Ebben a fejezetben röviden bemutatom azokat a legfontosabb mun-kákat, amelyek a vidékkonstrukciók és diskurzusok fejlesztéspoliti-kai következményeit vizsgálják. Ez egyrészt alátámasztja a konst-ruktivista megközelítés gyakorlati alkalmazhatóságát, másrészt segít elhelyezni kutatási eredményeimet és azok hasznosíthatóságát egy tágabb elméleti-gyakorlati keretben.
A vidék társadalmi-gazdasági átalakulása jelentős változásokat hozott a fejlesztéspolitikában is, Mormont 1987-es tanulmányában is felhívta már a figyelmet arra, hogy a vidék reprezentációjának változása jelentősen hat a regionális politikára is (Mormont, 1987).
A retorikai, diszkurzív elemek jelentősége felértékelődött, megha-tározóvá, az anyagi feltételekkel szinte egyenértékűvé vált (Tovey, 1998; Ray, 1998). Az Európai Unió vidékfejlesztési politikájában a területi elv lett meghatározó, a források elosztása területi kategó-riákban (régió, kistérség, település, stb.) zajlik (Richardson, 2000).
A Strukturális Alapok reformjának hatására a korábbi vertikális el-osztási rendszert felváltotta a horizontális, avagy territoriális. A vi-dékfejlesztési politikában általánossá vált az a nézet, hogy a területi egyenlőtlenségek felszámolásának fő eszköze a helyi gazdasági, társadalmi és kulturális erőforrások feltárása és felhasználása. Az újfajta megközelítés elősegíti, hogy az egyes területek olyan straté-giákat dolgozzanak ki, melyek a helyi erőforrások kiaknázásán és értékké tételén alapulnak. A különböző kulturális régiók széleskörű ön-promóciója egész Európára jellemzővé vált. Ennek célja, hogy a különböző régiók megőrizzék kulturális identitásukat és
társadalmi-gazdasági egységüket. A helyi kulturális rendszerek számos esetben jelentik a gazdasági fejlődés motorját.
Christopher Ray kultúra-gazdaság modellje
A regionális fejlesztési retorika a kulturális rendszerre fókuszál és a re-gionális kultúra értékei szerint definiálja újra a fejlesztési célokat és irá-nyokat. A régiók pedig érdekeltek abban, hogy periférikus gazdasági-társadalmi helyzetüket megfordítva megfelelő stratégia kidolgozásával az európai és globális gazdaság részévé váljanak. Ezt a fejlesztéspoli-tikai fordulatot fejtette ki Christopher Ray (1998) a kultúra-gazdaság (culture economy) modelljében. A kultúra gazdaság elméletének ki-alakulásában három tényező játszott kiemelkedő szerepet: (1) a poszt-indusztrializmus és a fogyasztói társadalom, (2) az Európai Unió vidékfejlesztési politikája, valamint (3) a regionalizmus megnöve-kedett szerepe mind európai mind globális viszonylatban.
A poszt-indusztriális térben a különböző radikálisan divergens folyamatok halmaza új értelmezési lehetőséget kínál a munka és szabadidő szerepének meghatározásához, a közösség és egyén re-konstituálásához, valamint a tér és a mindennapi élet komplexitásá-nak heterogenizálásához (Lash–Urry, 1994). Ily módon a tér egyre inkább szimbolikus tartalmat és differenciáltságot nyer.
A Ray-féle kultúra gazdaság elnevezés is olyan endogén jellegű gazdasági tevékenységen alapuló fejlődést jelent, amely leginkább helyi emberi és fizikai erőforrások kiaknázásán alapul. Ray szerint a helyi, specifikus kulturális rendszerek jelkészleteinek megtalálása jelentheti a kulcsot a rurális lokalitások társadalmi és gazdasági fel-emelkedéséhez. Ezek lehetnek a hagyományos ételek, helyi nyelvjá-rás, folklór, helyi művészetek, kézművesipar, történelmi látnivalók, irodalmi utalások valamint a természeti környezet. A kultúra gazda-ság mind a helyi, mind az „extra-lokális” források manifesztációja.
Ez utóbbiak tartalmazzák az Európai Unió akcióit, a globalizáció hatásait és az új társadalmi mozgalmakat egyaránt. A kultúra gaz-daság ugyanis nem csupán a termelés, azaz a területi adottságok,
a kulturális rendszer és az aktorok együttes forrása felől értelmezhető és értelmezendő, hanem az „extra-lokális”, azaz a környezeti és fo-gyasztói oldalról is, amelyben a település magát eladásra kínálja.
A kultúra gazdaság négyféle működési módon, stratégián ke-resztül érvényesül. Az első stratégia a helyi kultúra árucikké válását jelenti, azaz azoknak a forrásoknak az értékesítését, amelyek ren-delkeznek valamilyen helyhez kötött identitással, valamint közvet-lenül eladhatók. Az egyes megvételre vagy fogyasztásra kínált ter-mékek akár egy kapszula, tartalmazzák magukban a helyi identitás bizonyos elemeit. A kulturális turizmus, melynek során a kultúra és a történelem kerül értékesítésre, vagy a helyi étkezési specialitások kínálata kiváló példái ennek a módszernek.
A második mód termékké gyúrva jeleníti meg a helyi kultúrát és identitást, ezáltal teljesen új identitást konst ruál a kívülállók számára.
Bizonyos külső források elnyeréséért a helyi fejlesztés irányítói olyan képet festenek magukról, mint akik egy koherens és meg-különböztetett vidék képviselői, akik sokkal hatékonyabban tudnak működni a helyi szükségletek feltérképezé sében és kielégítésében, mint a meglévő közigazgatási, politikai eszközök. Ebben az esetben az adott vidék promóciója érdekében a kulturális források területi identitásba való egyesítése a lényeg.
A harmadik módszerben a hangsúly még mindig a területi stra-tégián van, ami azonban a helyi közösség különböző csoportjai szá-mára kerül értékesítésre. A programok és kezdeményezések a helyi közösség illetve szervezeteik számára próbálnak ösztönzést nyújtani saját kapacitásaik kiaknázására a saját forrásaikba és fejlődésükbe vetett hit megteremtésével és erősítésével. A kultúra gazdaság szem-pontjából a helyi kultúra megerősítése szolgáltatja az alapot a helyi társadalmi-gazdasági jólét megteremtéséhez.
A negyedik eljárásmód a kultúra gazdaság normatív kapacitásai-nak hangsúlyozásával bármelyik más módozaton belül működhet.
A kultúra gazdaság számos megjelenési módja a makrogazdasági modell rekonstrukciója helyi vagy regionális szinten. A globális gaz-daságba való hatékonyabb bekapcsolódás kísérletei ezek, amelye-ket a helyi protekcionizmus enyhe formája közvetít a lokalitást érő
különböző (gazdasági, társadalmi, környezeti, kulturális) hatások ellenőrzésére. A negyedik mód a helyi társadalom sajátos kultúrájá-nak talaján alternatív fejlődési utakat kínál, ahol a helyi önértékelés a fontos, akár a fizikai adottságokat vesszük figyelembe, akár a kö-zösségfejlesztést. A helyi kultúra ily módon több mint puszta eszköz a globális gazdaság vérkeringésébe való bekapcsolódásra, hanem a lo-kális bölcsesség és etika forrásaként is értelmezhető. Normatív érte-lemben a „hely szeretete” – akár individuális, akár közösségi szinten – központi vezérelvvé válik.
A kultúra gazdaság elmélet illeszkedik ahhoz az egyre elterjed-tebb vidékszociológiai megközelítéshez, amely a lokális közösségek fejlődését az exogén és endogén tényezők dinamikus kapcsolatában látja (Lowe–Murdoch–Ward, 1995). Van der Ploeg és Renting a 90-es évekre datálják azt a vidékfejlesztési fordulatot, amely a korábbi modernizációs, külső erőforrásokon alapuló fejlesztést felváltotta, és amelynek következtében a fejlődés alapjává a helyi természeti és társadalmi erőforrás vált. A szerzőpáros a multifunkcionális mező-gazdaság példáján szemlélteti a vidékfejlesztés új modelljét, amely a meglévő helyi erőforrásokra (pl. termőföld) és igényekre épül (Van der Poeg–Renting, 2000). Murdoch (2000) a helyi hálózato-kat elemezve azt bizonyítja, hogy a különböző adottságú területeken különböző fejlesztési módszerek (endogén, exogén) lehetnek sike-resek. Az endogén fejlesztések azokon a területeken sikeresek, ahol történetileg kialakultak az együttműködés formái, a külső gazdasági és piaci kapcsolatok, ahol azonban ezek a hálózatok nem alakultak ki, ott a fejlődéshez külső (exogén) erőforrások szükségesek, amelyek elősegítik a helyi identitások és imázsok felértékelését és ezen ke-resztül a helyi kapacitások kibontakozását.
A diszkurzív verseny és következményei
A fejlesztési forrásokért folyó versenyben tehát meghatározó, hogy egy adott település, térség vagy régió milyen imázst képes közvetí-teni magáról. A helyi szereplőknek gazdasági és hatalmi érdeke az
adott hely értékeinek, imázsának felértékelése. A helyi, specifikus kulturális rendszerek jelkészleteinek megtalálása jelentheti a kulcsot a vidéki területek társadalmi és gazdasági felemelkedéséhez (Ray, 1998), de számtalan visszásságot és konfliktust is okozhat. Hollan-diában például az elmúlt évtizedekben megváltozott a vidék jelen-téstartalma. Míg korábban a vidéket egyszerűen mezőgazdasági területként tartották számon mára komplex jelentéstartalommal bír.
Ennek oka egyrészt a természetvédelem felértékelődésében, más-részt a vidéki élet, pihenés és térhasználat iránt fokozódó városi igé-nyekben keresendő (Goverde–de Haan, 2002). Az új vidékfejlesztési rendszerben tehát a diszkurzív stratégiák felértékelődtek. A fogyasz-tókért és a fejlesztési forrásokért folytatott versenyt a megfelelő diszkurzív stratégiák és az egyes termékekről, régiókról és rurális településekről kialakított imázsok döntik el (Kovách, 2007).
A fejlesztéspolitika szabályai miatt a vidék meghatározása a vi-dék szempontjából lényegi kérdés. A vivi-dékimázsok a fejlesztési for-rások megszerzésekor nagy szerephez jutnak (Ray, 1998). Ezért sok-szor külső szereplők részvételével nagyon erőteljes imázsverseny folyik (Csite–Kovách, 2002). A vidék jelentésének és használatának átalakulása során új politikai, hatalmi hálózatok alakultak ki lokális szinteken, melyek számos és sokféle érdekképviselet tagjait foglal-ják magukba. A rendkívül heterogén hatalmi testületek jellegzetes-sége a szakértelem, és legtöbbször nem kötődnek a fejleszteni kívánt térséghez (Kovách–Kucerova, 2006; Kovách–Kristóf, 2005, 2007;
Csurgó–Kovách–Kucerova, 2007, 2008). Szervezeteik, érdekeik gya-korta országos szintűek (pl. környezetvédelem), így tevékenységük, személyes viszonyuk nincs közvetlen kapcsolatban a mindennapi vidéki szokásokkal, életmóddal (Goverde–de Haan, 2002; Szirmai et al., 2002; A. Gergely, 2006).
A fejlesztési célú diszkurzív stratégiák része, hogy a résztvevők nem csak a vidékdefiniálási vitákban igyekeznek pozíciójukat bizto-sítani, hanem olyan imázsokat, vidékképeket dolgoznak ki és terjesz-tenek el, amelyek hozzájárulnak stratégiájuk sikeréhez. Az imázs-teremtés közvetlen módon is szolgálhatja egy-egy terület, régió, település fejlesztési érdekeit. A vidékképek, vidékdefiníciók alapvetően
befolyásolhatják a politikai döntéseket, a fejlesztési források felhasz-nálását és felosztását (Ray, 1998; Csite–Kovách, 2002; Csite, 2005).
***
A vidékfejlesztési politikában általánossá vált az a nézet, hogy a te-rületi egyenlőtlenségek felszámolásának fő eszköze a helyi gazda-sági, társadalmi és kulturális erőforrások feltárása és felhasználása.
Ezt a fejlesztéspolitikai fordulatot fejtette ki Christopher Ray (1998) a kultúra-gazdaság (culture economy) modelljében. A Ray-féle kul-túra gazdaság elnevezés olyan endogén jellegű gazdasági tevékeny-ségen alapuló fejlődést jelent, amely leginkább helyi emberi és fizikai erőforrások kiaknázásán alapul. Ray szerint a helyi, specifikus kul-turális rendszerek jelkészleteinek megtalálása jelentheti a kulcsot a rurális lokalitások társadalmi és gazdasági felemelkedéséhez.
A fejlesztési forrásokért folyó versenyben meghatározó, hogy egy adott település, térség vagy régió milyen imázst képes közvetí-teni magáról. A helyi szereplőknek gazdasági és hatalmi érdeke az adott hely értékeinek, imázsának felértékelése.
A vidék jelentésének és használatának átalakulása során új politi-kai, hatalmi hálózatok alakultak ki lokális szinteken, melyek számos és sokféle érdekképviselet tagjait foglalják magukba. A rendkívül heterogén hatalmi testületek jellegzetessége a szakértelem.
Az új vidékfejlesztési rendszerben tehát a diszkurzív stratégiák felértékelődtek. A fogyasztókért és a fejlesztési forrásokért folytatott versenyt a megfelelő diszkurzív stratégiák és az egyes termékekről, régiókról és rurális településekről kialakított imázsok döntik el. Az imázsteremtés közvetlen módon is szolgálhatja egy-egy terület, ré-gió, település fejlesztési érdekeit.