Minél inkább igyekezett Tom a könyvre figyelni, gondolatai annál vidámabban csapongtak.
Végre sóhajjal vegyes ásítás után abba is hagyta kísérleteit. Úgy érezte, hogy a déli szünet ideje már sohase fog elérkezni. A levegő tűrhetetlenül nyomott volt, szellő sem rezdült. A legálmosabb nyári nap volt. A huszonöt tanuló gyerek egyhangú mormogása éppen úgy elandalította az embert, mint a méhek zümmögése. Messze kint a szikrázó napsütésben üde zöld lombok emelkedtek. Előttük a hőség bíboros fátyla libegett. Lomhán szárnyalt tova egy-egy madár, semmi más élőlényt nem lehetett látni, csak néhány tehenet - de ezek is aludtak.
Tom szíve szabadság után vérzett, vagy legalább arra vágyott, hogy másvalamivel üsse agyon az unalmas időt. Keze zsebébe vándorolt, és arcán hálás öröm fénye ragyogott fel. Előkerült az a doboz, amelybe a bodobácsot zárta. Tom kiszabadította az állatot, és a padra tette. Talán a bodobács szívében is hálás öröm gyulladt, de öröme mindenesetre korai volt. Abban a pillanatban, amikor vidáman útnak eredt, Tom egy gombostűvel megfordította, és más irányba hajszolta.
A padban Tom mellett ült kebelbarátja is, aki éppen úgy szenvedett, mint ő, és ebben a pillanatban mélyen és hálásan merült el az események megfigyelésében. Ez a kebelbarát Joe Harper volt, akivel Tom egész héten nagy barátságban volt; csak vasárnap lettek esküdt ellenségek. Joe is elővett kabátjából egy gombostűt, és segített Tomnak a fogoly gyakorlatoz-tatásában. A játék percről percre érdekesebbé vált, de Tom nagyon hamar kijelentette, hogy csak egymást zavarják, és egyikük sem jut maradéktalan gyönyörűséghez. Erre elővette Joe palatábláját, és egész hosszúságában két mezőre osztotta.
- Így - szólalt meg -, amíg a te feleden van, zavarhatod, én addig nem nyúlok hozzá. De ha elszökik tőled hozzám, neked kell békében maradnod, amíg csak nálam van a bodobács.
- Na, gyere, ereszd már el!
A bodobács elszökött Tomtól, és átjutott az egyenlítőn. Joe piszkálta egy ideig, de az állat őt is faképnél hagyta, és visszament Tomhoz. Ez a jelenet többször ismétlődött. Mialatt az egyik fiú nagy igyekezettel hajszolta a bodobácsot, a másik éppen olyan izgatott figyelemmel várakozott a hadműveletekre. A két fej szorosan egymás mellett hajolt a palatábla fölé, és a két lélek most minden világi esemény iránt közömbössé vált. Végre a szerencse, úgy látszott, teljesen Joe mellé szegődött. A bodobács megpróbálta ezt, megpróbálta azt, már-már olyan izgatott lett, mint a két fiú, de éppen mikor már átsuhant volna a határon, és a győzelem szinte már az ölébe hullott, s hogy úgy mondjuk, győztesnek érezhette volna magát, és Tom keze már mozdult is, hogy a játékot folytassa, Joe gombostűje meredt elébe, és visszaterelte. Végre Tom elveszítette türelmét. Kinyújtotta kezét, és gombostűjével megpiszkálta az állatot. A kísértés túlságosan nagy volt. Joe egy pillanat alatt dühbe gurult.
- Hagyod békén! - mondta.
- Csak egy kicsit segíteni akartam neki.
- Hogyne, fiacskám, hagyd csak szépen nyugton.
- Ne izélj már! Hisz alig nyúlok hozzá!
- Hagyd békén!
- Nem hagyom.
- Mondd, Joe, kié tulajdonképpen a bodobács?
- Bánom is én, hogy kié, az én felemen van, és ne merj hozzányúlni.
- Igenis, hozzányúlok. A bodobács az enyém, és azt csinálok vele, amit akarok. Add ide, te!
Hatalmas csapás érte Tom hátát, a párja meg Joe hátára zuhant. Két percen át szállott a por a két hős kabátjából, és két percen át mulatott rajtuk az osztály. A két fiú a játékban túlságosan elmerülve, nem vette észre, hogy az osztály vészjóslóan elcsendesedett, és a tanító lábujj-hegyen feléjük lopakodva megállt mögöttük. A tanító úr maga is végigélvezte a társasjáték jó részét, mielőtt a maga adagjainak kiosztására került volna sor.
Mikor végre délben vége lett az iskolának, Tom Becky Thatcherhez sietett, és a fülébe súgott:
- Vedd fel a sapkádat, és csinálj úgy, mintha hazamennél, a saroknál hagyd a többieket hazaszaladni, aztán gyere a gyalogúton újra vissza. Én is így csinálok.
A gyerekek hazasiettek, egyik ment az egyik csoporttal, a másik a másikkal. Kisvártatva két kis barátunk találkozott a gyalogúton, és mikor az iskolába visszatértek, egészen övék volt az osztály. Erre egymás mellé ültek, palatáblát tettek maguk elé, Tom előszedett egy palavesszőt, és Becky kezét vezetve egy újabb megdöbbentő házat alkotott. Mikor a rajzművészet iránti lelkesedés lelohadt, beszélgetni kezdtek, ami boldogsággal töltötte el Tomot. Megkérdezte a kislányt:
- Szeretnél egy patkányt?
- Pfuj! Utálom a patkányokat.
- Én is utálom a patkányokat, de döglött patkányra gondoltam, amit madzagra kötve a fejed fölött lóbázhatnál!
- Én mindenféle patkányt utálok! Tudod mit szeretek? A rágógumit.
- Azt elhiszem. Jó is az.
- Igazán? Te is szereted? Én kaptam egy darabot. Nézd! Rághatod is egy kicsit, de aztán add vissza.
Ez kellemes időtöltés volt. Felváltva rágták a gumit, lábukkal pedig megelégedésük kifejezé-seképpen a padot rugdalták.
- Voltál már cirkuszban? - kérdezte Tom.
- Igen, és ha jó leszek, apuka megint elvisz.
- Én már háromszor-négyszer is voltam cirkuszban. A templom sokkal unalmasabb, mint a cirkusz. Ott mindig játszanak valamit. Tudod, mi leszek, ha megnövök? Bohóc.
- Igazán? Milyen jó lesz neked. A bohócoknak olyan szép ruhájuk van.
- Igen, és marékszámra kapják a pénzt. Ben Rogers azt mondja, hogy sokszor egy egész dollárt kapnak egy napra. Mondd, Becky, jártál már valaha jegyben?
- Mi az?
- Hát jegyben jársz, hogy utána férjhez menj.
- Nem.
- Szeretnél?
- Azt hiszem. Nem tudom. Hogy kell azt csinálni?
- Hogyan? Igazán könnyű. Csak azt kell mondanod egy fiúnak, hogy soha, soha, de soha nem akarsz máshoz férjhez menni, aztán meg kell csókolnod. Ez az egész. Akárki meg tudja csinálni.
- Minek kell megcsókolni?
- Mert... Mert... Tudod, az így van. Mindenki így csinálja.
- Mindenki?
- Igen, mindenki, aki szerelmes egymásba. Emlékszel még, mit írtam a táblára?
- Igen... igen...
- Na, mondd meg.
- Nem mondom.
- Mondjam én?
- Igen... de ne... ne most... majd egyszer.
- De igen. Most mondom ki.
- Nem. Nem, inkább holnap.
- Nem, Becky. Hadd mondjam most. Csak súgni fogom. Egészen a füledbe. Jó? Nagyon-nagyon halkan fogom súgni.
Becky habozott, és Tom a hallgatást beleegyezésnek vette. Átölelte a kislány nyakát, és fülébe súgta az ősi varázsszót. Aztán hozzátette:
- Most súgd te is... nekem.
Becky egy ideig ellenkezett, majd azt mondta:
- Fordulj félre, hogy ne láss. De nem szabad elárulnod soha senkinek. Ugye, Tom, nem mondod el soha senkinek?
- Nem, nem, Becky! Súgd már.
Félrefordította fejét, a kislány félénken odahajolt hozzá, hogy lehelete megborzolta haját, és fülébe súgta:
- Sze... ret... lek.
Aztán elugrott, és szaladt, szaladt körbe a padok közt. Tom utána. A végén egy sarokban talált menedéket, fehér kötényét szégyenlősen arca elé tartva a fal felé fordult. Tom átölelte a nyakát, és könyörgött neki.
- Becky! Becky! Hiszen már túl is vagyunk az egészen, csak a csók van még hátra. Ne félj!
Már csak a csók van hátra. Igazán nem nehéz. Ne félj, Becky!
A kötényét húzogatta, és a kislány kezét próbálta lefejteni az arcáról.
Lassan-lassan engedett a szorítás, és Becky keze lehullott, izgalomtól kipirult arca előtűnt.
Tom megcsókolta piros ajkát, és azt mondta:
- Most már rendben van minden. Most már soha, soha nem szerethetsz mást, csak engem, Becky, és sohase mehetsz férjhez máshoz. Soha, soha, soha. Ugye, nem fogsz máshoz menni feleségül?
- Nem, Tom, soha, sohase fogok mást szeretni, csak téged, és sohase fogok máshoz férjhez menni, csak hozzád. De ugye, te se veszel el mást, csak engem?
- Hát persze. Ez hozzátartozik. És ha iskolából jövünk, vagy ha hazamegyünk, és senki se látja, mindig gyere velem. Játékban is te mindig engem válassz, és én mindig téged foglak választani, mert tudod, így szoktak csinálni, akik jegyben járnak.
- Milyen gyönyörű! Még sohase hallottam róla.
- Ugye, milyen nagyszerű? Mikor én meg Amy Lawrence... - A nagyra nyílt szemekből látta, hogy ostobát mondott, és elhallgatott.
- Ó, Tom! Hát nem én vagyok az első, akivel eljegyezted magadat?
A kisleány sírni kezdett. Tom vigasztalta.
- Ne sírj, Becky! Na, ne! Hiszen már nem szeretem Amyt.
- De igenis szereted! Te tudod legjobban, hogy szereted!
Tom megpróbálta átölelni, de a kisleány eltaszította a kezét, a fal felé fordult, és keservesen sírt. Tom újra kísérletet tett, vigasztalni kezdte, de megint elutasításban részesült. Erre hiúsága felülkerekedett, elment tőle, és kilépett az ajtón. Egy darabig nyugtalanul és kedvetlenül kint csavargott, minduntalan az ajtót leste, abban a reményben, hogy Becky bűnbánóan kijön utána. De semmi se történt. Kezdte magát rosszul érezni, és már-már elismerte, hogy igazta-lanul bánt vele. Keményen küzdött az ellen a gondolat ellen, hogy ő tegye meg az első lépést.
Végre mégis rászánta magát, és visszament. Becky még mindig ugyanott állott, a sarokban, és a falnak fordulva szipogott. Tom szíve elszorult. Odament, és egy darabig zavartan állott mellette, s nem tudta, hogy kezdjen mondanivalójába. Aztán habozva megszólalt:
- Becky!... Én... én csak téged szeretlek... igazán senki mást se...
A kisleány nem felelt, csak szipogott.
- Becky! Szólj hát, Becky!
A szipogás erősödött.
Tom elővette legértékesebb kincsét, egy öreg takaréktűzhelyről származó rézgombot, és úgy tette elébe, hogy a kisleány megláthatta.
- Becky - mondta -, nézd! Neked adom, jó?
A kisleány kiütötte a gombot Tom kezéből. Tom erre elment. Kiment az iskolából, messze ki a dombokra, és vissza se jött egész délután. Egyszerre csak Becky rosszat sejtett; az ajtóhoz rohant, de Tom már eltűnt. Kiszaladt az udvarra, a játszótérre; ott se volt. Kiabálni kezdett:
- Tom! Gyere vissza! Tom!
Éberen figyelt, de felelet nem hallatszott. A magány és a csönd voltak csak társai. Erre megint sírni kezdett, és csak akkor hagyta abba a szipogást, amikor a gyerekek kezdtek iskolába szállingózni, és el kellett rejtenie bánatát, el kellett csitítania megtört szívét, és a fájdalmas, sivár délután keresztjét kellett magános vállára vennie. Csak idegenek voltak körülötte, senkije se akadt, akinek elmondhatta volna keserveit.