AZ ID Ő T E R M É S Z E T É R Ő L .
Egymásután és eszmélet. — Az egyetemes Idő eszméjének eredete. — A valóságos Tartam és a mérhető idő. — A köz
vetlenül észrevett egyidejűség: áramlások egyidejűsége és pillanatnyi egyidejűség. — Az órák jelezte egyidejűség. — A legördülő idő. — A legördült idő és a negyedik dimenzió.
— Miről ismerjük meg, hogy valamely Idő valóságos.
Kétségtelen, hogy kezdetben az idő teljesen összeolvad számunkra belső életünk folytonosságá
val. Mi ez a folytonosság ? Lefolyás, vagy átvonu
lás folytonossága, de oly lefolyásé, oly átvonulásé, mely elég önmagának ; a lefolyás nem tartalmaz dolgot, amely folyna s az átvonulás nem követel meg állapotokat, melyeken átvonulnánk ; JL-dülog , s ssxÁllapot csak az átmenetről vett mesterséges pil^- lanatfölvételek ; és ez az átjftgagt az egyetlen ter
mészetszerűen tapasztalt dolog, a tartam maga. Em- >
lékezet, de nem személyes emlékezet, mely kívül maradna azon, amit megtart, különválnék a múlt
tól, melynek megmaradását biztosítja ; hanem ma
gának a változásnak belsejében levő emlékezet, az ezelőttöt az ezutánba nyújtó emlékezet, mely nem engedi ezeket az ezelőttöket és ezutánokat sza
kadatlanul ujrasziilető jelenben feltűnő és eltűnő puszta pillanatfölvételekké válni. A lehunyt szem
mel hallgatott dallam, ha csakis reá gondolunk, egé
szen közel áll ahhoz, hogy azonosuljon ezzel az
£
%
Az idő eszméjének eredete
idővel, mely maga belső életünk folyékonysága ; de még túlságos sok minősége, túlságos sok meghatá
rozottsága van, s előbb el kellene törölni a hangok különbségeit, aztán megsemmisíteni magának a hangnak sajátos jellemvonásait, nem tartani meg belőle mást, mint a megelőzőnek a következőbe menő folytatódását, a szakadatlan átmenetet, az oszthatóság nélkül való sokszorosságot, az elválasz- tódás nélkül való egymásutánt, hogy végül az alap
vető időre találjunk. Ilyen a közvetlenül észrevett Ijártam, melynek híján az időről fogalmunk sem yolna.
Hogyan térünk át a belső időről a dolgok ide
ijére ? Észrevesszük az anyagi világot és ez az ész- ' revevés, akár igazunk van, akár nincs, de úgy tűnik [ fel nekünk, hogy egyszerre van bennünk is, kívü- í Lünk is : egyfelől t eszméleti állapot: másfelől az
i
nak egy veié- .,egyidejű“ pillanata : ez az anyag tehát, úgy látszik, részesedik eszméleti tartamunk
ban.* 1 Fokozatosan terjesztjük ki e tartamot az egész V anyagi világra, mert semmi okot sem találunk rá, hogy testünk közvetlen szomszédságára határoljuk;
% a világegyetem, úgy látjuk, egyetlen egészet a lk o t;
és ha a körülöttünk levő része oly módon tartós, mint magunk, ugyanígy kell lenni, gondoljuk, mindazzal, ami ezt a részt körülveszi — és így
1 Az itt kifejtett nézetekre vonatkozólag lásd Essai sur les données immédiates de la conscience, Paris, 1889. főleg
II. és III. fejezet ; Matiére et Mémoire, Paris, 1896. I. és IV.
fejezet. L’Évolution Créatrice, passim. V. ö. Introduction á la métaphysique, 1903. és Perception du changement.
Oxford, 1911. Álagyar fordításban az Essai Franklinnál Idő és Szabadság címen jelent meg s a kötetben : Bevezetés a metafizikába, és A változás észrevevése.
Az idő természetéről 57
tovább, határtalanul. Így születik a világegyetem, vagyis egy személytelen eszmélet, TartamánakX
ideája. Ez a tartam minden egyéni eszméleteknek, valamint ezen eszméletek és a rajtuk kívül eső ter
mészetnek volna egybefűzője.1 Ily eszmélet ePvet- len, pillanatnyi észrevevésben fogná fel a tér külön
böző pontjain fellépő sokszoros eseményeket ; az egyidejűség két vagy több esemény lehetősége volna arra, hogy ezen eszmélet egyetlen és pillanatnyi észrevevésébe kerülhessen. Mennyi igaz és mennyi illuzórius van a dolgok elképzelésének ilyetén mód
jában ? Ebben a pillanatban nem az a fontos, hogy kimutassuk, mennyi benne az igazság és mennyi a tévedés, hanem az, hogy tiszta tudomást szerezzünk arról, hol végződik a tapasztalás és hol kezdődik a feltevés. Kétségtelen, hogy eszméletünk érzi tartós
ságát, hogy észrevevésiink eszmélésünk része, hogy testünkből s a környező anyagból bejut valami ész- revevésünkbe ;2 így tartamunk és anyagi környeze
tünknek e belső tartamban megérzett, átélt részvé
tele tapasztalati dolog. De először is, mint másutt megmutattuk, e részvevős ismeretlen természetű ; származhatnék a külső dolgok valamely tulajdon ságából, melynek révén e dolgok anélkül, hogy időbelileg maguk is tartanának, a mi tartamunkban mégis megnyilatkozhatnának azzal, hogy hatnak ránk s így végigskandálnák vagy cövekelnék esz- méleti életünket.3 Aztán föltéve, hogy e környezet
„tart“, semmi sem bizonyítja kétségtelenül, hogy ugyanazt a tartamot találjuk fel, ha környezetet vál
toztatunk ; lehetnének egyszerre különböző, úgy
1 V. 5. a most idézett munkákkal.
2 Lásd : Matière et Mémoire, I. fej.
3 Lásd : Essai sur les données immédiates de la conscience, különösen 82. és köv. old. Magyarul : Idő és Szabadság II. fejezetben : Mérhető-e a mozgás ?
Az idő eszméjének eredete
értem, hogy más-más ritmusú tartamok. Alkottunk régebben ilyenfajta feltevést, mely az élő fajokra vonatkozott. Többé-kevésbé magas feszültségű s az eszmélet különböző fokának megfelelő tartamokat különböztettünk meg, melyek az állatvilág lajtor
jája mentén sorakoznának. Mindenesetre akkor nem láttunk, sőt ma sem találunk semmi okot arra, hogy a tartamok sokszorosságának e feltevését az anyagi világra is kiterjesszük. Függőben hagytuk a kérdést, vájjon a világegyetem egymástól független világokra osztható-e, vagy sem ; beértük a mi vilá
gunkkal s benne azzal a sajátos lendülettel, mely
ben itt az élet nyilatkozik. De ha ismereteink mai állapotában kellene a kérdésben döntenünk, egy egyetlen és egyetemes anyagi Idő hipotézisét válasz
tanók. Csak Jiipfitézis ugyan, de' analógiás okosko
dáson alapul, s érvényesnek kell vennünk addig, míg valaki nem ad kielégítőbbet. Azt hisszük, ez az alig tudatos okoskodás ily formát öltene. Minden emberi eszmélet egyforma természetű, egyformán észlel, valahogy egyforma léptekkel jár, egyforma tartamot él. De mi sem akadályoz abban, hogy annyi emberi eszméletet képzeljünk, amennyit csak
• tetszik, szórjuk tele velük az egész világegyetemet, arra még éppen elég közel hagyva őket, hogy két tetszőlegesen választott, egymásra következő eszmé
let külső tapasztalat-mezejének szélső területe közös legyen. E két külső tapasztalat mindenike részes e két eszmélet mindenikének tartamában. És mert a két eszméletnek ugyanaz a tartam-ritmusa van, a két tapasztalat tartamának is ugyanoly ritmusúnak , kell lennie. De a két tapasztalatnak közös része van.
I Ezen kötőjel révén egyetlen, és ugyanabban a tar- ' tamban gördülő tapasztalattá kapcsolódnak s e tartam tetszés szerint lehet akár az egyik, akár a másik eszméleté. Minthogy ugyanezt az okoskodást
Az idő természetéről 59
lépésről lépésre újra meg újra megismételhetjük, egy és ugyanaz a tartam szedi fel útjában az egész anyagi világ minden eseményét; most aztán kikü
szöbölhetjük az emberi eszméleteket, melyeket az imént, mint megannyi lóváltást, gondolkodásunk fogatának útjára alkalmaztunk ; nem marad más, mint a személytelen idő, minden dolgok folyásának medre. Ha így formulázzuk az emberiség hitét, talán a kelleténél több pontosságot viszünk bele.
Mindenikünk megelégszik általában azzal, hogy némi homályos képzeleti erőkifejtéssel határtalanul kitágítja közvetlen anyagi környezetét, mely, mint
hogy észrevesszük, eszmélésünk tartamának válik részesévé. De mihelyt ez az erőkifejtés határozot- tabbá válik, mihelyt igazolni akarjuk, azonnal raj
takapjuk magunkat, hogy eszméletünket megket tőzziik, megsokszorozzuk, külső tapasztalásunk leg
szélső határaira, aztán az így adódott új tapasztalás
mező határára visszük, és így tovább, megállás nél
kül ; valóban a miénkből eredt s a miénkhez ha
sonló eszméletek sokaságára bízzuk, hogy a világ- egyetem rengetegén át a láncot megalkossák és belső tartamuk azonosságával, továbbá külső tapasztalásuk érintkezésével a személytelen Idő egységét bizonyítsák. Ez a józan ész hipotézise. Azt állítjuk, hogy ez Einsteiné is lehetne és hogy a Re
lativitás elmélete inkább arra való, hogy a minden dolgok közös Időjének eszméjét megerősítse. Ez a mindenesetre hipotétikus eszme szerintünk a Rela
tivitásnak kellőképen értelmezett elméletében egé
szen különleges szigorúságot és összetartást ölt.
Ilyen végkövetkeztetés bontakozik majd ki elemző munkánkból. De ebben a percben nem ez a fontos.
Hagyjuk most az egyetlen Idő kérdését. Csak azt akartuk megállapítani, hogy nem lehet tartós való
ságról beszélni anélkül, hogy eszmélést ne vinnénk I
60 Az idő eszméjének eredete
bele. A metafizikus egyenesen egyetemes eszméletet fog bevezetni. A józan ész homályosan gondol rá.
A matematikusnak, igaz, nem lesz dolga vele, mert őt csak a dolgok mértéke, nem pedig a természete érdekli. De ha azt kérdezné, mit mér, ha figyelmét magára az időre irányítaná, szükségképen egymás
utánt s így ezelőttöt és ezutánt, és következőleg a kettő közt hidat képzelne (máskülönben csak az egyik, tehát csak tiszta pillanatnyiság volna): már pedig, mégegyszer, lehetetlen az ezelőtt és ezután között kapcsolatot képzelni vagy akár fogalmilag elgondolni emlékezet-elem, tehát eszmélet nélkül.
Talán visszatetszik a szó használata, ha antro- pomorf értelmet adunk neki. De ahhoz, hogy tartós dolgot képzeljünk, egyáltalán nem szükséges a ma
gunk emlékezetét venni s annak akár csak halvá
nyított mását is vinni a dolog belsejébe. Bármeny
nyire csökkentjük is intenzitását, megkockáztatjuk, hogy benne marad a belső élet változatosságának és gazdagságának némi nyoma és így megmarad személyes, mindenesetre emberi jellege. A fordított sorrendet kell követnünk. El kell gondolnunk a világegyetem gördülésének egy mozzanatát, azaz egy pillanatfölvételét, mely meglenne minden esz- méléstől függetlenül, aztán igyekeznünk ezzel kap
csolatosan egy másik, ehhez lehető legközelebb eső mozzanatot idézni fel és így idő-minimumot juttatni a világba, anélkül, hogy vele együtt bebocsátanók _ az emlékezetnek akár leghalványabb pislogását.
Látni fogjuk, hogy lehetetlen. A két pillanatot egy'- ■
\ máshoz kötő elemi emlékezet""nélkül nincs más, j I mint vagy egyik, vagy másik a kettő közül, tehát/
(-^egyetlen pillanat, nincsen sem „ezelőtt“, sem „ez- után“, sem egymásután, sem idő. Lehet ennek az {^-emlékezetnek „csak éppen annyit engedni, ami elég arra, hogy kapcsoljon ; legyen, ha tetszik, maga ez
Az idS természetéről 61
a kapcsolat, az ezelőttnek egyszerű megnyújtása a közvetlen ezutánig, örökösen megújuló elfelejtésével mindannak, ami nem a közvetlenül megelőző pilla
nat. Akkor is csak emlékezetet vittünk be. Igazában lehetetlen megkülönböztetni a két pillanatot el
választó akármilyen rövid tartamot, az e pillanatom, kát összekötő emlékezettől, mert a tartam lényegé- j l>en folytatódása annak, ami már nincs, abban, ami van. Ilyen a valóságos, akarom mondani, észrevett >
és megélt idő. Ilyen a bármiféle fogalmi idő is, ’ mert nem lehet időről fogalmat alkotni anélkül, hogy mint észrevettet, mint megéltet el ne képzel- nők. A tartam tehát eszméléssel jár ; és eszmélést teszünk a dolgok mélyére már azzal, hogy tartós időt tulajdonítunk nekik.
Különben, akár meghagyjuk magunkban, akár kihelyezzük önmagunkon kívül, az idő, mely tart, nem mérhető. Ugyanis minden, nem tisztán kon
vencionális mérés osztással és egymásrafektetéssel jár. Már pedig egymást követő tartamokat nem le
het egymásra fektetni, hogy igazoljuk, vájjon egyenlők-e vagy sem ; feltevés szerint egyik már nincs meg, mikor a másik megjelenik ; a megálla
pítható egyenlőség eszméje itt elveszíti minden je
lentését. Másrészt, ha a valóságos tartam, mint látni fogjuk, az öt jelképező vonallal való szolidaritása révén oszthatóvá is válik, e tartam maga osztatlan és mindent magával sodró haladás. Hallgassuk a dallamot lehúnyt szemmel, semmi másra nem gon
dolva, képzelt papirosra vagy billentyűzetre a han
gokat sorba nem rakva, őket így egymásnak meg nem tartva, mert így vállalnák az egyidejűséget, le
mondanának időbeli folytonosságukról és folyékony
ságukról s összefagynának a térben : akkor meg
találjuk osztatlanul és oszthatatlanul a tiszta tar
tamba visszahelyezett dallamot vagy
dallamrészle-62 Hogyan válik a tartam mérhetővé
tét. Már pedig belső tartamunk eszméled életünk első pillanatától az utolsóig olyasmi, mint ez a melódia. Figyelmünk elfordulhat tőle s így osztha
tatlanságától is ; de mikor megpróbáljuk elvágni, mintha hirtelen késpengét csapnánk át a lángon : csak a teret osztjuk, amit betölt. Mikor nagyon gyors mozgást, pl. csillaghullást nézünk, igen tisz
tán megkülönböztetjük a tetszőlegesen osztható tűz
vonalát attól az oszthatatlan mozgékonyságtól, melynek támasztékául szolgál ; ez a mozgalmasság a tiszta tartam. A személytelen és egyetemes idő, ha van, hasztalan nyúlik vég nélkül a múltból a jövőbe : mégis egy darabban van ; a részek, me
lyeket benne megkülönböztetünk, egyszerűen tér
nek részei, mely lerajzolja a tartam nyomát és sze
münkben egyenértékévé válik ; osztjuk a legördül
tek de nem osztjuk a gördülést. Hanem hogyan térünk legelőször a gördülésről a legördültre, a tiszta tartamról a mérhető időre ? E művelet gépe
zetét könnyű összeállítani.
Ha ujjamat papírlapon húzom végig anélkül, hogy odanéznék, a végbevitt mozgás, úgy amint belülről észreveszem, eszméled folytonosság, valami az én saját áramlásomból, szóval, tartam. Ha most kinyitom a szemem, látom, hogy ujjam a papíron maradandó vonalat húz, ahol minden egymás- mellettiség és már nem egymásután ; legördültség van ott, a mozgás hatásának regisztrálása, mely egyszersmind majd szimbóluma is lesz. Már pedig ez a vonal osztható, ez a vonal mérhető. Mert osz
tom és mert mérem, mondhatom tehát, ha nekem kényelmes, hogy osztom és mérem annak a moz
gásnak tartamát, mely megrajzolja.
Való igaz tehát, hogy az időt mozgás közvetí
tésével mérjük. De hozzá kell tennünk, hogy ez az időmérés mozgással kiváltképen azért lehetséges,
Az idő természetéről 63
mert magunk is képesek vagyunk mozgásokat gezni s ezeknek a mozgásoknak ilyenkor kett' arca van ; mint mozgásérzetek, részei eszméleti éle
tünknek, tarlósak ; mint, látási észrevételek, pályát írnak le, teret vesznek igénybe. Azt mondottam,
»kiváltképen“, mert szigorúan véve, gondolhatnánk csupán a látási észrevevésre utalt eszmélő lényt is, aki mégis eljutna a mérhető idő eszméjéhez. Ehhez az kellene, hogy élete egy végtelenbe nyúló külső mozgás szemléletében teljék el. Az is kellene, hogy a térben észrevett mozgásból, mely pályája osztha
tóságában részesedik, ki tudja vonni a tiszta moz
galmasságot, akarom mondani, az ezelőttnek és ezutánnak megszakítatlan szolidaritását, mely áz^
eszméletnek oszthatatlan tény gyanánt adódik : az imént tettük e megkülönböztetést, mikor a hulló
csillag vonta fényvonalról beszéltünk. Az ilyen esz
méletnek életfolytonossága egy határtalanul gör
dülő külső mozgalmasság szakadatlan érzéséből állana. És a gördülés szakadatlansága még mindig különválna a térben hagyott osztatlan nyomától, mely megint csak legördültség. Ez osztható, mér
hető, mert tér. A másik tartam.Ti folytonos gördü
lés nélkül nem volna más, mint tér, még pedig oly tér, mely többé nem lévén tartamnak hordozója, nem ábrázolna többé időt.
Már most semmi sem áll útjában annak a fel
tevésnek, hogy eszméleti életünk kezdetétől végéig mindenikünk szakadatlan mozgást rajzoljon a térbe.
Éjjel-nappal járnánk. így eszméleti életünkkel egy- kiterjedésű utazást tennénk. Egész történetünk mér
hető Időben gördülne le.
Vájjon ily utazásra gondolunk, mikor a sze
mélytelen Időről beszélünk ? Nem egészen, mert társas, sőt kozmikus életet élünk, épp annyira, vagy még inkább, mint egyéni életet. A magunk utazását
64 Az egyidejűség különböző fajai
egész természetszerűen helyettesítjük minden más személy utazásával, aztán egy vele egykorú szaka
datlan mozgással. „Egykorúdnak nevezek két áramlást, mely eszméletemre nézve egyformán lehet egy vagy kettő, t. i. eszméletem veheti észre egyszerre, mint egyetlen lefolyást, ha egyetlen osz
tatlan figyelmi aktusra van kedve, vagy egész hosz- szában megkülönböztetheti, ha jobban szereti figyel
mét megosztani, sőt teheti mind a kettőt egyszerre, ha elhatározza, hogy megosztja figyelmét, de még
sem vágja ketté. „Egyidejűnek“ nevezek két, pilla
natnyi észrevételt, melyeket egyetlen szellemi aktus
ban fogunk fel, úgy hogy figyelmünk itt is tetszés szerint egyet vagy kettőt csinálhasson belőlük. Ezek ufán könnyű belátni, hogy érdekünkben áll az „idő gördüléséül“ saját testünk mozgásától független mozgást választani. Igazában már ki is van vá
lasztva. A társadalom elfogadta helyettünk. Ez a mozgás a Föld forgása. De csak azért fogadjuk el, csak azért értjük meg, hogy e mozgás nemcsak tér, hanem idő is, mert virtúálisan mindig ott van saját testünk utazása, mely lehetett volna számunkra az idő gördülése.
Különben az nem sokat határoz, hogy ezt .vagy amazt a mozgó testet fogadjuk-e el az idő számláló
szerkezetéül. Mihelyt saját tartamunkat a térbe ve
tettük, a többi magától következik. Az idő azontúl fonál legombolyodásának vagy a felmérésére hiva
tott mozgó test pályájának tűnik fel. Megmértük, fogjuk mondani, e legombolyodás idejét, következő
leg megmértük az egyetemes legomholyodásét is.
De ha az egyidejűség fogalma nem állana ren
delkezésünkre, sem a dolgok nem látszanának mind a fonállal együtt gombolyodni, sem a világ- egyetem minden jelen pillanata nem volna szá
munkra a fonál vége. Mindjárt látni fogjuk e foga
Az idő természetéről 65
lom szerepét Einstein elméletében. Most lélektani eredetét szeretnők jól megjelölni, amiről már szü
löttünk valamelyest.
A Relativitás teoretikusai sohase beszélnek más
ról, mint két pillanat egyidejűségéről. Pedig ezt megelőzőleg van egy másik egyidejűség, melynek eszméje természetszerűbb, két áramlás egyidejű
sége. Mondtuk, hogy figyelmünk lényegéhez tarto
zik a megoszlás, elosztódás nélkül. Ha folyó part
ján ülünk, a víz folyása, a hajó siklása, vagy a ma
dár repülése, belső életünk szakadatlan mormolása tetszésünk szerint lehet számunkra három külön
böző dolog, vagy egy dolog. Bevihetjük magunkba az egészet, hogy egyetlen észrevevéssel legyen dol
gunk, mely folyásában a három áramlást össze- olvadtan sodorja magával ; hagyhatjuk a két elsőt külsőnek, figyelmünket a belső és külső között osztva meg ; vagy még inkább tehetjük ezt is, azt is egyszerre, kapcsolva is és mégis széjjel is vá
lasztva a három lefolyást figyelmünk ama sajátos kiváltságánál fogva, hogy képes egy és több lenni egyszerre. Ilyen az egyidejűségről az első gon
dolatunk. Tehát egyidejűnek nevezünk két külső áramlást akkor, ha ugyanazt a tartamot foglalják el, mert mind a ketten ugyanazon harmadik áram
lásnak, a magunkénak tartamában vannak ; ez' a tartam csak a mienk, ha eszméletünkkel csak ön
magunkat nézzük, de az övék is lesz, mihelyt esz
méletünk a három áramlást egyetlen osztatlan ak
tusban öleli fel.
Már most, ha a tiszta tartamban maradnánk, a két áramlás egyidejűségéről sohase mennénk át két pillanat egyidejűségére, mert minden tartam vastag, a valóságos időnek nincsenek pillanatai. De természetszerűleg alkotjuk meg a pillanat és az egy
idejű pillanatok eszméjét, mihelyt megszoktuk az
Henri Bergson : Tartam és Egyidejűség. 5
te
•66 Az egyidejűség különböző fajai
időt térre fordítani. Mert ha a tartamnak nincsenek is pillanatai, de minden vonal pontban végződik.1 És mihelyt valamely tartamnak vonalat feleltetünk meg, a vonal részeinek szükségképen a „tartam részei“, a vonal végeinek „a tartam végei“ fognak megfelelni. Ez lesz a pillanat, olyasmi, ami t é n y le
gesen nincsen, csak virtuálisan- van. A pillanat az, ami befejezné a tartamot, ha a tartam megállna.
De nem áll meg. A valóságos idő tehát nem szol
gáltathatja a pillanatot, ez a matematikai pontból, tehát a térből ered. Csakhogy a valóságos idő híján a pont mégis csak pont lenne, s egyáltalán nem volna pillanat. A pillanatnyiság így két dolgot rejt magá
ban : valóságos időnek, akarom mondani, tartam
nak folytonosságát és tériesített időt, akarom mon
dani, vonalat, mely, minthogy mozgás kapcsolta, az idő szimbóluma le tt; ez a tériesített idő, mely
nek pontjai vannak, kacsázik a valóságos idő vizén és megteremti benne a pillanatot. Ez nem volna le
hetséges azon illúziókban termékeny hajlandósá gunk nélkül, hogy a mozgást a befutott térre illesszük, a pályát annak befutásával összeejtsük, s aztán a vonalat befutó mozgást úgy szedjük széjjel, ahogyan széjjelszedtük magát a vonalat : ha ked
vünk volt a vonalon pontokat kijelölni, ezek a pon
tok most a mozgó „helyzetei“ lesznek (mintha ez, mikor mozog, valaha is egybeeshetnék valamivel, ami nyugalom : mintha ezzel nem mondana It róla azonnal, hogy mozogjon !) Nos, miután a mozgás pályáján a helyzeteket, azaz vonal-felosztásunk
1 Hogy különben a matematikai pont fogalma termé
szetszerű, azt jól tudják mindazok, akik tanítottak gyerme
keknek egy kis geometriát. Az első elemekkel szemben a legvisszautasítóbb elmék is azonnal és minden nehézség nélkül képzelnek vastagság nélküli vonalakat és kiterjedés
nélküli pontokat. ,
Az idő természetéről 67
végpontjait kijelöltük, ezeket a mozgás-folytonos
ság „pillanatainak“ feleltetjük meg. De ezek egy
szerűen virtuális megállások, tisztán az elme szüle
ményei. Egyszer leírtuk e művelet mechanizmusát, meg is mutattuk, hogyan tűnnek el a nehézségek, melyeket a filozófusok a mozgás kérdése körül tá
masztottak, mihelyt tudomásul vesszük a pillanat
nak a tériesített időhöz s a tériesített időnek a tiszta tartamhoz való viszonyát. Elégedjünk meg itt azzal a megjegyzéssel, hogy hasztalan tűnik a művelet tu
dományosnak, az emberi elme természetéből foly és ösztönszerűleg visszük véghez. Receptje a nyelv
ben van lerakva.
Pillanatnyi egyidejűség és áramlások egyidejű
sége tehát különböző dolgok, de kölcsönösen ki
egészítik egymást. Az áramlások egyidejűsége nél
kül nem hinnők, hogy e három dolog — belső éle
tünk folytonossága, szándékos mozgás folytonos
sága, melyet gondolkodásunk a végtelenbe nyújt és tetszőleges mozgás folytonossága a téren át — egymással helyettesíthető. Valóságos tartam és térie
sített idő tehát nem volna egyenértékű és így nem volna számunkra idő általában, nem volna más, mint mindenikünknek külön-kiilön tartama. De másrészt ezt az időt csak a pillanatnyi egyidejűség jóvoltából lehet felszámlálni. Ez a pillanatnyi egy
idejűség kell : 1. arra, hogy feljegyezzük valamely tünemény és az óramutató valamely helyzetének egyidejűségét; 2. arra, hogy saját tartamunk men
tén kipontozzuk e pillanatok egyidejűségét tarta
munk azon pillanataival, melyeket maga e ponto
zás aktusa teremt. E két aktusból az idő mérésére nézve az első a lényeges. De a második nélkül a mérték tetszőleges volna, a t szám, amihez jutnánk, akármit ábrázolhatna, nem gondolnánk éppen időre. Tehát két rajtunk kívül eső mozgás két pilla
5*
68 Az egyidejűség különböző fajai
natának egyidejűsége teszi, hogy időt mérhetünk ; de e pillanatok egyidejűsége az általuk belső tarta
munkba szürkéit pillanatokkal teszi, hogy e mér
ték időnek mértéke.
Meg kell e két pontnál állapodnunk. De nyis
sunk előbb zárójelet. Éppen most különböztettünk meg két „pillanatnyi egyidejűséget“ ; egyik sem az az egyidejűség, melyről legtöbbször van szó a Rela
tivitás elméletében, t. i. két egymástól messzelevő óra adatainak egyidejűsége. Erről munkánk első részében szólottunk és mindjárt különlegesen vele fogunk foglalkozni. De világos, hogy a Relab'vitás elmélete maga sem zárkózhatik el a most leírt két egyidejűség elfogadásától ; csak hozzátesz majd egy harmadikat, azt, amelyik órák szabályozásán múlik. Nos, azt ugyan kétségkívül kimutatjuk, hogy az egymástól távollevő 0 és 0 ' egymáshoz igazított s ugyanazt az időt jelző órák adatai a választott nézőpont szerint lesznek egyidejűek vagy nem egyidejűek. A Relativitás elmélete, majd meg
látjuk, milyen föltételekkel, de ezt jogosan mondja.
Azonban ezzel elismeri, hogy az 0 óra mellett vég
bemenő E esemény egyidejűsége ezen óra valamely adatával, egészen más értelemben van adva, mint a két óra egymással való egyidejűsége, úgy t. i., amint a pszichológus gondolja az egyidejűséget.
Ugyanez áll az E' eseménynek a „szomszédos“ 0 ' óra valamely adatával való egyidejűségére nézve.
Mert ha nem azon kezdenők, hogy elfogadunk egy ilyen abszolút egyidejűséget, melynek órák össze- ígazításához semmi köze sincsen, ezek az órák nem érnének semmit. Puszta gépezetek volnának, melyek összehasonlítgatásával szórakoznánk ; ese
mények osztályozására nem szolgálhatnának ; szó
val önmagukért volnának s nem azért, hogy nekünk tegyenek szolgálatot. Mint mindenkire, a