s végre sikerült is a tüzet felszítani. Erre aztán egy határ fát hordtak köréje, és boldogan gyűltek a tűz mellé. Megszárították a teljesen elázott sonkát, megették, és a tűz körül szárítkozva egész éjjel dicsőséges éjféli kalandjukat tárgyalták reggelig, mert hiszen egyetlen száraz pontocskát sem találtak, ahová lefekhettek volna aludni.
Amikor az első napsugarak a fák közé lopakodtak, fáradtan lementek a homokos partra, lefeküdtek és elaludtak. A forró nap már majdnem megsütötte őket, mikor kimerülten felébredtek, és reggelizni indultak. Reggeli után álmosak és szótlanok lettek; a honvágy újra jelentkezett. Tom látta az előjeleket, és amennyire tőle tellett, igyekezett kalóztársait felvidítani, de azok semmi iránt sem árultak el érdeklődést. Golyók, cirkusz, fürdés... egyaránt hatástalanul maradt. Emlékeztette őket a nagyszabású titokra, és ezzel sikerült a jókedv kis sugarát a társaságba lopni. Ezt a pillanatnyi hangulatot kihasználva, új tervet ajánlott.
Felszólította őket, hogy hagyják abba a kalózságot, és legyenek a változatosság kedvéért indiánok. Ez az ötlet sikert aratott. Nemsokára tetőtől talpig bekenték magukat fekete iszappal. Olyanok voltak, mint a csíkos zebrák. Persze mindnyájan törzsfőnökök lettek, és pár perccel később már az erdőn rohantak végig, hogy megtámadjanak egy angol telepet.
Ezután három ellenséges törzsre oszlottak. Különböző leshelyekről szörnyű csatakiáltással megrohanták egymást, ezerszám ejtették el és skalpolták meg ellenségeiket. Szörnyű véres nap volt. És ez nagyon kielégítette őket.
Vacsoratájt éhesen és boldogan gyülekeztek a táborban. Ekkor azonban új nehézség merült fel. Ellenséges indián törzsek nem ülhettek baráti tábortűz mellé békekötés nélkül. A béke viszont lehetetlen volt a békepipa elszívása nélkül. Ki hallotta volna, hogy valaha békepipa nélkül történt békekötés?! És két indián szívből bánta már, amiért nem maradtak meg mindvégig kalóznak! De most, más kiút nem lévén, a tőlük telhető legvidámabb arccal vették át a pipát, és mindegyik a törvényekhez illően megtette a szükséges szippantásokat.
Ekkor lettek csak igazán boldogok, hogy áttértek az indiánságra. Hatalmas nyereségre tettek szert. Úgy találták, hogy most már tényleg tudnak pipázni anélkül, hogy el kellene menni elvesztett késeket keresgélni. Nem érezték rosszul magukat, legalábbis csak enyhe szédülés kerülgette őket. Persze nem voltak bolondok a biztató kezdet után felhagyni a kísérletezéssel.
Vacsora után megint óvatosan rágyújtottak, és nagy diadallal el is szívták pipájukat. Így aztán boldog és vidám estét töltöttek el, s új művészetükre büszkébbek voltak, mintha tíz indián törzset skalpoltak volna meg. De most hagyjuk őket a pipánál, a fecsegésnél, mert pillanatnyilag semmi szükség rájuk.
XVIII. FEJEZET
Annál kisebb volt a vidámság ezen a szombat délután a falucskában. Harperék és Polly néni családja nagy bánat és keserű könnyek közepette gyászruhát öltöttek. A falu szokatlanul csöndes volt, bár rendes körülmények közt is bajosan lehetett lármásnak mondani. Az embe-rek elgondolkozó arccal végezték munkájukat, keveset beszéltek, de annál többet sóhajtoztak.
A szabad szombat délután valóságos teher volt a gyerekeknek is. Semmi kedvük sem volt megszokott játékaikhoz. Lassan abba is hagyták a játékot.
Délután Becky Thatcher szomorúan járkált az üres iskola udvarán. Semmi se tudta megvigasztalni.
- Bárcsak meglenne az a rézgomb, amit tőle kaptam! Nincs most semmi emlékem! - sóhajtott, és alig tudta könnyeit visszatartani.
Aztán megállt, és így szólt magához:
- Éppen itt álltunk! Ha még egyszer történne, a világ minden kincséért sem mondanám, de most már eltávozott, és én soha, sohasem fogom látni.
Ez a gondolat lesújtotta, és könnyes szemmel ment el onnan. Ekkor bejött egy csapat fiú és leány, Tom és Joe játszópajtásai. Megálltak a kerítés mellett, és kegyeletes hangon beszél-gettek arról, hogyan csinálta ezt vagy azt Tom, és mit mondott Joe, mikor utoljára látták.
Minden szavuk, minden tettük szörnyű erejű jóslat volt, amit most már természetesen láttak.
A gyerekek még a pontos helyet is megmutatták, ahol az elveszett fiúk akkor álltak, s körülbelül ilyesféléket mondtak:
- Éppen így álltam itt, s minthogyha te lennél Tom, ilyen közel voltam hozzá. Ő mosolygott, és ekkor valami hideg borzongás futott végig rajtam. Persze akkor nem gondoltam, hogy mit jelent ez, de most már tudom.
Aztán azon vitatkoztak, hogy ki látta utoljára a halott fiúkat. Sokan követelték maguknak ezt a szomorú kitüntetést, amelyet tanúbizonyságokkal igyekeztek alátámasztani.
Végre megegyeztek abban, ki látta utoljára az elhunytakat, ki beszélt velük utoljára, és a szerencsés nyertesek szent fontoskodással tekintettek magukra, a többiek pedig irigyen bámulták nagyságukat. Egy szegény kisfiú pedig, akinek már semmiféle szerep se jutott, az emlékezéstől meghatott hangon mondta:
- Engem meg egyszer megvert Tom Sawyer!
De a dicsőségnek ilyetén való hajhászása merőben elhibázott dolog volt. Ezt a szerepet nagyon is sok fiú vállalhatta, így aztán a kitüntetés értéke erősen csökkent. Ez a csoport, az elveszett hősök emlékéről beszélgetve, szintén elhagyta az iskolaudvart.
Másnap reggel, amikor a vasárnapi iskolát befejezték, megszólaltak az összes harangok.
Nagyon csöndes délelőtt volt, és a harangok gyászos kongása összhangban állott a természet ünnepélyes hangulatával. A városka lakói összegyülekeztek, és egypár percig suttogva beszél-gettek a templom előtt a szomorú esetről. A templomban azonban csönd volt, csak a ruhák suhogása zavarta meg az ünnepélyes hangulatot, mikor az asszonyok leültek. Senki sem tudta volna megmondani, mikor volt ennyire tele a kis templom. Várakozó, tompa szünet követ-kezett. Végre megjelent Polly néni, akit Sid és Mary követett, aztán a Harper család. Az egész gyülekezet tisztelettudóan felállott, és mindenki állva maradt, míg csak a gyászolók az első
padban le nem ültek. Most megint gyászos némaság következett, amelyet csak itt-ott szakított meg egy-egy elcsukló zokogás.
Végre a tiszteletes felállott, és imádkozni kezdett. Utána szívbe markoló zsoltárt énekelt el a gyülekezet, majd a tiszteletes úr belekezdett a gyászbeszédbe, amelynek textusa a következő evangéliumi részlet volt:
- Én vagyok a feltámadás és az élet.
A beszéd folyamán a tiszteletes úr olyan élénk színekkel ecsetelte az elveszett fiúk kedvességét, erényeit és sokat ígérő képességeit, hogy mindenki keserűen emlékezett vissza elvakultságára és arra, hogy mennyire félreismerte szegény fiúkat, és csak gonoszságukat és hibáikat akarta észrevenni. A tiszteletes úr nem egy megható jelenetet mondott el az elhunytak életéből, amelyek élénken bizonyították, mennyire érzékeny szívűek és nagylelkűek voltak az eltávozottak, úgyhogy mindenki láthatta, milyen nemes és gyönyörű történetek voltak ezek, és mindnyájan bánatosan emlékeztek vissza, hogy akkor, amikor ezek az események lejátszód-tak, komiszságnak, vesszőzéssel nyugtázandó csínynek bélyegezték azokat. A tiszteletes úr beszédével együtt nőtt a gyülekezet meghatottsága, végre az egész társaság csatlakozott a fel-felsíró gyászolókhoz. Az egész templom egyetlen zokogó kar volt, sőt maga a tiszteletes úr is sírt a szószéken.
A karzaton most valami mozgás hallatszott, egy perccel később a templom ajtaja megnyikor-dult. A tiszteletes úr könnyeit zsebkendőjével leszárítva az ajtóra nézett, és szinte kővé meredt. A gyülekezetből először egy-két tekintet fordult az ajtó felé, majd egy varázsütésre mindenki felállott és hátrafordult, miközben a három „halott” fiú vonult befelé a templomba.
Tom volt a vezér, őt követte Joe, Huck teljesen szétrongyolódott ruhájában, szégyenlősen ballagott utánuk. A karzaton bújtak el, és onnan hallgatták saját gyászbeszédüket.
Polly néni, Mary és a Harper család valósággal rávetették magukat feltámadott gyermekeikre, csókokkal, ölelésekkel árasztották el őket, hálálkodtak, sírtak, nevettek, közben pedig szegény Huck bután, kínos zavarban állt ott, nem tudta pontosan, mit csináljon, hova bújjon ennyi rábámészkodó ember elől. Habozott egy darabig, aztán megfordult, és igyekezett elsompo-lyogni, de Tom megragadta, és megszólalt:
- Polly néni! Ez nem igazságos, valakinek örülni kell, hogy Huck is megjött!
- De mennyire, fiacskám! Boldog vagyok, hogy látom ezt a szegény anyátlan jószágot.
Polly néni gyengédségi rohamai, amelyekkel a „szegény anyátlan jószágra” támadt, Huckot még szerencsétlenebbé tették. Ekkor hirtelen felharsant a tiszteletes úr hangja:
- Dicsérjétek az urat, akitől minden dicsőség jön! Énekeljünk, és mondjunk neki szívből köszönetet.
Erre diadalmasan felharsant a régi hálaadó ének. A jó öreg templom falai is belerezdültek. És Tom Sawyer, a kalóz, büszkén körülnézett, és magán érezve az irigykedő gyereksereg tekintetét, bevallotta magának, hogy életének ez volt a legbüszkébb pillanata. Mikor aztán a
„bolonddá tett” gyülekezet kiment a templomból, mindnyájan megegyeztek abban, hogy szívesen hagynák magukat még egyszer lóvá tenni, csakhogy megint ilyen gyönyörű éneket hallhassanak.
Tom aznap Polly néni váltakozó hangulata szerint csókok és szelíd nyaklevesek özönét kapta, és bizony bajosan tudta volna megmondani, melyik fejezte ki jobban Polly néni boldogságát és Istenben való megnyugvását.