A fiatal közösségfejlesztők műhelyének létrehozását – a Magyar Művelődési Intézettel együttműködve – a Közösségfejlesztők Egyesülete kezdeményezte 2000-ben. A két szervező szakmai háttere meg is válaszolja a miérteket: Péterfi Ferenc mögött több évtizedes, Ko-vács Edit mögött pár éves közösségfejlesztő szakmai múlt állt. A műhely fő célja az volt, hogy ezt a fiatal generációt a szakma vérkeringésébe bekapcsolja. Olyan fiatal szakem-bereket hívtak meg, akik a maguk szakterületén – az ország bármely részén dolgozva – elköteleződtek a közösségi munka iránt. A műhely tagjait a közösségfejlesztő kollégák ajánlották és/vagy aktuális munkájuk során kerültek kapcsolatba az egyesülettel és/
vagy Vercseg Ilona tanítványai voltak valamelyik egyetemen. Összesen 15 fő vett részt a műhely munkájában hosszabb-rövidebb ideig.
A műhelytagok szakmai háttere sokszínű volt, végzettségünket tekintve volt köztünk művelődésszervező, szociológus, esztéta, szociális munkás, szociálpedagógus, szocio-kulturális animátor, településfejlesztő, rekreációs szakember, andragógus. Munkahelyi környezetünk is változatos volt: helyi és országos egyesület, megyei művelődési intézet, közösségi szemléletű helyi vállalkozás, családsegítő szolgálat, regionális ifjúsági iroda, nonprofit szolgáltató központ, minisztérium, egyetem. A műhely legfőbb értéke ebből a közös értékeken alapuló sokszínűségből eredt: a műhelymunka során a résztvevők sokat gazdagodtak a különböző szakmai megközelítésekből és tapasztalatokból. A szervezők elfogadó légkört teremtettek, amelyben mi, résztvevők szakmaiságunkban megerősítve integrálhattuk tudásunkba a közösségfejlesztő ismereteket.
A műhely tanulókörként működött: negyedévente egy hétvégére gyűlt össze a kunbábonyi Civil Kollégiumban (esetenként vendégelőadókkal kiegészülve), ahol az elméleti ismere-tek elsajátítása mellett referátumokat tartottunk saját szakterületünkről, módszereket és gyakorlati példákat ismertünk meg – szemináriumi jelleggel. A kunbábonyi együtt-létek mellett közös tanulmányutakat tettünk Tiszakécskére, Sárbogárdra, Pécs – Istenkútra és a Székelyföldre. A tanulást a közös terepmunkák tették teljessé: az ózdi kistérségben Királdon többnapos interjúzás és közösségi beszélgetés, a többi településen pedig cél-zott interjúk készítése.
A tanulóköri tematikában mindenki megtalálta a számára fontos témákat, a királdi terepmunka is izgalmas és tanulságos volt – sokunknak volt ez első és meghatározó él-ménye: egy falusi közegben, a helyiekkel hatszemközt, majd csoportosan beszélgetni a lakóhelyükről (pozitívumokról és negatívumokról), a fejlődés lehetőségeiről, belelátni a falu működésébe. A tanulmányutakról és a beszélgetésekből mindig lehetett „hazavin-ni” otthon is hasznosítható ötleteket, a saját munkák bemutatásakor pedig a többiek kérdései, reflexiója adott lehetőséget a megújulásra.
Mit adott a műhely az egyesületnek és a közösségfejlesztő szakmának? Betölt-ve azt a küldetését, hogy a szakma humán hátterét bővítse, elkötele-zett, felkészült, közösségfejlesztő identitással (is) rendelkező fiatal szakembereket, akik közül 5-6 fő ma is szorosan kötődik az egyesü-lethez: az egyesület mai vezetősége is ebből a körből került ki. Töb-ben óraadóként vagy főállásban a felsőoktatásban tanítanak, vagy tanítottak hosszú évekig, „megfer-tőzve” az andragógia, a rekreáció, a szociális munka, a közösségi és civil tanulmányok szakos hallgató-kat a közösségfejlesztés szemléle-tével. A műhely kezdeményezte az immár 11 éves múltra vissza-tekintő – eleinte szakmaközinek hívott – kunbábonyi nyári egye-temet is, hogy a szakmák párbeszéde a műhelynél jóval szélesebb körre kiterjedhessen. A műhelynek kö-szönhetően nem csak bővült a szakmai kapcsolatrendszer, hanem új együttműködések is létrejöttek (ezek esetén persze nehéz szétvá-lasztani a műhelyt és az egyesüle-tet): a sárbogárdi és a kunszentmiklósi tévések együttműködése; közös munka a Ferenc-városi Tanodában és a gyerekházban, Retextil program a Közért közösségi kávézóban;
teleház a tiszakécskei könyvtárban; képzések Pécsett, valamint a szombathelyi megyei nonprofit szolgáltató központban (a Martineum Felnőttképző Akadémián). Későbbi közösségfejlesztő folyamatokba is bekapcsolódtak műhelytagok Szegváron és az ózdi kistérségben.
A műhely céljai között szerepelt, hogy a műhelytagok szakmai fejlődése a helyi közös-ségekre is hatással legyen. Talán az eddig leírtak is bizonyítják, hogy e törekvés sikeres volt, ehhez még azt tehetjük hozzá, hogy a műhely inspirálta a Tiszakécske Fejlődé-séért Egyesület és – a királdi munkára épülve – a Dialóg Egyesület megalakulását.
Emellett – mivel a tagok szinte kivétel nélkül dolgoztak terepen (akkor vagy azóta) – a kérdést arról az oldalról is megközelíthetjük: mit adott a műhely a benne részt vevők számára? 11 évvel a közös munka befejeződése után a műhelytagok így nyilatkoztak erről: „Mindent itt tanultam. Kaptam egy új szakmát.” „A műhely kinyitott, a közös-ségi énemet erősítette meg.” „Itt alakult ki a közösségfejlesztő identitásom.” „Szem-léletmódot, jó ötleteket kaptam – és megerősítést, hogy az a jó irány, amelyben én
77 ¶
is gondolkodom.” „Megtaláltam a szakmai közegemet, pályatársakat szereztem. Saját kapcsolatrendszerem alakult, országos szinten.” „Azt vallom, hogy a szociális munka minden területére (egyéni, csoportos, közösségi munka) szükség van, de kell egy olyan szakember, aki ezt átlátja – ehhez pedig közösségi fókusz kell, és ezt a műhelyben kap-tam.” „A műhely szemléletben, módszertanban megadta azt a szakmai hátteret, ami a munkámhoz kell.” „Megértettem, hogy honnan jött, mit akar a közösségfejlesztés. Rá-jöttem, hogy ez az, ami ösztönösen bennem van. És egy idő után közösségfejlesztőnek tudtam érezni magam.”
Ráadásul a műhely közösséggé kovácsolódott – jól éreztük magunkat együtt, jókat buliz-tunk, beszélgettünk. Így nem csak szakmai együttműködések, hanem támogató kapcso-latok, életre szóló barátságok is születtek és – ahogy a tanulmányhoz készült interjúk is tanúsították – bárkivel ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol évekkel ezelőtt abba-hagytuk. Nagy szavak, de a műhelytagok szájából hangzottak el: „Az összetartozást, a szakmai és emberi hovatartozást éltem meg itt, a kötődést.” „Sokat adott nekem ez az együtt vagyunk, egyet akarunk, egykorúak vagyunk élmény – és hogy közben ott voltak a bölcsek.” „Reménységet adott a műhely, hogy a dolgok tudnak előrelépni és közös-ségi megerősítést, hogy emberek tudnak együtt dolgozni.” „Hitet, hogy a különböző szakmák képesek együtt gondolkodni és cselekedni.” „Sokat jelentett, hogy megélhet-tem: vannak emberek, akik felelősen tudnak gondolkodni, és én közéjük tartozom.”
A közösségfejlesztő műhely tehát egyértelmű sikertörténet, ami köszönhető a ráfordí-tott humán és anyagi erőforrásoknak (az egyesületi és intézeti források mellett pályáza-ti támogatások is rendelkezésre álltak), az egyesülepályáza-ti kapcsolatrendszer hatékony mű-ködtetésének, a szakmai együttműködések „becsatornázásának”, melynek keretében többek között a B-A-Z Megyei Közművelődési Intézet ózdi kistérségben megkezdett fejlesztő munkája a műhely gyakorlati terepe lehetett. Köszönhető továbbá annak, hogy a mű-helytagok lelkesek és szakmailag elkötelezettek voltak, elméleti és gyakorlati tudásra egyaránt vágytak – és közösséggé tudtak válni.
S hogy ki merre jár mostanában? Bagota József – saját bevallása szerint – a „városi ma-gányos farkas” életét éli, Budapesten dolgozik mint grafikus, számítógépes illusztrátor, webdesigner. Bár a műhely után is dolgozott még vidékfejlesztési programban, egy ideje nincs semmi kapcsolódása a közösségfejlesztéshez. Barsi Boglárka és Harkai Nóra jelenleg civilként foglalkoznak közösségfejlesztéssel. Mindketten Nógrádba költöztek a családjukkal, közeli falvakba: részben egymást segítve próbálnak változásokat elérni saját lakókörnyezetükben. Bősze Júlia alkalmazottként, majd önkéntesként dolgozott egy nagyvárosi szomszédsági munkát felvállaló szervezetben, ma már más jellegű megbízásokat vállal az egyetemi oktatás mellett. Fehérvári Szilvia a közösségi fókuszú helyi szociális-pedagógiai programokban végzett munkája után jelenleg főállású anya, külföldön él. Gőz Brigitta egy helyi művelődési ház igazgatójaként és civil szervezeti ta-nácsadóként végez városrészi fejlesztőmunkát. Gyenes Zsuzsa (jómagam) az andragógia szakos hallgatókat tanítom és érzékenyítem közösségfejlesztésre, valamint – a KÖFE megbízásából – a XII. kerületben idősek számára indított közösségfejlesztő program szakmai vezetője vagyok. Hajnal Ágnes jelenleg tér vissza a Nemzeti Művelődési In-tézetbe (korábban Magyar Művelődési Intézet) – mivel a Közösségfejlesztési osztály
fiatal közösségfejlesztők műhelye 2000-2003
időközben megszűnt –, a Módszertani főosztályra. Kiss Balázs (testvérével közösen) átvette annak a családi vállalkozásnak a vezetését, melyben korábban is dolgozott: kö-zösségi szemléletű nyomdájukban többek között helyi lapokat és kiadványokat jelen-tetnek meg. Kovács Edit a Közösségfejlesztők Egyesülete választmányának elnöke – az intézeti alkalmazást pedig egyesületi munkákra váltotta. Molnár Aranka és Peták Péter a választmány másik két tagja, ők is jórészt civil szervezeti alkalmazásban végeznek közösségfejlesztő munkát. Varga Máté a közösségszervezés magyarországi elterjesztésén munkálkodik, a Civil Kollégium Alapítvány vezetőjeként – már csak a közös iroda miatt is –, napi szinten dolgozik együtt az egyesületi munkatársakkal. Volf Mária Mag-dolna a civil szolgáltatások, a szociális fejlesztés, szociális munka és szakképzés után jelenleg a közoktatáshoz kapcsolódó képzésekkel foglalkozva dolgozik a műhelyben kapott szemlélettel.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy életkorunkból adódóan családjaink épp a mű-hely időszakában és utána bővültek: a műmű-hely megalakulásakor egyikünknek volt 4, jelenleg tízünknek van összesen 27 gyereke.
Felhasznált irodalom:
Kovács Edit – Péterfi Ferenc: A közösségfejlesztők új műhelye. In: Parola 2001/2. 10-11. o.
Hajnal Ágnes: Pillanatképek a közösségfejlesztők műhelye 2003-as barangolásairól. In:
Parola 2003/3. 30. o.
Interjúk 14 műhelytaggal, illetve szervezővel (Gyenes Zsuzsa, 2014.)
79 ¶