, a nõk testi tapasztala-tairól, a szexualitásról és az érzékiségrõl beszél-nek. Hatékony eszköztárat adnak a kezünkbe a másság újraértelmezéséhez, kegyetlen pontos-sággal szembesítenek elõítéleteinkkel, minden-napi szorongásainkkal. A képek azáltal, hogy megzavarják a biztonságot adó szimbolikus rendet, a kialakult kánon kritikájával párhuzamo-san új gondolati megközelítéseket biztosítanak a másság rekonstruálásához. Segítenek megsza-badulni a fogalomhoz tapadó elnyomó, megle-hetõsen negatív konnotációktól, s újraláttatják annak pozitív tartalmát.
A mai nyilvános beszédmódban uralkodó elnyomó narratívák beszûkítik a szépség, az érzékiség sokszínûségét azzal, hogy annak lé-nyegét leegyszerûsítve, bizonyos elemi ténye-zõket figyelmen kívül hagyva, fogalmazzák meg.
Aba képei aláássák azt a klasszikus, zárt és hegemón társadalmi rendet, amely a nõi testet és a szépséget sematikusan, paraméterekben leírható módon közelíti meg. Képei értelmezhe-tõek feminista állásfoglalásként, olyan transzg-resszív aktusként, mely újrarajzolja, újrafényké-pezi a fogyatékos nõi testet. Mind politikai, mind esztétikai értelemben szakít a mainstream nõi testideál alapfeltevéseivel. A dekonstrukció se-gítségével, a fogyatékossággal élõ nõkkel szem-beni hamis és korlátolt kulturális elvárásokat lep-lezi le, s kihívást intéz a normatív perspektívák ellen. Azzal, hogy bomlasztja a kulturális homo-genitást, jelentõs társadalmi, morális és elméleti üzenetet is közvetít, amely segíthet bennünket abban, hogy új fogalmakat alkothassunk társa-dalmi létezésünkrõl.
A szexualitás, az érzékiség, a nõiség kér-désköre elválaszthatatlan a testtel kapcsolatos diskurzusoktól, mivel a társadalom ezeket a testképhez, a test ideális megjelenéséhez köti.
Testünk pedig – mint az anyagi és a szimbolikus találkozási felülete (Braidotti 2007), illetve mint kulturális értékeink és félelmeink, a társadalmi befogadás és kirekesztés alapja (Douglas 1996)
– fõszerepet játszik szubjektummá válásunk folytonos alakulási folyamatában.
Aba képei a fogyatékosságot és a nõiséget ebben a vonatkoztatási rendszerben láttatják. A testükkel kétféleképpen is megjelölt emberek, a fogyatékossággal élõ nõk leértékelõdnek a szubjektummá válás folyamatában azzal, hogy pusztán alárendelt, deviáns, szabálytalan, kire-kesztett testként képzelik el õket. Társadalmi lát-hatatlanságuk abból az elõfeltételezésbõl indul ki, hogy testük aszexuális és nõietlen. Az a kul-turális elvárás fogalmazódik meg velük szemben, hogy nõiségüket el kell takarniuk, hiszen nem teljes értékûek, nem nõk, egyszerûen csak fo-gyatékosok. Így különös módon válnak egy-szerre láthatatlanná és a többségi társadalom által sztereotipikusan észleltté. Ez a láthatat-lanság, amit a mutogatnivaló látványosság, mint domináns reprezentáció kísér, alapvetõ akadálya annak, hogy a fogyatékossággal élõ nõk meg-határozhassák, megfogalmazhassák, követke-zésképpen átélhessék nõiségüket (Garland-Thomson 2006).
Azzal, hogy Aba a fogyatékosságot, mint em-beri változatot, mint az emem-beri testek
különleges-ségét interpretálja, segít kilépni abból az ismeret-elméleti keretbõl, amelyre hagyományos gondol-kodásunk támaszkodik. Munkái által a fogyaté-kos nõi test – Judith Butler (2005, 50) szavait idézve – „a rendszeren belül, mint inkoherencia, felforgatás, a rendszerszerûséget fenyegetõ elem jelenik meg”.
Ebben a végletekig az ép testet idealizáló nyugati társadalomban, ahol egy fogyatékos test mindig vagy túl testszerû, vagy nem eléggé az (Porter 1997), újraértelmezi a nõi szubjektummá válás folyamatát, amely így egy többszörösen összetett, differenciált, intenzív, sokarcú entitás-ként tûnik fel. (Braidotti 2007)
Gerhard Aba képeivel a fogyatékosság, a nõiség lényegének stratégiai átgondolására késztet.
Újszerû szimbólumok létrehozására vállalkozik, és olyan új gondolati kereteket hoz létre, ame-lyekkel közelebb visz bennünket annak megérté-séhez, hogy vajon miképpen is része énképünk-nek, szubjektivitásunknak, illetve kulturális dis-kurzusainknak a fogyatékosság, mint komplex társadalmi konstrukció.
I
RODALOMBRAIDOTTI, R. (2007): Egy nomád térképei.Balassi Kiadó, Budapest.
BUTLER, J. (2005): Jelentõs testek.Ú-M-K, Budapest.
DOUGLAS, M. (1996): Purity and Danger: An Analysis of the Concepts of Pollution and Taboo.Routledge and Kegan Paul, London.
PORTER, J. I. (1997): ‘Foreword’. In: Mitchell, David T. – Snyder, Sharon L. (eds.): The Body and Physical Difference-Dis-courses of Disability. The University of Michigan Press, Ann Arbor, xiii–xiv.
SOULAGES, F. (2008): A testfényképezés politikuma. (ford.: Mihancsik Zsófia) Magyar Lettre International.Nyár, 69. sz.
GARLAND-THOMSON, R.:Re-shaping, Re-thinking, Re-defining. Feminist Disability Studies.
Forrás: http://www.centerwomenpolicy.org/pdfs/DIS2.pdf Letöltés dátuma: 2006. jún. 20.
„ A
B A K É P E I A L Á Á S S Á K A Z T A K L A S S Z I K U S É S Z Á R T T Á R S A D A L M I R E N D E T,
A M E L Y A N Õ I T E S T E T É S A S Z É P S É G E T S E M A T I K U S A N,
P A R A M É T E R E K B E N L E Í R H A T Ó M Ó D O N K Ö Z E L Í T I M E G
. ”
H
E R N Á D II
L O N A„ N
O0 1 ” – 1 9 8 0
„ . . .
I K O N O K K Á V Á L T O Z T A T O M M O D E L L J E I M E T. ”
G
E R H A R DA
B AM
A R T I N A– „ A
T Ö K É L E T L E N S É G VA R Á Z S A” – 2 0 0 5
Így, a 21. század hajnalán lassan talán már ve-hetjük a bátorságot, hogy szembenézzünk azzal a ténnyel, hogy a fogyatékosság jelensége nem csupán egy velejéig modern s a társadalom-történetben is végigkísérhetõ jelenség (Stiker, 1997; Kálmán–Könczei 2002; Kõszeghy–Parragh,
2004; Fogyatékosságtörténeti Vándorkiállítás1), hanem egy növekvõ számú réteget reprezentáló és érintõ, komoly súlyt képviselõ társadalmi tény, szerte a világon. Minden ötödik ember fogyaté-kossággal él az Amerikai Egyesült Államokban (az ott bevett definíciók és az ottani értelmezés
S Z E M L E
Több ismert folyóirat címében hordozza a „szemle” kifejezést; alapítói, szerkesztõi, szerzõi ezzel arra utalnak, hogy a folyóirat tárgyát képezõ témakört a lehetõ legtöbb oldalról kívánják körbejárni, bemutatni. Más folyóiratok szemle-rovatai, különféle szakmai kiadványok – könyvek, cikkek, más folyóiratok, filmek stb. – bemutatását, kritikai elemzését nyújtják.
Periodikánkban – szándékunk szerint – e rovat ötvözet, célkitûzése többrétegû. Mûfaji meghatározottság nélkül többféle szempont szerint kívánja az Olvasó elé tárni a fogyatékosság jelenségét. Tartalmazza a fogyatékosságtudományhoz kapcsolódó hazai és külföldi kiadványok bemutatását, szakmai szempontú és tudományos igényû recenzióit éppen úgy, mint a fogyatékos emberek megjelenését vagy megjelenítését a társadalmi élet más területein: például a mûvészetekben, vagy akár a sportban. Helyet kapnak benne a fogyatékossággal kapcsolatos nemzetközi és hazai szakmai és társadalmi rendezvények (konferenciák, kiállítások) összefoglalói, filmszemlék, interjúk, mûvészeti alkotások, amelyek nem csupán a szakemberek érdeklõdésére tarthatnak számot, hanem minden olvasó számára közelebb kívánják hozni a témát, az elõítéletek, megfáradt, kiüresedett sztereotípiák csökkentésével elõsegítve a kölcsönös megismerést, egymás könnyebb megértését.
Nagy, Könczei és Hernádi cikke áttekinti a fogyatékosságtudomány eszmetörténetének néhány fõbb állomását és fejlõdésének mozgatórugóit. Kitér a fontosabb tudománytörténeti összefüggésekre, a magyarországi eredményekre, és röviden bemutatja a nevezetesebb fogyatékosságtudományi mûhelyeket, újabb kutatási irányokat, és szemrevételezi a terület legfõbb vezérlõ értékeit. Megállapítja, hogy a fogyatékosságtudománynak szigorú kritériumnak kell megfelelnie; a kutatás új modelljeinek valóban lényeges kérdéseket kell érinteniük, és fontos, hogy ne veszítsék el közérthetõségüket, életszerûségüket valamint kapcsolatukat a fogyatékossággal élõ emberekkel. Így válik tudományágunk egy tudományosan is befogadóbb, nyitottabb világ egyik teremtõ forrásává.