1. 3.1. Beszédaktusok
A racionális vitát a dialógusok speciális esetének tekintettük. A vita leírásához és értelmezéséhez abból indultunk ki, hogy a vitában a résztvevők nyelvi megnyilatkozásokat tesznek. Szükségünk van néhány általános, a nyelvhasználatra és a dialógusok szabályaira vonatkozó megfontolásra ahhoz, hogy a felek megnyilatkozásait megértsük, és a vita szempontjából helyesen értelmezzük.
A nyelvet általában a világ leírásának vagy gondolataink megformálásának eszközeként fogjuk fel. Mindkét felfogásban közös feltételezés, hogy a nyelv elsősorban leíró, ábrázoló funkciót tölt be – vagy a világot vagy a gondolatainkat írja le –, és így a nyelv segítségével megállapításokat, kijelentéseket teszünk, amelyek bizonyos tényállásokat rögzítenek. Ezek a kijelentések aztán vagy igazak, vagy hamisak, attól függően, hogy megfelelnek-e a tényeknek vagy sem. A logikai vizsgálat számára ezek a kijelentések jelentik a kiindulópontot, de a nyelv működésének megértése szempontjából, és így az érveléstechnikai vizsgálat számára fontos állítások megtalálása szempontjából a fenti leírás a nyelvnek csak az egyik fontos aspektusát ragadja meg.
Már a grammatikai felosztás is, mely szerint nyelvünk mondatait kijelen- tő, kérdő, felszólító, óhajtó és felkiáltó kategóriába sorolhatjuk, azt sugallja, hogy a fenti megközelítés nem, vagy csak további kiegészítések után alkalmas a kijelentő mondatokon kívüli grammatikai kategóriába eső mondatok tárgyalására. De még a kijelentő mondatok kategóriáján belül sem minden mondat tekinthető egy tény leírásának, azaz állításnak.
1. Bocsánatot kérek.
2. Köszönöm.
3. Megígérem, hogy holnapra megcsinálom.
Ezek a megnyilatkozások nem tekinthetők valamilyen tényállás megfogalmazásainak, hanem a mondatok kimondásával bizonyos cselekvéseket hajtunk végre, bocsánatot kérünk, megköszönünk, megígérünk valamit.
Mivel ezek nem írnak le tényeket, ezért nem értelmezhető velük kapcsolatban az a kérdés, hogy igazak-e.
Ehelyett például egy bocsánatkéréssel kapcsolatban az a kérdés merül fel, hogy őszinte-e.
Az ilyen típusú megnyilatkozásokat performatívumoknak nevezzük, mert a mondatok kimondásával bizonyos cselekvéseket – „beszédcselekvéseket” (innen a „beszédaktus” elnevezés) – hajtunk végre.1 Például az ígéret esetében az elkötelezettség azáltal jön létre, hogy a fenti mondatot megfelelő körülmények között kimondom.
Vegyük észre, hogy a cselekvés végrehajtásához nincs okvetlenül szükség a „megígérem” kifejezésre. Adott körülmények között a „Holnapra megcsinálom.” kimondása pontosan ugyanolyan ígéretnek számít, mint a
„Megígérem, hogy holnapra megcsinálom.” kimondása. Az utóbbiban egy explicit performatív kifejezés teszi világossá a kimondással végrehajtott cselekvést, azaz a megnyilatkozás cselekvési értékét, cselekvési erejét. De ettől függetlenül a két megnyilatkozás cselekvési értéke azonos. A performatív kifejezésnek az a szerepe, hogy explicitté tegye a végrehajtott cselekvést, kimondja, milyen cselekvést hajtunk végre az utána következő tagmondat (esetleg mondatok) kimondásával.
Ha alaposabban megvizsgáljuk a megnyilatkozásainkat, akkor nehéz olyat találni, amelyben semmi mást nem teszünk, csak kimondjuk a mondatot. Valójában minden alkalommal valamilyen egyéb cselekvést is végrehajtunk, amikor valamit kimondunk: parancsolunk, kérünk stb. Nem jelentenek kivételt ez alól azok az esetek sem, amikor tények leírására használjuk a nyelvet. Szinte kivétel nélkül ilyenkor is van a megnyilatkozásnak a helyzettől függő cselekvési értéke. Ilyenkor is figyelmeztetünk, állítunk, javasolunk, kijelentünk, kérünk, utasítunk, szidunk stb.
A szülő belép a gyerek szobájába, és azt mondja:
– Borzalmasan rendetlen vagy.
Ez egy tény megállapítása, de ha megfelelő hangsúllyal mondja, akkor ennek cselekvési értéke azonos a „Megszidlak, mert borzalmasan rendetlen vagy.”
megnyilatkozással.
1A beszédaktus-elmélet fontos alapművei: Austin (1990), Searle (1969).
─────
Az éppen kifutni készülő vitorlás hajó kapitányához a partról odakiált egy ember:
– Óriási vihar közeledik.
Itt a ténymegállapítás figyelmeztetés, sőt esetleg felszólítás: „Ne menj ki a vízre!”
Általánosságban tehát minden megnyilatkozásunknak két aspektusa van: egyrészt mondunk valamit, másrészt azáltal, hogy ezt mondjuk, cselekszünk valamit – végrehajtunk egy beszédaktust. Minden megnyilatkozásunk két elemet tartalmaz: egy nyelvi egység (általában egy mondat) kimondását, és egy beszédaktust, melyet e mondat kimondásával hajtunk végre. Lokúciónak nevezzük egy adott mondat kimondását (=valaminek a mondása), míg illokúciónak nevezzük azt a cselekvést, amelyet ezáltal végrehajtunk (=beszédaktus).2
E két fogalom bevezetésével előkészítettük a terepet a megnyilatkozások értékeléséhez. A megnyilatkozás lokúciós tartalma, az, amit mondunk, lehet igaz vagy hamis, amennyiben egy ténymegállapítással, és nem például felkiáltással van dolgunk. A megnyilatkozás illokúciós tartalma, vagyis a végrehajtott cselekvés ezzel szemben lehet sikeres vagy sikertelen. Bizonyos sikerfeltételeknek3 kell teljesülniük ahhoz, hogy egy beszédaktus sikeres legyen. Ezeket a feltételeket nem lehet valamennyi beszédaktusra egységes formában, röviden megadni. A pragmatikai elemzés egyik feladata az, hogy feltárja a különböző beszédaktusokat, azok szerkezetét és az egyes aktusokhoz tartozó sikerfeltételeket.
Általánosságban az illokúciós aktus sikerességének feltételei három csoportba sorolhatók:
1. Sikeres lokúciós aktus. Annak, amit mondunk, grammatikailag helyesnek és értelmesnek kell lennie. Azaz értelmesen kell mondanunk valamit, hogy ezzel valamilyen beszédaktust végre tudjunk hajtani.
Nem lehet sikeres az ígéret, ha az, amit ígérünk értelmetlen: Megígérem, hogy kiszera méra bávatag.
2. Tartalmi feltételek. A beszédaktusok különböző, a kimondott mondatok tartalmára vonatkozó követelményeket foglalnak magukban, amelyeknek teljesülniük kell, hogy a cselekvés sikeres lehessen.
Nem ígérhetünk lehetetlent, vagy olyasmit, ami a múltban már megtörtént.
Nem sikeresek az alábbi ígéretek: gyakorlatából adódó feltételek. Ide számos, beszédaktusonként különböző fajta feltétel tartozik, amelyeket külön-külön kell számba venni.
Nézzünk néhány példát!
1. Az ígéret esetében idetartozik az őszinteségi feltétel, tudniillik, hogy amit a beszélő ígér, azt tényleg szándékában áll megtenni.
2. A parancs esetében a résztvevők társadalmi helyzetére vonatkozik az a feltétel, hogy parancsot csak elöljáró adhat alárendeltnek. Szokásos körülmények között hiába mondja a tizedes a tábornoknak: Megparancsolom, hogy induljon. Ez a parancs nem lehet sikeres.
2A beszédaktus-elmélet szerint van a megnyilatkozásoknak egy harmadik aspektusuk is. Valaminek kimondásával valamilyen hatást gyakorolunk a beszélgetőpartnerünkre, idegesítjük, szórakoztatjuk, megfélemlítjük, ámulatba ejtjük, meggyőzzük őt stb. Az ilyen fajta cselekvéseket perlokúciónak nevezzük. (Lásd Austin 1990) Az egyszerűség és a zavar elkerülésének kedvéért a perlokúció tárgyalásától eltekintünk, és enélkül építjük fel a viták és az érvelések értékeléséhez szükséges pragmatikai hátteret.
Lásd pl. Searle (1969).
3. Hiába mondja az egyik fél: Fogadjunk egy sörben, hogy a mi válogatottunk nyer a ma esti meccsen! Nem jön létre a fogadás, amíg a másik ki nem nyilvánítja, hogy elfogadja az ajánlatot.
4. Törvényt kihirdetni csak bizonyos helyen és bizonyos formai előírások megtartásával lehet. Ha ezek nem teljesülnek, nem lép életbe a törvény.
1.1. 3.1.1. Érvelési beszédaktusok
A vita szempontjából két okból fontosak a beszédaktusok. Egyrészt vannak speciálisan a racionális vitára jellemző, az érvelések (premissza-konklúzió szerkezetek) előadása során használt érvelési beszédaktusok, amelyek segítségével a beszélők az érvelés felépítésében bizonyos lépéseket tudnak megtenni. Fontos, hogy ezeket az argumentatív lépéseket pontosan tudjuk értékelni: „szabályos” lépések-e, és hogyan viszonyulnak az előadott érvelésekhez. Másrészt azonban a vitában a felek nem fogalmaznak meg mindent szavakban. Bizonyos állításokat az érvelési helyzet, közös tudásunk stb. alapján ki kell következtetni ahhoz, hogy az érvelést rekonstruálni tudjuk. Itt nélkülözhetetlen forrást jelent a beszédaktusokból származó információ. Tipikusan az alábbi argumentatív performatív kifejezések segítségével szoktunk a vitákban beszédaktusokat végrehajtani.
1. Állítom / kijelentem / megmondom, hogyott volt.
2. Tagadom / visszautasítoma vádat.
3. Elfogadom / megadom /megengedem /elismerem, hogy nehéz a bányászok élete.
4. Megállapítom, hogy…
5. Megerősítem, hogy…
6. A továbbiakban bizonyítom / megmutatom, hogy…
7. Cáfoloma sajtóban megjelent állításokat.
8. Az alábbi érveket hozom fel / a következőkkel érvelek amellett, hogy az atomenergia elfogadhatatlan kockázatot jelent.Először,... …Másodszor,..
9. Amellett érvelek, hogy… Először,... …Másodszor,..
10. Levonom a konklúziót / arra a következtetésre jutok, hogy…
Figyeljük meg, hogy a fenti argumentatív beszédaktusok egy részét nem egyetlen mondat kimondásával hajtjuk végre.
„Amellett érvelek, hogy jó üzlet volt. Először is pénzt kerestünk vele, nem volt veszteséges. Másodszor, sikerült lekötni a kapacitásainkat.”
Ebben az esetben az egész érvelés előadásával hajtja végre a beszélő az érvelés aktusát.
Az argumentatív lépések többségében nem használunk performatív kifejezést, hanem egyéb kifejezések utalnak az adott megnyilatkozásnak a vitában – és így az adott állításnak az érvelésben – betöltött szerepére.
Például (1) helyett egyszerűen azt mondjuk, „Ott volt.”, (3) helyett részben megismételve partnerünk szavait, „Tényleg nehéz a bányászok élete.”, (6) helyett konklúziójelzőkkel4 – tehát, következésképpen stb. – jelezhetjük, hogy a konklúzió következik.
Vannak olyan kifejezések, amelyek nem performatív kifejezések, noha könynyen összetéveszthetők azokkal.
Például elfogadhatunk egy állítást azzal, hogy azt mondjuk „Elhiszem, hogy
…”, de nyilván nem azáltal hisszük el, hogy ezt kimondjuk, hanem bizonyos mentális folyamatok eredményeképpen. Nem igaz, hogy amikor a beszélő a fenti kontextusban azt mondja, „Elhiszem, hogy …”, akkor ezáltal hiszi el, hogy…
Az „elhiszem” nem performatív kifejezés, azaz ennek kimondásával nem tudjuk végrehajtani az elhívés aktusát.
4Lásd később az érvelések rekonstrukciójánál.
A beszédaktus, melyet az „Elhiszem, hogy …” kimondásával végrehajtunk, az egyetértés kifejezése. Vagyis a fenti kontextusban, amikor a beszélő azt mondja, „Elhiszem, hogy …”, akkor ezáltal egyetértését fejezi ki azzal, hogy… Tehát az „Elhiszem, hogy …” illokúciós tartalma (cselekvési értéke) az adott szituációban megfelel a „Megadom, hogy…” illokúciós tartalmának.
A fentiekben a megnyilatkozások cselekvési értékének meghatározására a beszédaktus értelmezését használtuk fel. Az alábbi állítás behelyettesítésével ellenőrizhető, milyen cselekvést hajt végre a beszélő a mondat(ok) kimondásával:
Amikor a beszélő az adott kontextusban azt mondja, „…”, akkor ezáltal azt csinálja, hogy…
A hangsúly azon van, hogy a megnyilatkozás által, a mondatok kimondása által mit csinál a beszélő az adott kontextusban.
1.2. 3.1.2. Beszédaktus - implicit utalások, következtetések, előfeltevések
A nyelvhasználat konvenciókra épül. A konvenciók jellemzői az alábbiakban foglalhatók össze.5
Egy cselekvés SZ szabályszerűségét egy közösségen belül konvenciónak nevezzük, ha az alábbi feltételek teljesülnek.
1. Minden egyes ember igazodik SZ-hez.
2. Minden egyes ember úgy gondolja, hogy (ő maga) igazodik SZ-hez.
3. Minden egyes ember úgy gondolja, hogy a többiek igazodnak SZ-hez.
4. Minden egyes ember azt gondolja, hogy a többiek azt gondolják róla, hogy igazodik SZ-hez.
Röviden: az emberek követik a szabályt, tudják, hogy követik, és tudják, hogy ezt a kettőt mindenki tudja. A konvenció tehát a közösség minden tagja számára transzparens szabálykövetés. Ez a transzparencia az alapja annak, hogy a konvenció vezérelte cselekvések segítségével implicit utalásokat tehetünk, és implicit következtetéseket hajthatunk végre.
A beszédaktusokkal kapcsolatos általános konvenció az, hogy szokásos beszédhelyzetben a beszédaktus végrehajtása implikálja, hogy a beszédaktus végrehajtásának sikerfeltételei teljesülnek, vagy másképpen megfogalmazva, hogy a beszélő követi az adott beszédaktus végrehajtását szabályozó további, a beszédaktusra jellemző partikuláris konvenciókat.a Vannak kivételek, ilyenek például az ironikus, a metaforikus, a színpadi stb. nyelvhasználat esetei, vagy ha valamilyen más okból nyilvánvaló, hogy a beszélő nem követi a konvenciókat. Szokásos beszédhelyzetben viszont, amikor nincs oka feltételezni, hogy a konvenciókat megszegik, a hallgató automatikusan a sikerfeltételek teljesülésére következtet.
A beszélő oldaláról ez azt jelenti, hogy a beszélő a cselekvés végrehajtásával implicite utal a sikerfeltételekre, sugallja, hogy azok fennállnak. Vagyis a konvenciók teszik lehetővé az implicit állítások – célzások, hallgatólagos előfeltevések, implicit konklúziók, implicit premisszák – megjelenését a dialógusban, azt, hogy a beszélő a beszédaktus végrehajtásával implicit formában sugalljon bizonyos állításokat.
aValójában következik ez (a metakonvenció) abból, hogy a beszélők együttműködnek a dialógusban. Lásd később.
Például amikor valaki végrendelkezik, és azt mondja: „József öcsémre hagyom a tihanyi házamat”, akkor ennek a beszédaktusnak sikerfeltétele többek között, hogy
1. A beszélőnek van Tihanyban háza.
2. Joga van erről rendelkezni.
3. Nem szándékozik eladni a házat.
4. Van József nevű testvére,
5. aki jog szerint örökölheti ezt a házat.
Ezért amikor János bácsi végrendelkezik, és azt mondja: „József öcsémre hagyom a tihanyi házamat”, akkor ezzel többek között implicite utal arra, hogy
1. Van Tihanyban háza.
2. Joga van erről rendelkezni.
3. Nem szándékozik eladni a házat.
4. Van József nevű testvére,
5. aki jog szerint örökölheti ezt a házat.
A hallgató pedig, feltételezve a konvenció működését, jogosan következtet ezekre az állításokra, amennyiben végrendelkezésként azonosította a megnyilatkozást.
A beszédaktus sikerfeltételeire történő implicit utalások fogalmával rokon a pragmatikai előfeltevés fogalma. Egy M megnyilatkozás pragmatikai előfeltevése az E állítás, ha a konvenció alapján bármely beszélőnek szükségszerűen igaznak kell tartania E-t, amikor M-et használja. Ha az adott állítás nem igaz, akkor a beszélő M megnyilatkozása nem sikeres.a A pragmatikai előfeltevés ilyen értelmezése azonosítja a pragmatikai előfeltevéseket azzal, hogy a beszélő feltételezi a sikerfeltételek fennállását. Mivel itt a konvenció működéséről van szó, ezért ez a meghatározás maga után vonja, hogy a pragmatikai előfeltevést a beszélgetésben részt vevő valamennyi fél feltételezi magában. Egy megnyilatkozás tehát automatikusan működésbe hozza a megnyilatkozás előfeltevéseire vonatkozó közös tudásunkat: valamennyien azt hisszük, hogy igazak a megnyilatkozás előfeltevései; igazak azok az állítások, amelyek igazsága nélkül nem lehet sikeres az adott szituációban a megnyilatkozás.
aEz a pragmatikai előfeltevésnek egyszerű, a gyakorlatban jól használható értelmezése, a bonyolult problémakör további részleteiről lásd Pléh és mtsai (1997).
Ha egy szokásos szituációban azt mondom:
– Nyisd ki az ablakot!
akkor többek között a következőket kell feltételeznem:
Van egy ablak a közelben.
Ez az ablak nincs nyitva.
Van valaki, aki hall engem.
Ez az ember ért magyarul.
Ez az ember képes kinyitni az ablakot. Stb.
A megnyilatkozás előfeltevésén nem változtat az sem, ha a megnyilatkozásban szereplő mondatot a tagadásával cseréljük fel!
A fentieket fel kell tételeznem akkor is, ha azt mondom:
– Ne nyisd ki az ablakot!
A pragmatikai előfeltevés-fogalommal párhuzamba állítható a logikai előfeltevés fogalma:
Egy E állítás akkor, és csak akkor logikai (szemantikai) előfeltevése egy A állításnak, ha E-nek igaznak kell lennie ahhoz, hogy A-nak egyáltalán igazságértéket lehessen tulajdonítani.
Vagyis az előfeltevésnek akkor is igaznak kell lennie, ha A igaz, és akkor is, ha A hamis.
Egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy azok az állítások tekinthetők egy adott állítás logikai előfeltevése- inek, amelyeknek igaznak kell lenniük ahhoz, hogy az állítás értelmes legyen.
Ha az előfeltevések nem állnak fenn, akkor a mondat nem fejez ki állítást, vagy esetleg még csak nem is értelmes.
Anna visszament Pécsre. Ennek az állításnak előfeltevései:
1. Van valaki, akit Annának hívnak.
2. Van egy helység, amelyet Pécsnek hívnak.
3. Anna volt már Pécsen.
4. Anna időközben másutt is volt.
Ugyanezek az állítások előfeltevései annak az állításnak is, hogy Anna nem ment vissza Pécsre. Ez utóbbit sem lehet állítani, ha az 1–4. állítások nem igazak.
Figyeljük meg, hogy a logikai előfeltevés esetében is ugyanaz az előfeltevése az állításnak és az állítás tagadásának!
1.3. 3.1.3. Visszaélések a performatív kifejezésekkel
A beszédaktus sikerfeltételeinek teljesülésére vonatkozó konvenció az alapja annak, hogyan lehet visszaélni az argumentatív beszédaktusokkal, illetve az ilyen beszédaktusok végrehajtására alkalmas argumentatív performatív kifejezésekkel.
Gyakran a performatív kifejezéseket az érvelések helyett használják, és nem az érvelések kifejtésére.
Különösen alkalmasak erre a 3.1.1. szakasz 6–10. példáiban bemutatott kifejezések.
A bizonyítom / megmutatom / cáfolom, hogy… performatív kifejezések alkalmasak arra, hogy azt a benyomást keltsék, hogy a tagadás, illetve az állítás mögött erős érvek vannak.
Amikor a beszélő azt mondja, „Cáfolom, hogy kiskorú az illető. Itt a személyi igazolványa, mindenki megnézheti, elmúlt 19.” akkor ezáltal cáfolja az állítást, hogy kiskorú az illető. A cáfolás végrehajtásának sikerfeltételei egyebek között:
1. Felmerült egy állítás.
2. Ezzel a beszélő nem ért egyet, tagadja az állítást.
3. Az állítás ellen érveket hoz fel.
4. Az érvek az állítás ellen összehasonlíthatatlanul erősebbek, mint a mellette eddig felmerült érvek.
Ha teljesülnek a feltételek, akkor sikeres a cáfolás, akkor a nyilatkozó nem csak mondta, hogy: „Cáfolom…”, hanem tényleg meg is tette.
Gyakran halljuk azonban, hogy a politikus azt mondja, „Cáfolom a sajtóban megjelent állításokat.”, és nem ad érveket az állítások ellen. Ebben az esetben a cáfolás sikertelen, mert nem teljesül a 3. és a 4. feltétel.
Valójában, amikor a nyilatkozó azt mondja, ”Cáfolom a sajtóban megjelent állításokat.”, akkor ezáltalcsaktagadja a sajtóban megjelent állításokat.
Vagyis ebben az esetben a megnyilatkozás cselekvési értéke a tagadás, és nem a cáfolás.
Hasonlóan működnek a bizonyítom / megmutatom, hogy… kifejezések is, amikor használatuk cselekvési értéke az állítás.
A 8., 9., 10. pontban szereplő performatív kifejezések – amikor sikeresen használjuk őket – segítik a beszélőt, hogy világosan strukturálja az érvelését, így áttekinthető és érthető érvelést adjon elő, amit a hallgatónak könynyebb követni és megérteni. Amikor azonban a megnyilatkozás nem tartalmaz érvelést, és a beszélő mégis használja ezeket a kifejezéseket, akkor az a látszat keletkezik, hogy érvelést ad elő. A beszélő úgy csinál, mint aki érvel, úgy tagolja a mondandóját, de nincsenek érvei, az elmondottak nem tartalmaznak érvelést.
Hasonló a helyzet a levonom a konklúziót / arra következtetek, hogy... kifejezésekkel, amennyiben a megelőző szöveg nem tartalmaz érvelést.
Különösen veszélyes ez az eszköz a mögötte meghúzódó pszichológiai mechanizmus miatt. Általában úgy véljük, hogy ami világos, az érthető, ami érthető, az értelmes, és ami értelmes, az igaz. Egyik általános következtetési mechanizmusunk – úgynevezett heurisztikánk –, ez, melyet „ökölszabályként” alkalmazunk a világban való tájékozódáshoz. A mondandó „érvelés- szerű”, hangsúlyozottan világos tagolásával ezt a heurisztikánkat hozza mű- ködésbe a megnyilatkozás. Ez a heurisztika gyakran tényleg segít a tájékozódásban, hiszen az szokott világos formában megjelenni, amit egy értelmes ember egyszer már logikusan végiggondolt, és a helyes eredményre jutott. Így szokott lenni, de látni kell, hogy a világos, az értelmes és az igaz között nincs feltétlen kapcsolat, és ezért nincs semmi garancia a közöttük feltételezett összefüggésre. És valóban, gyakran nincs semmilyen összefüggés a szöveg világossága, érthetősége, értelmessége és igazsága között. Elég a világos és érthető Grimm-mesékre gondolnunk.
Fontos tehát, hogy figyeljünk rá: ami világos, az nem biztos, hogy értelmes, sőt, ami tényleg értelmes – vagy akár logikus is –, az sem biztos, hogy igaz!
Különösen érdekes az explicit performatív kifejezések szerepe a sikertelen beszédaktusokban, amikor beszámolnak a megnyilatkozásról. A performatív kifejezés explicitté teszi, hogy a beszélő milyen cselekvést hajt végre. Amikor a beszédaktus sikertelen, akkor valójában nem hajtotta végre a jelzett cselekvést. Vagyis ellentmondás van aközött, amit mondott, hogy tett, és aközött, amit tényleg csinált. Érdekes módon azonban, amikor beszámolnak a történtekről – különösen a sajtóban –, akkor általában nem azt szokták elmondani, amit a beszélő tényleg tett, hanem úgy számolnak be a megnyilatkozásról, mintha azt csinálta volna, amit mondott, hogy csinál. Vagyis ha a politikus azt mondta, „Cáfolom az állításokat…“, akkor a sajtó akkor is úgy számol be a nyilatkozatról, hogy a politikus cáfolta az állításokat, ha csak tagadta őket. Az argumentatív beszédcselekvések esetén általában a performatív kifejezéseknek hiszünk, és nem a „szemünknek”.6
1.4. 3.1.4. A beszédaktusok sikerességének ellenőrzése
Egy beszédaktus sikerességének megítélése nem egyszerű feladat, sok információt és bonyolult mérlegelést kíván. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy azt sem mindig könnyű eldönteni, hogy milyen beszédaktust is szándékozott végrehajtani a beszélő. Hiszen, mint korábban láttuk, a performatív kifejezésnek nem kell feltétlenül explicit módon szerepelnie a megnyilatkozásban. A beszédaktus sikerességének megítéléséhez ezért két lépésre van szükség.
1. A performatív kifejezés segítségével explicitté tesszük, hogy milyen cselekvési értéke (illokúciós tartalma) van a megszólalásnak, milyen cselekvést szándékozik a beszélő a kimondott szavakkal végrehajtani. Itt használjuk a fenti formulát: Amikor a beszélő az adott kontextusban azt mondja, „…”, akkor ezáltal azt csinálja, hogy…
2. Megvizsgáljuk, hogy az aktus sikeres-e. Itt az elemzéshez a következő egyszerű modellből indulhatunk ki.
• Milyen tényeket feltételez a beszédaktus?
• Milyen szándékokat feltételez a cselekvés?
• Milyen társadalmi helyzetet, milyen társas kapcsolatokat feltételez a cselekvés?
• Milyen állításokkal lehet végrehajtani a cselekvést?
6Talán ez is a gondolkodási lustaságunkkal van összefüggésben, ahhoz ugyanis, hogy meg lehessen állapítani, mit csinált ezekben az
6Talán ez is a gondolkodási lustaságunkkal van összefüggésben, ahhoz ugyanis, hogy meg lehessen állapítani, mit csinált ezekben az