A felvilágosult abszolutizmus kodifikációjának elégtelensége A kodifikációs eszme fejlődésében a jogi felvilágosodás kódexformát öltő

meg-testesülései, mindenekelőtt a porosz abszolutizmus méhében, uralkodói kényében fogant kódexek számottevő állomást jelentettek; a kodifikációs előformáktól a kodi-fikáció klasszikus típusához tartó átmenet választójaként azonban csak feltételesen, felemás jellegüket itt is megőrizve szolgálhattak.

Nyugat-Európában, és különösen Franciaországban hallatlan figyelemmel kísér-ték a felvilágosult monarchák kodifikációs kísérleteit; gyorsan és érzékenyen rea-gáltak azokra. N A G Y K A T A L I N kodifikációs instrukcióit csakúgy, mint a Corpus Juris FRiDERicianum s az Allgemeines Landrecht szövegét hamarosan francia nyelven is kiadták.1 A Corpus Juris FRiDERicianum híre kiváltképp robbanóan hatott, hiszen a már Franciaországban is oly régóta várt jogforrásrendező egységesítést a X V I I I .

század közepén, Európában, az elsők között valósította meg. D I D E R O T nem is mu-lasztotta el, hogy önálló címszavat szentelvén neki az Encyclopédie-ben, dicséretét ne zengje. Ez jogosult, sőt éppen az Enciklopédiában külön is indokolt lehetett. Mert noha tartalmilag konzerváló, a lényegileg feudális felemás porosz fejlődést merevítő volt, a Corpus Juris FRiDERicianum mégis a jogforrásokat minőségileg átformáló, egységesítő s egyszerűsítő, valóban kodifikációs technikának a saját korában kima-gasló jelentőségű alkalmazási kísérletét adta.2 A francia kodifikációs állapotoknak

1 A KATALINÍ instrukciók (3. kiadásban) 1775-ben jelentek meg Amsterdamban; a Code

FRÉDÉRIC fordítása három kötetben, helymegjelölés nélkül látott napvilágot 1751-ben; az Allge-meines Landrechté pedig öt kötetben, az igazságügyi miniszter rendeletére, 1801-ben, Párizsban.

2 DIDEROT a kodifíkációban egyébként sem a jogváltozás eszközét, megtestesítőjét látta.

Ennek megfelelően a Corpus Juris FRiDERicianum újszerűségét is két tényezőben: a jog sikeres mennyiségi redukciójában és ennek specifikus minőségében, sajátos rendszerező teljességében fogalmazta meg. A szász, a magdeburgi, a württembergi stb. kódexek közül - írta - „egyik sem egyetemes, s nem foglalja magába az összes joganyagokat: rendszeres formára korántsem redukál-tattak, az egyes anyagok általános elveit korántsem tartalmazzák; többségükben csak az eljárás és

több évszázada csupán csak nekifutásokat, parciális sikereket ismerő nyomorúsá-gában a F R I G Y E S Í kódex így szükségképp erjesztő szerepet játszott, hiszen a j o g -e g y s é g kívánalmát k o d i f i k á c i ó s -eszközökk-el, átfogóan, országnyi t-erül-et-en elsőként kapcsolta sikerrel össze; azonban a jogegység szolgálata, ennek technikai megoldása, s az ezek sikeres összekapcsolásában rejlő viszonylagos újdonság eleme aligha minősülhetett önmagában elégségesnek ahhoz, hogy mindezeket felmutatva a

F R I G Y E S Í kódex valaminő önálló típust testesítsen meg.

A porosz abszolutizmus önmagában sikert eredményező kodifikációja ily módon a kodifikációs eszme érlelődésében nagy hatást gyakorolt, mégsem vált típus-teremtővé, klasszikussá. A korszakos előrelépés s a típusképzésre mégis alkalmatlan-ság e látszólagos paradoxonának magyarázatában mindenekelőtt arra kell emlé-keztetnünk, hogy a jogegységesítés eleme, illetőleg ennek kodifikációs eszközökkel történő keresztülvitele önmagában nem egészen új, hisz a szokásjogi rendszerek egyszerűsítése már a kodifikáció előformáinak bölcsőjénél: az ősi Mezopotámiában, majd számos későbbi - ókori és középkori - kódexképzésnél járulékos funkcióként megjelent. Az összetevők tehát önmagukban nem voltak újak. Ami új volt, az inkább ezek súlya, kizárólagos hangsúlyozottsága. A j o g e g y s é g e s í t é s korábbi alárendelt, másodlagos, kiegészítő pozíciójából dominánssá, elsődleges funkcióvá lépett elő; s ezt egy modernebb, összetettebb, eszközeiben gazdagabb, következetes r e n d s z e r é p í t é s t lehetővé tevő kodifikációs technika támogatta.

A jogegység követelményének kodifikációs kielégítése a jog rendszerként tör-ténő megszervezésével együtt a társadalmi fejlődésben objektíve érvényesülő tényle-ges tendenciát tükrözött, a polgári átalakulás kielégítést követelő szükségletét jelez-te; a típussá kristályosodáshoz azonban történelmi elhatárolóként mégsem volt elégséges. A kodifikációnak a polgári forradalmat támogató, törekvéseit kifejező és eredményeit rögzítő klasszikus burzsoá típusa ugyanis lényegesen túlmutatott ezen:

ebben a jogegység kivívása nem annyira célként, mint egyszerűen elengedhetetlen, bár járulékos feltételként: az e g y e n l ő s é g kívánalma részmozzanataként szere-pelt. Az állampolgárok jogi státusa egyenlősítésének ez az (önmagában inkább tech-nikai-formai jellemvonásokat hordozó) előfeltétele természetszerűleg céllá, instru-mentális céllá lett mindenütt, ahol a feudális széttagoltság, a jogi partikularizmus uralmát a centralisztikus törekvések, majd az abszolutisztikus kormányzás bürokrati-kus gyakorlata nyomán nem számolták még fel. így történt ez Poroszországban, a

néhány kétes eset szabályozását adják; a római törvényekhez fordulást ezért továbbra is lehet-ségesnek hagyják". A FRIGYESÍ kódex ezzel szemben „az értelemre [...] épült; természetes rendbe tagolta a római jogot [...], teljességgel megvilágosítva mindazokat a kétségeket és nehézségeket, amelyeket e jog és kommentárjai az eljárásba bevezettek; egyszóval e kódex biztos és egyetemes jogot alapozott meg [...]. Ennélfogva kívánatos lenne, hogy ugyanezt cselekedjék a többi államok, amelyek a törvények egy jogtestbe foglalt redukálását még nem valósították meg." [Denis Diderot] 'Code' in Encyclopédie méthodique ou par ordre de matières; par une société des gens des lettres, de savans et d'artistes - Jurisprudence, II (Paris: Panckoucke & Liège: Plompteux 1783), 695., 696. és 698. o.

feudális abszolutizmus kodifikációjában, és így azokban a polgári fejlődés útjára lépő államokban, ahol a megelőző abszolutizmusok e feladatot nem teljesítették, és ezért bevégzésüket maguk a polgári forradalmak vállalták.

A feudális abszolutizmus s az ezt megtagadó-meghaladó polgári forradalmak egy kalap alá vonásában ugyanakkor bizonyos különbségre is rá kell mutatnunk, mely nemcsak a célok és eszközök dialektikus egymásba fonódását, de egyúttal ezek történelmi kondicionáltságát is mutatja. Nevezetesen, kezdetleges formájában az ókori despotizmusokban és dominátusokban, kifejlett, érett formájában pedig az újkort jelző abszolutisztikus kormányzatokban a j o g e g y s é g kívánalma kizáróla-gosan az uralomgyakorlás mintegy t e c h n i k a i szempontjaként jelenik meg: a bürokratikus apparátus mozgatásának, az egy kézből vezetésnek centralizált, racio-nalizált formái kialakítását célozza. Ezzel szemben a felvilágosodás feudalizmuselle-nes ideológiájában a jogegység kívánalma maga is forradalmi tartalmak hordozó-jává lesz, mert a jogegyenlőség egyik - közvetlenül a territoriális partikularizmus

felszámolását célzó - feltételét képezi: a jogegyenlőséghez sine qua non feltételként járul, noha önmagában azt még nem biztosítja.³ Az egyik esetben tehát csupán az alattvalók bürokratikus számbavételének, mozgatásának, megítélésének merő racio-nalitásáról van szó; a másik esetben viszont nemcsak többről, de elvileg másról: a

„lényegében hasonló lények egyenlő kezelésének"4 territoriális megalapozásáról, ideológiailag s végső soron az emberben inherensen rejlő, őt természettől fogva megillető jogok kibontásának természetjogias színezetű - az Ember és a Polgár Jogai-nak Deklarációjában is ekként biztosított⁵ - axiomatikus premisszájáról. Ebből vi-szont az következik, hogy (a feudális abszolutizmus kodifikációiban) a bürokratikus indítékú jogegység-biztosítás önmagában elégséges célként lép elő, melynek reali-zálásával a kodifikáció bevégzést nyer, szemben (a polgári átalakulás véghezvitele során) a territoriális jogegyenlőségre irányuló, természetjogias felhangú jogegység-biztosítással, melynél a partikularizmus felszámolása csak egy radikális jogmegújítási folyamat logikai előzményeként, tartalmibb müveletek előjátékaként szerepel.

Ez magyarázza, hogy az Allgemeines Landrecht, noha a maga nemében gigan-tikus alkotás volt, a polgári fejlődés útjára térő államok klasszikus kodifikációiban

3 Az egyenlőség eszméjét - tágabb felfogásban - ROUSSEAU közvetítette a francia forra-dalmi ideológia számára. Ő volt az, aki különbséget tett inégalité naturelle ou physique és az in-égalité morale ou politique között, megjegyezve, hogy az utóbbi körébe tartozik mindaz, ami

„valaminő konvenciótól függ". Jean-Jacques Rousseau Discours Quelle est l'origine de l'inégalité parmi les hommes et si elle est autorisée par la loi naturelle [1753] (Paris: Éditions sociales 1971), 67. o.

4 PERELMAN széleskörűen elfogadott álláspontja szerint ez minden egyenlőség - és általa közvetítve minden igazságosság-fogalom - formális minimuma. Legújabb és legáltalánosabb megfogalmazásban lásd Chaïm Perelman Droit, morale et philosophie (Paris: Librairie générale de Droit et de Jurisprudence 1968), 15. o.

5 6. §-ában a Déclaration des Droits de l'Homme et du Citoyen (1789) a természetjog sark-tételeként nyilvánítja ki, hogy „Akár véd, akár büntet, a Törvénynek mindenki számára ugyanannak kell lennie. A Törvény szemében minden állampolgár egyenlő [...]."

alig játszott szerepet. Megszületése például Franciaországot kodifikációs lázban ta-lálta, hatást rá mégsem gyakorolt; sőt, a francia kodifikátorokat egyöntetű elhatá-rolódásra késztette. Alaptendenciájában, a konzerváló jogegységesítésben ugyanis már rendelkezett elődökkel; abban pedig, amiben kétségkívül új volt, csak a fejlődés zsákutcájának minősülhetett. Természetjogisága hamarosan az aufklérizmus tanait legkövetkezetesebben realizáló francia törvényhozásban is meghaladottá lett. Leg-inkább szembetűnő jegye, technikai újdonsága pedig olyan szélsőségként jelent-kezett, ami magyarázatát csak a porosz abszolutizmus bürokratizmusát, és ezen belül II. F R I G Y E S szellemi arculatát kialakító specifikus tényezőkben lelte. Korabeli francia visszhangját így szükségképpen a technikai oldalra koncentrálásra, és ennél, mint Achilles-sarkánál megragadva, az egész mű alig leplezett megvetéssel kísért szenvedélyes elutasítására ingerelte.⁶

A felvilágosodás ideológiájának feudális abszolutizmusokban oldott kodifiká-ciós megnyilvánulásai így a polgári átalakulás kodifikákodifiká-ciós törekvései számára elsődlegesen n e g a t í v tanulságként jelentkeztek. Az, ami e kódexek fő vívmánya volt, a jogegységesítés, a polgári forradalmak időszakában már túlontúl kevés volt:

csupán egy, a múlt rezsim által be nem végzett feladat teljesítését jelentette. Az pedig, ami e kódexekben a természetjog imperatívusza volt, a forradalmi gyakorlat-ban vagy elértként, vagy túlhaladottként, vagy éppen a felvilágosult abszolutizmus belső ellentmondásossága torzszülött képződményeként jelentkezett. (Bizonyos más imperatívuszok illuzórikus, a társadalmi valóság nyelvére kodifikációs közvetítéssel sem fordítható jellegét - mint látni fogjuk - maga a forradalmi gyakorlat is elis-merte, és ezeket a forradalom társadalmi-politikai mozgása során, az abszolutisz-tikus kódexek tanulságaitól részben függetlenül, saját tapasztalataira építve, önkriabszolutisz-tikus módon helyesbítette.) A felvilágosult abszolutizmus természetjogiassága egyébként is visszájára fordult, mert az emberben inherensen rejlő jogok kinyilvánítása helyett csak egy mindenre kiterjedő, minden életviszonyba beleavatkozó moloch bürokra-tizmusának minuciózus kodifikálását, a jog kodifikált szövegre redukált gúzsba-kötését érte el. És ez ismét olyan eredmény volt, ami a feudális abszolutizmus közegéből, társadalmi-politikai viszonyaiból kiemelve már életképes nem lehetett.

A polgári átalakulás eleve a feudális béklyók lerázását, a társadalmi fejlődés

dina-6 Egy a Landrecht francia fordításával egy időben Párizsban megjelent könyv például így vélekedett értékéről: „Úgy jelezték, mint Európa leghíresebb Filozófusai és Jogtudósai össze-gyűjtött bölcsességének csodálatos termékét. Pedig nincs abban más valóban bámulatra méltó, mint a szerkesztés homályossága és ama művészet, amellyel sikerült összekuszálnia a római jogból átvett legegyszerűbb s legvilágosabb szabályokat [...]. Az általános maximákra visszavezetés valaminő geometriai szárazságból fakad, s ennek felfogása túlzott szellemi igénybevételt követel [...]. A meghatározások csakúgy, mint az itt található szabályok csaknem mindig a szavak túlságos bőségébe vannak fojtva, és egy olyan metafizikus göngyölegbe burkolva, amely kétségtelenül a német nyelv szelleméből adódik, de ami ugyanazt a hatást gyakorolja az eszmékre, mint amit a köd, mikor ráülepszik az anyagi tárgyakra [...]." J.-E. D. Bernardi Nouvelle théorie des lois civiles (Paris 1801), préface, L-LI. o. Id. André-Jean Arnaud Les origines doctrinales du Code civil français (Paris: Librairie générale de Droit et de Jurisprudence 1969), 3. o.

mizmusának biztosítását tűzte ki célul - s ehhez egy mozgékonyabb, a társadalmi vál-tozás folyamatait simulékonyabban támogató s követő jog és kodifikációs technika szükségeltetett.

A felvilágosult abszolutizmus kódexei tehát valóban a kodifikációtörténet talán legjelentősebb korszakváltása körül, annak határán helyezkedtek el. De jellegük felemás, ellentmondásosságról tanúskodó volt, s ebben a visszahúzó, a feudális ab-szolutizmushoz kötődő, a történelmi zsákutcát jelentő oldal bizonyult erősebbnek. A kódexek így választók lehettek, de csak a múlt szemszögéből: i n k á b b l e z á r t a k , s e m m i n t n y i t o t t a k egy különben sem jól kitaposott utat. Anakronisztikumuk helyébe ezért a polgári fejlődésnek, mindenekelőtt a francia forradalom méhében született társadalomnak egy új típust kellett állítania: a kodifikáció új, polgári, sui generis formáját.