A magyar szocialista t u d o m á n y t az ötvenes évektől kezdve egyre i n -kább az jellemezte, hogy azt az általános népgazdasági tervekhez igazodó
57
tudományos és átfogó t e r v e k irányították. A vidéken folyó tudományos tevékenység egyik alapvető problémája t e h á t az volt, hogy t u d bekapcso-lódni az országos pedagógiai és szakmai tervekbe, miként kap irányítást és biztatást. Ezt nem neveznénk az önállóság hiányának, inkább a hely-zetből fakadó természetes rendnek. Az egri főiskolán is ez volt és ez jelen-leg is az alapvető kérdések egyike.
Amikor az 1948-ban alakult Debreceni Pedagógiai Főiskola élete meg-indult — a m i n t azt az előzőekben olvashattuk —, ez csak a „lábraállás"
pillanata volt. Az akkori tizennégy „tanszék" mintegy 18 oktatója olyan nehéz körülmények (szervezés, létszám- és laborhiány, elindulási gondok, bizonytalanság stb.) nyomasztó súlya a l a t t élt, hogy a tudományos kutatás azonnali megindításáról n e m lehetett beszélni. Az 1949-ben Egerben lete-lepedő főiskola irányítható és tervezhető tudományos élete az ötvenes évek elejére (1953—54) kezdett kialakulni. Ekkor m á r az erőket lekötő szervezési, átszervezési gondok nyugvópontra jutottak. Eger városában is kezdtünk gyökeret ereszteni, s nem utolsósorban a felgyülemlett sok pe-dagógiai tapasztalat elindíthatta a tudományos ambíciókat.
A tudományos m u n k á t viszont a helyszínen, a főiskolán is szervezni, tervezni kellett. A Magyar Tudományos Tanács 1949-től állandó segítő és érdeklődő kapcsolatban állt főiskolánkkal, s egyre sürgette a helyi tudo-mányos élet kibontakoztatását. A tervezés szempontjából a legtermésze-tesebb alapegységnek a tanszéki k e r e t adódott. Csak így t é r h e t t ü n k át az egyes t a n á r o k tudományos tevékenységéről a tanszéki részkollektívák kutató tevékenységére. így alakult ki az 1953—54es években néhány t a n -székünk (növénytan, állattan, földrajz) irányított tudományos tevékeny-sége az MTA eszmei és anyagi támogatásával. M a j d egy-két évvel később az akkor még fiatal Pedagógiai Tudományos Intézet szervező m u n k á j a igen jó hatással volt több tanszékünk (pedagógia, fizika, irodalom) szárny-próbálgató metodikai tudományos kutatásainak felkarolására és irányí-tására. S ezzel szinte m i n d e n tanszéknek lehetőséget kínált az alkotó be-kapcsolódásra.
Az irányított t u d o m á n y o s tevékenységhez k o n k r é t tervek kellettek.
Tanszékeinken 1954-ben megjelentek az első rövid tudományos munka-tervek. Viszont megoldandó problémaként jelentkezett azonnal a helyi egységek irányításigénye, hiszen az igazgató egymaga nem foghatta össze az egyre szétágazóbb és gazdagabb főiskolai tudományos tevékeny-séget. Ezt a koordinációt először (1955) a főiskola évkönyvszerkesztő bi-zottsága (dr. Bakos József, dr. Hortobágyi Tibor, dr. Némedi Lajos, dr.
Szántó Imre, dr. Udvarhelyi Károly), m a j d 1959-től kezdve a máig is működő tudományos bizottság vette át. A továbbfejlődés még igényesebb szervezést kívánt, m e l y n e k e r e d m é n y e k é n t az MM, az MTA illetékes osz-tályaival karöltve 1963. j a n u á r 1 - é v e l 5 évre, m a j d 1969-től 3 évre szóló és periodikusan ismétlődő egyéni, valamint tanszéki tudományos tervek bevezetését írta elő. Emellett tudományos bizottságunk 1966-tól bevezette a tanszéki tudományos témanaplók rendszerét, m e l y e k pontosan regiszt-rálták a tanszéki kutatási eredményeket. E tervek helyi összeállítása, va-lamint teljesítésének ellenőrzése kezdetben nem kevés gondot okozott (túltervezés, ellenőrizhetetlenség stb.). Ma m á r viszont pontos és
fegyel-mezett iránymutatásuk nélkül az intézmény tudományos életének irányí-tása elképzelhetetlen. Jelenleg a második 3 éves tudományos t e r v szerint halad tanszékeink kutató tevékenysége, melyet minden periódus végén tanácsülés előtt értékelünk.
Az oktatók bevonása a rendszeres tudományos tevékenységbe és i r á -nyítása természetesen nem volt egyenes és zökkenőmentes folyamat. Amint a számadatok is m u t a t j á k (1. táblázat), 1966-ig hozzávetőlegesen az ok-tatói kar fele végzett viszonylag rendszeres tudományos tevékenységet.
Az utóbbi 5—6 évben viszont aránylag gyors fejlődés következtében a t a -nárok mintegy 70 százaléka jutott el az igényesen végzett tudományos munkához.
A tudományos igényekkel párhuzamosan természetesen nőtt a ku-tatott témák száma is, melyeknek az oktatók létszámához viszonyított emelkedő jellege azt is bizonyítja, hogy az utóbbi években m é g nem a legszerencsésebben próbálkoztunk a t é m á k szűkítésével, a tudományos témakoncentrációval.
A tudományos munka szervezésének egyik legfontosabb része az utánpótlás biztosítása volt, vagyis a fiatal kollégák bevonása és ráneve-lése az oktatást segítő tudományos munkára. Az 1950-es években a fő-iskolára került fiatal tanársegédek nagy része főiskolát végzett. Az első feladat számukra az egyetem elvégzése volt. Ez néhány szakmában, a le-hetőségek hiánya miatt, elég vontatottan m e n t és zömmel 1958—60 körül fejeződött be. Ezzel magyarázható az a tény, hogy fiatal oktatóink tudo-mányos tevékenysége főleg az ötvenes évek vége felé k e z d e t t igen eredményesen kibontakozni. Ezt az elemi erővel kibontakozó t u d o m á n y o s m u n -ka iránti igényt a főiskola vezetői már 1959 t á j á n irányították és szer-vezték. Kezdtek elszaporodni az olyan szervezett beszélgetések, melyek a fiatal oktatók tudományos m u n k á b a való bevezetésének módszereit t á r -gyalták. Egy-két tanszékvezető saját tudományos m u n k á j á b a bevonta fiatal kollégáját (bár ez még most is kevés!). Évkönyvünk első két köte-tében (1955—56) már szép számmal jelentek meg cikkek tanársegédek tollából. A hatvanas évek elején kezdtek szaporodni a tanszéki referáló értekezletek, melyek igen alkalmas fórumok voltak a fiatal m u n k a t á r s a k első szárnypróbálgatásai számára. Ekkor kezdtek divatba jönni a főiskolai tudományos ülések (1963, 1964, 1965, 1968, 1969, 1970), melyeknek főleg pedagógiai és ideológiai jellege szintén jó lehetőséget biztosított az egyre izmosodó fiatal kutatótanárok tudományos szerepléséhez. Sok-sok körül-m é n y hatására egyre gyorsabban olyan atkörül-moszféra terekörül-mtődött intézkörül-mé- intézmé-nyünkben, amely a hatvanas évek közepén már szinte kedvet csinált a szerény igényű kezdő s z a k e m b e r tudományos tevékenységéhez. Megjelen-tek az első fiatal aspiránsok, és 1961-től szinte minden évben ú j egyetemi doktori címet szerzett egy-két f i a t a l oktatónk. Sőt 1971-ben a főiskola két
„ s a j á t nevelésű" oktatója (dr. Nagy József és dr. Szűcs László) elnyerte a tudományok kandidátusa fokozatot is.
A tudományos m u n k a említett szervezeti átalakulásai n e m spontán módon m e n t e k végbe. Éles és heves belső vitákban kellett u t a t törni a t u -dományos m u n k a széles f r o n t o n való egészséges fejlődésének olyan fel-fogásokkal szemben, mint pl. amelyek a tudományos m u n k á t a társadalmi
59
1. sz. táblázat
tevékenységgel a k a r t á k mesterségesen szembeállítani. Később győzött a kényelmességen az a felfogás, hogy a tudományos munkához időt kell szorítani, mert az magától nem adódik. Majd t a r k í t o t t á k a kibontakozás ú t j á t a nevelő- vagy tudományos m u n k a prioritásáról folytatott helytelen és mondvacsinált viták, valamint azok a tudományoskodó túllicitálások, mélyek egyes időszakokban csak a megjelent cikkek oldalszámával mérték és rangsorolták a tanárképzés odaadó és színvonalas munkásait. Főleg a h a t v a n a s évek elejéig kellett sokat vitatkozni olyan nézetekkel, melyek a tudományos m u n k a és fokozatszerzés elbagatellizálásától kezdve a n n a k egyedüli fontosságáig széles skálán t e r j e d t e k az oktatótestület sorai kö-zött. A viták tüze egészséges tisztogatást végzett felfogásainkban és a leg-utóbbi években a tudományos m u n k a végzése, értéke és megbecsülése rangos helyet foglal el a tanárképzés fontos komponensei között.
Meggyőződésem szerint senki sem v i t a t j a m a már azt a tényt, hogy főiskolánkon a t u d o m á n y o s m u n k a nem az oktatómunkával konkurráló, azt hátráltató tevékenység, h a n e m a korszerű oktatás nélkülözhetetlen feltétele. Ezt é r t j ü k kétféle értelemben is. Egyrészt a didaktikai célú k u
-Iii <-•
tatómunka közvetlenül segíti az oktató-nevelő munkát. Másrészt érezzük, hogy felsőfokú tanintézetben n e m lehet korszerű o k t a t ó m u n k á t végezni annak, aki s a j á t szakjában nem dolgozza bele m a g á t a korszerű módsze-rekbe és n e m halad együtt a modern kutatási irányzatokkal. Csak így sikerül elérni azt, hogy az oktató a hallgatóság számára többet n y ú j t s o n a tankönyvízű sablonelőadásoknál, és helyette a szemléletében kövesse az ú j eredményeket és ragadja magával a hallgatóság érdeklődését.
A korszerű tudományos munkának, akár didaktikai, akár alapkutatás, akár gyakorlati alkalmazás-jellegű, megvannak a maga anyagi, személyi és időfeltételei. A tudományos munka feltételeinek h i á n y á t a főiskolai élet kezdetén éreztük igazán. A vidéki elszigeteltséget az egyetemi háttér, az ösztönző, fejlesztő kritika h i á n y á t legjobban 1950 t á j á n éreztük, amikor a debreceni egyetem falai közül Egerbe k e r ü l t főiskolánk. Tanszékeink f e l -szereltsége alacsony színvonalú volt. A városnak és a főiskolának akkor még egyaránt igen szegényes könyvanyaga volt a kutatómunkához. Néha egyetlen szakirodalmi a d a t é r t utazgatni kellett, vagy várni, míg valami hivatalos küldetés a fővárosba vetette az embert. Ma m á r a jól megszer-vezett könyvtárközi kölcsönzés, a mikrofilm-rendszer, a főiskolára járó
61
mintegy 320 f a j t a szakfolyóirat és az intézmény egyre fejlődő könyvállo-m á n y a alig teszik hihetővé az elkönyvállo-múlt évtizedek ez i r á n y ú nehézségeit.
Az anyagi feltételekkel kapcsolatban elmondhatjuk, hogy azt m á r részben 1949 tavaszától „tudományos céltámogatás" címén élvezte főisko-lánk. A feljegyzések és hivatalos levelek szerint elég változatosan ugyan, de az első években (1949—52) havi 6000—30 000 Ft-ig t e r j e d ő összeget biztosított főhatóságunk, főleg könyvek, felszerelések és tudományos ok-tatói segélyek céljaira. Az anyagi támogatás az ötvenes évek közepe t á j á n csökkenő tendenciát m u t a t o t t , majd egykét évben meg is szűnt. A t u d o -mányos m u n k á t a kezdeti években még az ún. tudóspótlék folyósításával is ösztönözték, mely a törzsfizetés járulékos része volt (1948-ban havi 400 Ft). 1963-tól az MM rendszeressé t e t t e a főiskolai tudományos kutatás anyagi támogatását a Tudományos Kutatási Fejlesztési Alap (TUKUFA) összegének rendszeres évi folyósításával. Bár ennek nagyságrendje az utóbbi évtizedben 160—430 000 Ft között változott, mégis igen jelentős mértékben, n a g y anyagi biztonságot t e r e m t v e támogatta az egyre fejlődő főiskolai k u t a t ó m u n k á t . Ma már ott t a r t u n k , hogy a TUKUFA-összegeken kívül évenként csupán a kutatással kapcsolatos utazási költségekre 80—•
100 000 Ft-ot biztosítunk oktatóinknak.
Természetesen a műszerezettség, speciális helyiségek biztosítása stb.
az elmúlt k é t évtizedben főleg a természettudományos k u t a t á s szempont-jából a határozott fejlődés ellenére sok gondot okozott. Nem lehet viszont továbbra seim célunk olyan berendezések rendszeres kiépítése, melyek erősen távol állnak a főiskolai profiltól. Ezért szükséges, hogy a speciális t é m á t kutató szakembereink más intézmények támogatását is élvezzék.
Az elmúlt 20 é v alatt igen jó szakmai kapcsolatokat építettünk ki a kör-nyező egyetemek rokontanszékeivel (KLTE, ELTE, NME, DOTE), ahol a speciális felszerelés mellett a megbízható szaktanács, a sok-sok jóindulatú kartársi biztatás, a m o d e r n szakmai irányítás mindig rendelkezésére állt a dolgozni, k u t a t n i akaró egri oktatóknak.
A személyi feltételek adottságairól igen nehéz történeti áttekintést adni. A főiskola kezdeti éveiben (1948—52) az oktatók létszáma 18—30 fő között változott, ami azt jelentette, hogy szinte 1—2 t a n á r alkotott egy-egy tanszéket oktatási segédszemélyzet nélkül. Ilyen körülmények között az oktatás ellátása is heroikus helytállásit igényelt. A tudományos kutatás akkor egy-két csodálatos ambícióval rendelkező t a n á r ügye volt csupán.
Ezek magvát az a négy egyetemi m a g á n t a n á r képezte (dr. Hortobágyi Ti-bor, dr. Némedi Lajos, dr. Papp István, dr. Varga Zoltán), akik alapító t a g j a i voltak a főiskolai testületnek. Hozzájuk csatlakozott néhány igen ambiciózus f i a t a l kolléga (dr. Both György, dr. Csabai Tibor, dr. Kiss Kál-mán, dr. Gelei Gábor), akik a pedagógiai munka mellett érezték a felső-oktatásból adódó t u d o m á n y o s felelősségüket is.
Az oktatók létszáma 1953-ban ugrásszerűen megnőtt, ami természe-tesen az eddiginél jobb személyi feltételeket jelentett tanszékeinken, bár az 1960-as évek elejéig a tanszékek egyetlen n e m t a n á r i alkalmazottja a takarítónő volt, m e r t a laboránsok, technikusok, gépírónők fokozatos tanszéki beállítása csak 1958—1960 után, viszonylag hosszú ütemben, került sor. 1963-tól állt módunkban szerződéses vagy tiszteletdíjas külső
tudományos segéderők foglalkoztatására az államilag finanszírozott tanszéki kutatásokhoz. 1972-ben alkalmaztuk az első főiskolai főállású tanszéki tudományos segéderőt neveléstudományi tanszékünkre. Természetesen a tanárképző főiskolák nem tévesztendők össze más, nagyobb k u t a -tási profillal rendelkező felsőokta-tási intézményekkel, de tanszékeinken általában egy-egy olyan jól képzett segítő messzemenően foglalkoztatható lenne, aki jó időbeosztással részfeladatokat vállalna tanszéki oktatók kutató, kísérletező, tankönyvíró stb., nagyon időigényes tevékenységében.
Ügy érezzük, ez a következő évtized feladata és ennek céltudatos kiépíté-sében messzemenően bízunk.
A személyi feltételek legfontosabbika természetesen maga a kvalifi-kált oktató. Főiskolánk szervezésekor személyi állományának oktatási és tudományos színvonala igen széles spektrumon mozgott. Az egyetemi m a -gántanártól a jól képzett tanítóig t e r j e d t szellemi m u n k á s a i n k képzettsé-gének sora, akikhez a pedagóguspálya szeretete mellett közel állt a k u t a t ó tudományos élet, hisz nagy részük megfelelő tudományos múlttal k e r ü l t intézményünkhöz.
Gyakori vitát, felmérést és vizsgálódást váltott k i az oktatók t u d o -mányos m u n k á r a fordítható idejének kérdése is. Többszöri felméréseink során kiderült, hogy oktatóink a lelkiismeretes pedagógiai tevékenység (előadások, gyakorlatok, diákkörök vezetése, hallgatók szakmai és p e d a -gógiai gyakorlati m u n k á j á n a k irányítása, nevelési feladatok stb.) és a sok-szor t ú l terhes adminisztratív teendők ellátása mellett m á r rendszerint csak az esti órákban, m u n k a s z ü n e t i napokon, szabadságuk alatt t u d n a k tudományos kutatási t é m á j u k k a l foglalkozni. Maximálisan m u n k a i d e j ü k 20 százalékát képesek tudományos célra fordítani. (Jelenleg is!) Ez olyan jelenség, a.min segíteni kell, ha a továbbfejlődést igényeljük és nem a k a r -juk, hogy ez dolgozóink szabad idejének további csökkenését vonja maga után. Racionálisabb időbeosztással, ügyesebb adminisztratív szervezéssel magunk is segíthetünk a bajokon, gyökeres változást azonban csak az ó r a -norma fokozott csökkentése és a segéderők létszámának további növelése eredményezhet. Az utóbbi években némi enyhülés érezhető a kötelező heti órák egy főre jutó mennyiségében (kb. 10 óra), de az ú j a b b és ú j a b b feladatok sajnos kompenzálják az így felszabaduló időmennyiséget. Ez azt jelenti, hogy a tudományos kutatásra fordítható idő lényegében alig vál-tozik. Ezért kezdtük el a tanszéki tudományos segéderők rendszerének kiépítését, akik m u n k á j u k k a l nagy időmegtakarítást eredményezhetnek az oktatók tudományos tevékenységében.
Utalni kívánunk a publikációs lehetőségek helyzetére is. Mi sem t u d o -mányos, sem publicisztikai tevékenységünkkel nem a k a r u n k és nem is t u d u n k versenyezni tudományos intézetek munktársaival, akik nagyrészt írják, szerkesztik az országos folyóiratokat. Ez sohasem lehet célunk. De az mindenképpen igaz, hogy a szerényen „megtermelt" tudományos ered-mények közzétételéhez tér, publikációs lehetőség kell. Ugyanis az író-asztalfiók számára senki sem dolgozik sokáig szívesen. Ez a t é r az 1950-es évek elején — egy-két rangosabban elismert főiskolai oktató kivételével — szinte kizárólag az 1955-ben megindított saját főiskolai Évkönyv-sorozat volt, mely 1963-tól Tudományos Közlemények címen 18 kötetben, a mai 63
napig több m i n t tízezer n y o m t a t o t t oldalon 598 t a n u l m á n y t tett közzé.
(2. sz. táblázat.) E helyi publikációs lehetőség felvillanása — mely köte-tenként 30—40 főiskolai dolgozatnak és külföldi közleménynek adott helyt — különösen a főiskola első évtizedében nagy lendületet adott a szépen meginduló tudományos tevékenységnek. A közlemények sorát m e -todikai különkiadványokkal is bővítettük, amikor 1965- és 1969-ben „Se-ries Methodica" címen módszertani k u t a t á s a i n k eredményét, összességé-ben 335 oldalon, 38 dolgozattal, két kötetösszességé-ben kiadtuk. Ez nem azt jelen-tette, hogy a vidéki kutatás le akarna mondani a központi orgánumok a d t a lehetőségekről. Hogy ez m e n n y i r e így van, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az elmúlt 22 év a l a t t közel 4000 publikáció k e r ü l t ki az egri kutatótanárok tollából bel- és külföldi folyóiratokba, napila-pokba, vagy könyvek, t a n k ö n y v e k és jegyzetek lapjaira. A publikációs lehetőségek sorát helyi kezdeményezések is gazdagították. A megyei t a -nács, a n é p f r o n t , a TIT és a főiskola közös szerkesztésében már 1954-ben megjelent a „Heves megyei Füzetekmajd ezt követte a „Tudósító" és a „Hevesi Művelődés" időszakos kiadványai, melyekben főleg pedagógiai jellegű t a n u l m á n y o k öregbítették a főiskolai oktatók tudományos hírnevét.
Külön szeretnénk megemlíteni a publikációs lehetőségek sorában a pedagógusképző intézmények közös „Módszertani Közleményét", mely a Szegedi Tanárképző Főiskola gondozásában jelent meg, és mint országos pedagógiai orgánum, 1966—72. között 20 dolgozatot jelentetett meg fő-iskolánk oktatóinak tollából.
Ha az arányokat t e k i n t j ü k át a 25 év tükrében, érdekes következte-tésekre j u t h a t u n k . A főiskola első éveiben (1949—53) az oktatói kar nagy része (kb. 50—60 százaléka) publikált ugyan, de szerény mértékben. Ez a tény valószínűleg azzal magyarázható, hogy az akkori tantestületnek sok olyan értékes tagja volt, a k i járatos volt a tudományos kutatásban és fő-iskolára t ö r t é n ő kinevezése előtt is rendszeres irodalmi tevékenységet folytatott, de viszonylag kevés idő állhatott rendelkezésére az elmélyült kutatásokhoz. A főiskolai tantestület bővülésével (1953—58) szakmai szem-pontból bizonyos hígulás következett be. A közben eltávozó oktatók is a színvonalas tudományos munkások közül kerültek ki, s ennek következtében csökkent a dolgozataikat megjelentető, intenzív tudományos k u t a -tást végző oktatók aránya. Később, 1958—62 között kiugró arányokat pro-dukálva, növekedett a z o k n a k az oktatóknak a száma, akik szívesen és sikeresen írtak. Az utóbbi évtizedben (1962—72) az a r á n y o k csupán annyiban módosultak, hogy kialakult a főiskolai Oktató kar saját kutatásait r e n d -szersen publikáló részének viszonylag standard csoportja (kb. 40—45 szá-zaléka a testületnek), akik számszerűleg is nagyobb m é r t é k b e n teszik közzé tevékenységük eredményeit.
Beszélni kell az o k t a t ó k nyelvtudásának fejlődéséről, úgy is mint a kutatás egyik feltételéről. A korszerű tudományos munkához elengedhetetlen a tudományszak legelterjedtebb idegen nyelvének ismerete. Ez t u -dományszakonként változó lehet, azonban az, aki anyanyelvén kívül egy nyelvet sem ismer, bizonyos, hogy n e m tud lépést t a r t a n i tudományszakja fejlődésével.
Megjelölés
Oldalszám 475 Dolgozatok s z á m a 23 T e r m é s z e t t u d o m á n y o s
dolgozatok 4 H u m á n t é m á j ú dolg. 19
Pedagógiai tárgyú dolg. 12 Ideológiai tárgyú dolg. 1 Külföldi szerzők m ű v e i
Megyei, városi
vonatkozású dolgozatok 6 Társszerzett dolgozatok
( n e m főiskolai társ) Gyakorlóiskolai tanárok
dolgozatai
Reprodukciók s z á m a —
2. sz. táblázat Tudományos Közlemény-kötetek
• i ^ i ^ j n ^ n v . v. vi. VII. v e i . ix. x . p <p
® S Ű5 m
1 1966 11967 =0
11969 o b-95 t-rrj <?>
<L>
N M o t/3
454 726 542 598 534 510 502 566 468 508 10 322 30 42 28 28 33 27 26 30 26 30 598
14 17 12 8 13 13 7 6 6 11 194 16 25 16 20 20 14 19 24 20 19 404 4 10 7 9 4 4 10 13 6 7 145 1 1 2 3 1 3 2 5 3 38 2 2 2 1 — 2 4 13
2 7 5 3 3 8 4 3 4 2 87
1 4 2 3 3 1 4 4 2 3 28
13 Va 1 %5
13 13 — 15 16 11 12 12 12 11 171
Nem ismerheti a korszerű módszereket vagy a már elért e r e d m é n y e nyelvi tanszékeket), de hivatalos nyelvvizsgája e 37 oktató közül (26 szá-zalék) csak 12-nek van, az is egy nyelvből, ami az intézményi t a n á r o k vizsgára oszlik meg. A nyelvtudás hiánya gátolja többek között a huzamosabb külföldi tudományos ösztöndíjak pályázatát és a színvonalas k u -tató-eszmecseréket külföldi partnerintézményeink szakmabeli kutatóival is. Valószínű, hogy a nagyfokú lekötöttség, az intenzív nyelvtanulás rop-p a n t időigényessége és kötelező rendszeressége játszik itt alarop-pvető szere-pet, de ennek ellenére nem szabad l e m o n d a n u n k a legfontosabb szak-nyelvek ismeretéről és előírt szintű tudásáról.
Mindent egybevetve, az elmúlt 25 é v alatt a felvetett nehézségek ellenére is összehasonlíthatatlanul sokat j a v u l t a k a tudományos m u n k a főiskolai feltételei. Ű j lehetőségek (bel- és külföldi t a n u l m á n y u t a k , szá-mítógép, műszerpark, nyelvtanfolyamok, alkotószabadság stb.) is születtek az igényes munkához. S mindebből az a következtetés vonható le, hogy az a főiskolai tanár, aki oktató-nevelő m u n k á j a mellett ma tudományosan is tevékenykedni kíván, ezt jó időbeosztással, türelemmel és akarással sikeresen megteheti. Ezt bizonyítják azok a számadatok is, melyek szerint csak az utóbbi évtizedben (1962—72) főiskolánk tanszékein 9 kandidátusi, 26 elfogadott egyetemi doktori dolgozat és m a j d n e m 3000 egyéb publiká-ció született.
A tanárképző főiskolák tudományos tevékenységének vitathatatlanul legfontosabb t e r ü l e t e a pedagógiai, illetve a módszertani jellegű kutatások.
Az elmúlt 25 év alatt több fordulatot vett a tudományos m u n k a i r á n y á -nak és jellegének gondolata is. Ezért a pedagógiai irányú kutatások fejlő-dése és kibontakoztatása n e m volt zavartalan. A táblázatos adatok e szem-pontból h á r o m szakaszra osztják e területet. 1959-ig — vagyis a főiskola első tíz évében a k u t a t o t t t é m á k n a k még mintegy fele pedagógiai jellegű volt. 1960—65-ig t e r j e d ő második szakaszban csökkent az ilyen jellegű kutatások száma (kb. 15—20 százalékra) és sajnos vele együtt a pedagógiai kutatások megbecsülése is. Néhányan úgy remélték és hangoztatták is, hogy csak az ún. „tiszta szaktudomány" kutatása adhat rangot és elisme-rést. Ezért m a j d n e m csak egy évtized u t á n indulhatott egy egészségesebb harmadik szakasz (1965-től napjainkig), mely érzésünk szerint helyreállí-totta a főiskolai tudományos m u n k a integritását, szervezettségében is a megillető r a n g r a emelve a pedagógiai jellegű tudományos tevékenységet.
1967 óta a k u t a t o t t témák 50—60 százaléka ú j r a pedagógiai és me-todikai jellegű, szépen igazodva a tanárképző főiskolai profilhoz. Ma m á r
jó néhány főiskolai oktatónk a tudományos k u t a t á s szintjén foglalkozik az általános iskolai oktatás n é h á n y igen égető kérdésével. (Programozás, anyanyelvtanítás, matematikaoktatás korszerűsítése, szakkörök, ifjúsági irodalom, audio-vizuális oktatás, műelemzés stb.). Doktori értekezések sora született meg e t é m á k sikeres kidolgozásával (dr. Nagy Andor, dr. Köves József, dr. Király Gyula, dr. Kovács Vendel, dr. Béky Lóránd, dr. S á -rik Tibor, dr. J a k a b Albert, dr. Rados Mihály és dr. Budai László), bizo-nyítva a pedagógiai és metodikai intenzív k u t a t á s o k felismert szükséges-ségét és eredményesen j á r h a t ó ú t j á t .
A felmérések azt bizonyítják, hogy a főiskola 137 t a g ú oktató testületéből 66 oktató foglalkozik jelenleg pedagógiaimetodikai jellegű k u t a -tásokkal, mintegy 50—60 t é m á n dolgozva. Ez a tevékenység m a már n e m véletlen, hisz a jelenleg oktató főiskolai testület 80 százaléka általános vagy középiskolában kezdte pályafutását, s fiatalon magába szívta a pálya
A felmérések azt bizonyítják, hogy a főiskola 137 t a g ú oktató testületéből 66 oktató foglalkozik jelenleg pedagógiaimetodikai jellegű k u t a -tásokkal, mintegy 50—60 t é m á n dolgozva. Ez a tevékenység m a már n e m véletlen, hisz a jelenleg oktató főiskolai testület 80 százaléka általános vagy középiskolában kezdte pályafutását, s fiatalon magába szívta a pálya