Volt valami Polly néni csókjában, ami elvette Tom rosszkedvét, úgyhogy megint vidáman és boldogan indult iskolába. Olyan szerencséje volt, hogy a nagy rét elején találkozott Becky Thatcherrel. Pillanatnyi hangulatának engedve, habozás nélkül odafutott hozzá, és megszólította:
- Ma igazán utálatos voltam, Becky! Ne haragudj! Soha, soha többet nem fogom megtenni!
Gyere, béküljünk ki!
A kislány megállott, és megvetően végignézte.
- Hálás lennék, ha a maga dolgával törődne, Tom Sawyer úr. Soha többé nem fogok magával beszélni!
Felvetette a fejét, és továbbment. Tom nagyon meghökkent, még ahhoz sem volt érkezése, hogy a kislánynak megmondja a véleményét: „Ki törődik veled, gőgös liba.” Mire összeszedte volna magát, Becky már elment. Így aztán nem szólt semmit, pedig szörnyen dühös volt.
Beballagott az iskolaudvarba, és azt kívánta, bárcsak Becky fiú lenne, és elképzelte, milyen kegyetlenül elverné. Mikor találkozott vele, csípős megjegyzést tett rá, de a kislány is visszavágott. Így aztán a szakítás végérvényes volt. Becky szörnyű elkeseredésében már alig tudta kivárni, hogy megkezdődjék az iskola, és Tom a tintás könyvért megkapja a maga verésadagját. Még ha szándékában is állott volna Alfred Temple-t mint tettest följelenteni, Tomnak ez az utolsó sértő cselekedete teljesen elsöpörte jó szándékát.
Szegény kislány még nem tudta, milyen gyorsan közeledett feléje a végzet. A tanító, Dobbins úr, középkorú ember volt, akiben ki nem elégített becsvágy égett. Vágyainak netovábbja az volt, hogy orvos legyen, de mint szegény ember fia, nem vihette többre a tanítóságnál.
Mindennap elővett fiókjából egy titokzatos könyvet, amelybe, míg a gyerekek tanultak, szor-galmasan elmerült. Ezt a könyvet szigorú zár alatt tartotta. Még a legkisebb gyerek is majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy legalább egy pillantást vethessen a könyvbe, de sohasem volt rá alkalom. Minden fiúnak és lánynak megvolt a maga sajátos elmélete a könyv tartalmáról, de két elmélet sem hasonlított egymásra, és a tényeket sehogy se tudták megközelíteni. Mikor Becky bement az osztályba, megállt a tanító asztala előtt, és észrevette, hogy a kulcs a zárban van. Itt a nagy pillanat! Becky körülnézett. Egyedül volt! A következő pillanatban kezébe kaparintotta a könyvet. A címlap, valami „Anatómia”, semmit sem mondott neki, erre lapozni kezdett benne. Mindjárt az első oldalon egy gyönyörűen megrajzolt és kiszínezett ábra volt:
egy ember képe. Ebben a pillanatban árnyék esett a könyvre. Tom Sawyer lépett be az ajtón, és kíváncsi pillantást vetett a képre. Becky a könyvhöz kapott, és be akarta csukni, de olyan szerencsétlenül, hogy a gyönyörű képet kettéhasította. A könyvet bedobta a fiókba, ráfordította a kulcsot, és dühös szégyenkezéssel sírni kezdett.
- Tom Sawyer, te vagy a legalávalóbb csirkefogó, leselkedsz az emberre, és kémkedsz utána!
- Mit tudtam én, mit csinálsz?
- Szégyelld magad, Tom Sawyer! Persze most mindjárt szaladsz árulkodni! Jaj, mit csináljak?
A tanító úr meg fog verni! Pedig engem még sohasem büntettek meg az iskolában!
Kis lábával toporzékolni kezdett, és dühösen folytatta:
- Eriggy csak, árulkodó Júdás! De én is tudok valamit, várj csak! Majd meglátod, te utálatos, te utálatos!
Erre aztán görcsös zokogással kiszaladt az iskolából.
Tom ettől a támadástól megdöbbenve, valósággal megnémult. Sokára tért csak magához, és ezt gondolta:
„Milyen buták ezek a lányok. Azt mondja, hogy még sohasem verték meg. Pedig hát mi egy verés? Ki törődik vele? Persze a lányok nyúlszívűek, gyáva kutyák! De nekem eszembe sincs, hogy megmondjam az öreg Dobbinsnak. Megfizetek én neki másképp is, nemcsak ilyen piszkos módon! De hiába, úgyis kiderül. Az öreg megkérdi majd, ki tépte el a könyvet. Erre senki sem fog felelni. Aztán majd egyenként kezdi kérdezni, és már az arcán látni fogja. A lányok gerinctelenek, mindjárt elárulják magukat. Aztán Becky Thatcher majd megkapja a maga porcióját. Ezen már nem lehet segíteni. - Befejezésül még hozzátette: - Mit bánom én, ő is örülne neki, ha engem verne el az öreg, csak kapja meg ő is a magáét.”
Tom kiment, és csatlakozott komiszkodó osztálytársaihoz, de néhány perc múlva megérkezett a mester, és megkezdődött a tanítás. Tom nem mutatott túl nagy érdeklődést tanulmányai iránt, minden pillanatban a lányokhoz nézett, és Becky arca elszomorította. Mindent tekintetbe véve, egyáltalán nem akart részvétet érezni iránta, de mégis olyasmit érzett. Sehogyan sem tudott amúgy istenigazában dühös lenni rá. De most felfedezték tintás olvasókönyvét, és egy darabig Tom saját gondjaival volt elfoglalva. Beckyt is felrázta ez az esemény szomorú közönyéből, és érdeklődve nézett a fejlemények elé. Egyáltalán nem várta, hogy Tom valahogy ki tudja mosni magát, ha tagadja, hogy ő tintázta össze a könyvet, és tökéletesen igaza is volt. A tagadás még csak rontott Tom ügyén. Becky azt hitte, örülni fog ennek, és minden igyekezettel azon volt, hogy örüljön is, de ez sehogyan se sikerült neki. Mikor aztán végül is a legrosszabbra került a sor, valami megszólalt benne, hogy beárulja Alfred Temple-t, de erőszakot vett magán, és hallgatott. Mert mint mondotta:
- Egész biztosan elárul, hogy én téptem el a képet! Még akkor sem szólnék semmit, ha az életét menteném meg vele.
Tom megkapta a verést, visszament a helyére, de egyáltalán nem érezte magát szerencsét-lennek, mert maga is lehetségesnek tartotta, hogy valami hevesebb verekedésben tényleg ő döntötte rá a tintát az olvasókönyvre. Ez egyáltalán nem volt elképzelhetetlen. Csak szokásból és hagyománytiszteletből tagadott, és tagadása mellett elvből tartott ki.
Elmúlott egy hosszú óra. A tanító bóbiskolva ült trónján, a termet pedig az osztály álmosító zsongása töltötte meg. Egyszer aztán Dobbins úr kinyújtózott, ásított egyet, kihúzta fiókját, benyúlt a könyvért, és egy percre úgy látszott, hogy határozatlan, vajon elővegye-e a könyvet, vagy hagyja békében. A gyerekek unottan néztek fel, de volt két szempár, amely élénk figyelemmel kísérte mozdulatait. Dobbins tanító úr egy darabig szórakozottan babrálgatta könyvét, majd elővette, és székében kényelmesen elhelyezkedve, olvasni akart.
Tom egy pillantást vetett Beckyre. Így nézett rá egyszer egy meghajszolt nyúl, amikor ráemelte puskáját. Ebben a pillanatban már el is feledte haragját; valaminek történnie kellett.
Villámgyorsan kellett valamit csinálni. Hanem a közeli veszély, úgy látszik, megbénította találékonyságát. De mégis: megvan! Ragyogó ötlete támadt: odarohan, kikapja a könyvet a tanító úr kezéből, és kimenekül az ajtón! De elhatározásában habozott egy percig, és az alkal-mas pillanat már el is veszett. A mester kinyitotta a könyvet. Boldog lett volna, ha az elsza-lasztott alkalom visszatér, de már késő volt. Tom tudta, hogy Beckyt semmi sem mentheti meg. A következő pillanatban a tanító úr az osztályra meredt. Minden gyerek, még a legártat-lanabb is lesunyta fejét a tanító fenyegető tekintetétől. Halálos csönd volt néhány másod-percig, míg a tanító valahogy lebírta dühét, és utána szörnyű hangon megszólalt:
Egy mukkanás sem hallatszott. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Mikor aztán senki se jelentkezett, a tanító egyenként tette fel kérdéseit, és minden arcon a bűnösség áruló jeleit kutatta.
- Benjamin Rogers, te tépted el a könyvet?
Tagadó válasz, aztán szünet.
- Joseph Harper, te tépted el?
Még egy tagadó válasz.
Tom rossz közérzete a lassú esemény kínjai közepette mindjobban növekedett. A tanító végigjáratta szemét a fiúk padján, egy darabig gondolkodott, majd a lányokhoz fordult.
- Amy Lawrence?
Egy fejrázás volt a felelet.
- Gracie Miller?
Ugyanaz a jelenet megismétlődött.
- Susan Harper, te tetted?
Újabb tagadás következett. Most Beckyn volt a sor. Tom az izgalomtól és a helyzet nyilván-való reménytelenségétől remegett.
- Rebecca Thatcher (Tom nézte rémülettől fehér arcát), te tépted el? Mi? Nézz csak a szemembe! (Becky könyörögve emelte fel kezét.) Te tépted el a könyvet?
Mint a villámcsapás jutott Tom eszébe egy gondolat; felugrott és felkiáltott:
- Én téptem el!
Az osztály megkövülve bámulta ezt a hihetetlen őrültséget. Tom egy percig mozdulatlanul állott, míg összeszedte magát, de mikor a katedra felé indult, hogy elnyerje büntetését, annyi meglepetés, hála és imádat sugárzott feléje szegény Becky szeméből, hogy ezért száz verést is elviselt volna. Saját ragyogó tettétől fellelkesülve, egyetlen jajszó nélkül viselte el a leg-szörnyűbb verést, amelyet Dobbins tanító úr valaha is kiutalt, és éppilyen közönnyel hallgatta a hozzáfűzött kegyetlen parancsot, hogy iskola után két óra hosszat bezárva marad, mert nagyon jól tudta, ki várja majd odakint fogsága leteltével, s ez kárpótlás lesz a rabság unalmas óráiért is.
Sötét bosszútervekkel feküdt le aznap este Tom, mert Becky bánatosan és szégyenkezve elmesélte neki Alfred Temple gonoszságát és saját árulását. De még bosszúszomját is kellemesebb gondolatok mosták el, és amikor elaludt, félálmában Becky utolsó szavait hallotta: „Hogy tudtál ilyen nemes lenni, Tom?”