III. A négy magyar jezsuita tevékenysége – lehetséges értelmezési irányok
III. 3. Etnográfiai hagyatékuk – a magyar jezsuiták által leírt népcsoportok
III.3.2. Fáy Dávid – a guajajarák és az amanayék
A tupi-guarani nyelvcsaládba tartoztak a Fáy és Szluha atyák által São Francisco Xavier de Acarará missziójában evangelizált guajajarák, vagy saját törzsi elnevezésükön teneteharák. A guajajarák lakóhelyét a 20.
század elejének etnográfiai kutatásai a Mearim és a Pindaré folyók mentén határozták meg, lakóhelyük tehát megfelelt a két évszázaddal korábbi, Szluha és Fáy atyák által leírt állapotoknak. A 20. század első felében népességszámuk kétezer fő körül volt. A törzs első említése egy 1615-ös dokumentumban történt, ebben az évben vezetett ugyanis egy francia utazó expedíciót a Pindaré folyón.692 A jezsuiták a 17. században többször megkíséreltek itt missziós telepeket alapítani, de csupán időleges sikerrel jártak, mivel a teneteharák az ellenséges gamelláktól való félelmükben elhagyták a területet. Az indiánokat követve, Maracú faluból kiindulva a jezsuiták is feljebb hatoltak a Pindaré folyón, és egy új falut alapítottak, Acararát.
A 20 századi első felében végzett etnográfiai felmérések szerint a többi partmenti tupi néphez hasonlóan a teneteharák is foglalkoznak föld-műveléssel, többek között kukoricát, édes és keserű maniókát, banánt termelnek. Még a huszadik század elején is fontos bevételi forrást
690 Jorge COUTO, A construção do Brasil, Lisszabon, Edições Cosmos, 1997, 52.
691 Uo. 53–56.
692 WAGLEY – GALVÃO, The Tenetehara, 137–148.
jelentett számukra az európaiakkal való kereskedelemben az őserdőben gyűjtögetéssel szerzett gyapot, a copaíba-olaj, valamint a babaçú pálma termése. Mindennapi használati eszközeiket növényi rostokból készítették, de ismerték az agyagművességet is. A nagycsaládok által lakott tenetehara falvak egymástól függetlenek, a falu vezetőjének egyetlen feladata a külvilággal való kapcsolattartás. A falu körüli
„kertekben” a nagycsaládok közösen művelték a földet, mely általában a férfiak feladata, míg a manióka fáradságos feldolgozása a nőkre hárult.693 Mint látjuk, Fáy atya leírása a törzs mindennapi életéről csaknem mindenben megegyezik a 20. század elején tapasztaltakkal.
Fáy Dávid atya São Francisco Xavier de Acarará és Maracú missziójában a guajajara és a jaquarapara indiánok között evangelizált.
A jaquaraparákról sem a szakirodalomban, sem a korabeli forrásokban nem történik említés, a népcsoport azonosíthatatlan.694 A misszióba Szluha atya érkezett először, 1753 szeptemberében. Mint írja, ez az egyik legnagyobb és legrégebben fennálló misszió Maranhãoban, 500 lelket számlál. 33 éve alapították, de az indiánokat még ennyi idő alatt sem sikerült teljesen domesztikálni, időről-időre akadnak, akik visszaszöknek az erdőbe.695 A magyar misszionáriusok beszámolójából a gondjaikra bízott indiánok mindennapjairól, szokásairól, nyelvéről, sőt még külsejéről is érdekes részleteket tudhatunk meg. Mint Fáy megjegyzi, a misszió már háromszor változtatott helyet, mivel a guajajarák félnek az ellenséges timbirák támadásaitól.
Fáy atya ír védencei mindennapi tevékenységéről is. Megtudhatjuk például, hogy a guajajarák hogyan irtják ki az őserdőt, hogy a kapott tisztásokon, a „kertekben” aztán maniókát termesszenek.696 A fákat tudniillik kivágják, és hagyják a napon elszáradni, majd elégetik: az így nyert termőtalajba ültetik a maniókát, melyből liszt, majd kenyér készül.697
693 Uo. 138–141.
694 BOGLÁR, The Ethnographic Legacy, 340.
695 FL, A budai zárda irattára, I. kötet, 85.
696 Az indiánok mezőgazdasági tevékenysége bizonyíthatóan átalakította az Amazonas-menti őserdő flóráját, mégpedig a korábbi általános vélekedéssel ellentétben nem negatív, redukáló irányba. William Balée tanulmányában Maranhão állam őserdeinek növényállományát vizsgálva megállapította, hogy az indiánok által telepített mesterséges, mára elvadult ültetvényeken, „kertekben” nagyobb a biodiverzitás, mint az emberi beavatkozástól még nem érintett őserdő területén. William BALÉE, „Indigenous Transformation of Amazonian Forests: An Example from Maranhão, Brasil”, in L’Homme, 1993 (126–128.), 232–253.
697 BOGLÁR, The Ethnographic Legacy, 344.
Az indiánok az őserdő minden növényét hasznosítják: a fatörzsekből csónakokat vájnak ki, a kúszónövények indáiból kötelet készítenek, és van egy olyan növény is, melynek puha rostjaiból halászhálót szőnek. Az indiánok különféle terméseket gyűjtenek be: szegfűszeget, copaíba-olajat698, és a babaçú-pálma olaját.699 Ezen kívül több fa értékes faanyagot szolgáltat, melynek jó ára van Lisszabonban.700 Az indiánok jelleméről, mindennapi szokásairól szólva Fáy atya megjegyzi, hogy borzasztóan lusták és nemtörődömek, nem igyekeznek az életben előrébb jutni.
Mindennapi élelmük egy kis liszt és hal, ezzel megelégszenek. A bőrük színe sárgás-vöröses, és teljesen meztelenül járnak. Nem ismerik a törvényt, sem a vallást, és nincs vezetőjük sem, főemberük neve toxiba, de neki csak akkor engedelmeskednek, ha úgy tartja kedvük.701 A nyelvük kellemes, dallamos, érdekessége, hogy az igeragozásban többes számban négy személyt használnak.702 Édesanyjának írt 1753-as levelében közli a Miatyánk fonetikus tupi nyelvű átírását, mely jóformán megegyezik az 1940-es években feljegyzett verzióval.703
A tupi nyelvcsaládhoz tartoztak a pindaréi misszióban Fáy és Szluha atyák által evangelizált guajajara indiánokhoz hasonlóan az amanayék is, akik nyelvét két rövid, a 20. század elején készült szójegyzék alapján sikerült azonosítani. Önelnevezésük a manayé, vagy amanayé, Maranhão-ban inkább az amanajó, manajó nevekkel illették őket. Lakóhelyük a Pindaré felső folyása, a Gurupí és a Capim folyók mentén volt. Alfred Métraux szerint a törzsről elsőként Fáy Dávid tesz említést 1755-ben, amikor megköti „szerződését” a törzs tagjaival. Feltételezhető, hogy már korábban is kapcsolatba került a csoport európaiakkal, hiszen az említett megállapodás éppen arról szól, hogy a missziós atyákon kívül nem ismerték el maguk felett a világi gyarmatosítók hatalmát. A 18–19.
698 A Copaifera officinalis olaja gyógyászatban alkalmazott, keresett alapanyag volt.
699 Ezen kívül gyűjtötték például a vadgyapotot (Gossypium hirsutum), a kakaót (Theobroma cacao), illetve egy dohányfajta leveleit (Nicotiana tabacum). Egyebek mellett ezek voltak a „drogas do sertão”, melyeket Európában haszonnal értékesített a jezsuita rend. COUTO, A construção do Brasil, 80–81.
700 BOGLÁR, The Ethnographic Legacy, 348.
701 Az amazóniai indiánok túlnyomó többségénél az exkluzív felső vezetői hatalom teljességgel ismeretlen fogalom volt. Ilyen volt például a tupi-guarani nyelvcsaládba tartozó törzsek társadalma, akiknél a vezető („morubixaba”) személyéről szinte kizárólag jó szónoki képességei döntöttek, a közösséget érintő ügyekben a döntés joga ugyanis az öregek tanácsánál volt. COUTO, A construção do Brasil, 95–98.
702 BOGLÁR, The Ethnographic Legacy, 348.
703 Uo. 355.
századi források alapján több amanayé települést tudtak beazonosítani a kutatók, így egy falut az Alpercatas folyó mentén, mely 1820-ban még létezett, egy falut a Tocatins mentén, és egyet a Mojú folyó mellett. A 19.
század végén, egy sikertelen evangelizációs kísérlet, és az azt követő megtorló intézkedés után az amanayék az Ararandéua folyóhoz húzódtak vissza. A 20. század elején egy expedíció 4 falut talált a körzetben, kb.
300 lakossal. A század közepére az amanayék nagy része meszticizá-lódott, lélekszámuk erősen lecsökkent.704 A 19–20. századi szórványos etnográfiai kutatások szerint az amanayék maniókát, gyapotot és dohányt termesztettek őserdei „kertjeikben”. Ismerték a közösségi dohányzás szokását, a szivarméretűre sodort dohányt a körben ülő férfiak kézrő l-kézre adták.705
A 18. századi források tanúsága szerint a népcsoport tagjai maguk keresték a kapcsolatot a missziós atyákkal: Fáy 1755 júliusában egy tízfős amanayé küldöttség érkezéséről számol be, akik egy hittérítő atyát szerettek volna magukkal vinni.706 Az amanayékről szólván Fáy megjegyzi, hogy ez a nép két faluban lakik, az egyik a Gurupi folyó, a másik a Pindaré folyó felső folyásánál van. Kannibálok,707 mint a legtöbb indián törzs, de eszesebbek, és nem annyira primitívek, mint a többi indián. A külsejük is más: magasabbak és világos a bőrük színe.708 Külsejüket illetően Szluha atya is azonos véleményen van: a kb. 4000 lelket számláló amanayé törzs tagjai nem olyan csúfak, és borzasztó ábrázatúak, mint a gamellák, ezen kívül furfangosak is. Ez abból is kitűnik szerinte, hogy valahányszor a portugál telepesek hadjáratot indítottak ellenük, ők a misszionárius falvak védelmét keresték, azt a megoldást választva, hogy egy atya vezetésével „kijönnek” az erdőből és letelepszenek.709 Fáy és Szluha atya leveleiből nem olvasható ki világosan, de feltételezhető, hogy végül az amanayék letelepítésére tett kísérlet okozta Acarará missziójának bukását, melynek távolabbi következménye a jezsuita misszionáriusok visszahívása, majd száműzése
704 NIMUENDAJÚ – MÉTRAUX, The Amanayé, 199–202.
705 Uo. 200–202.
706 BOGLÁR, The Ethnographic Legacy, 339.
707 A törzsekkel kapcsolatba lépő európaiak számára az indiánok legelrettentőbb szokása az antropofágia volt, melynek létezése miatt az indiánok emberi mivoltát is megkérdőjelezték. Elsősorban az északkeleti part mentén élő tupi népek gyakorolták, mégpedig a háborúban elfogott ellenségek feláldozása útján. COUTO, A construção do Brasil, 101–109.
708 BOGLÁR, The Ethnographic Legacy, 339.
709 FL, A budai zárda irattára, I. kötet, 90.
volt a portugál gyarmatokról. Fáy nyíltan kimondja, hogy a fehér telepesek és egyéb rendbeli hittérítők érdekeit sértette az amanayék jezsuita misszióba való letelepítése. Fáy atyának a törzzsel kötött
„szövetsége” a jezsuitaellenes propaganda egyik fontos hivatkozási pontja lett, mint a jezsuita önkény és a királyi szuverén hatalommal való visszaélés példája.