5. INTEGRÁLÓ CSOPORTOKBA JÁRÓ ÓVODÁS GYERMEKEK „SAJÁTOS
5.4. Következtetések
6.1.2. Eredmények – az óvodai integráció jellemzése a sajátos nevelési igényű gyermekek
A következő válaszokat többségében hat kitöltő válaszai alapján összegzem, mivel a legtöbb kérdésre ennyien válaszoltak.
Az óvodaválasztás változatosan alakult a családokban. Három esetben éppen az óvoda volt a körzetes (közülük az egyik szülő jelezte, tudatosan választotta ezt az óvodát a nyílt napon szerzett pozitív benyomásai alapján), egy gyermeknek a Szakértői Bizottság jelölte ki, ketten maguk választották az óvodát. Az óvoda választásának szempontjai között az integráló mivolta, a közelség, a szakemberek általi javaslat, az óvoda sajátosságai (szabályok, határok) szerepeltek. Hatan válaszoltak úgy, hogy nem ők választották az óvodapedagógusokat, egyvalaki írta, hogy ők választották. Öten válaszoltak arra a kérdésre, hogy milyen elvárásaik voltak az óvoda felé, és ebből mi teljesült. Egy szülőnek nem voltak elvárásai. Egyvalaki írta, hogy azt várta, hogy úgy kezeljék a gyermeket (krónikus betegség a korai években, emiatt fejlődésbeli elmaradás), mint a többit, ez teljesült. Egy szülő írta, hogy a „szerető-fejlesztő
111 gondoskodás és fejlesztés” volt az elvárásuk, és a gyermek enyhe autizmusával integrálása, ő úgy látta, ez nem sikerült. Egy másik elvárás az odafigyelésre, a mindennapi helyzetekben való tanításra, beilleszkedés támogatására és a szülő felé adott információra vonatkozott, ez a szülő úgy érezte, ezek az elvárások részlegesen teljesültek. Végül egy olyan elvárás volt, hogy a gyermek szeressen óvodába járni, amely teljes mértékben meg is valósult. Kellemes csalódást hárman írtak, ezek egyértelműen az óvónőkhöz köthetők, az elfogadásuk kitartásuk, motiváló hatásuk. Egy idézet, amely ezt kiválóan jellemzi ezt: „Amikor megkaptuk a kódok sorozatát az óvónők továbbra is ragaszkodtak a gyermek neveléséhez. Ez nagyon nagy örömmel töltött el.”
Egy válaszban megjelent a gyermekcsoport elfogadó hozzáállásának pozitívuma is.
A hatból négy gyermek szokott otthon az óvodáról mesélni, elsősorban a gyerektársakat (4 válasz), az óvónőket (3 válasz) és a napirend elemeit (3 válasz) említik. Továbbá mesélnek a dajkákról és a többi felnőttről (2 válasz), a játékról (2 válasz), különleges eseményekről (2 válasz) és a tevékenységekről-foglalkozásokról (1 válasz).
Ketten-ketten írták, hogy a gyermekük összességében nagyon jól, ill. jól érzi magát az óvodában, egy szülő szerint kevésbé jól. Akik szerint jól érzik magukat a gyerekek, azzal indokolták, hogy szívesen megy óvodába, szereti az óvodai életet, részt vesz benne. Aki azt írta, hogy kevésbé jól érzi magét a gyermeke, azzal indokolta, hogy a gyermek azt mondja, fél.
Szintén ketten-ketten jellemezték a gyermek és az óvodapedagógusok kapcsolatát kifejezetten jónak, ill. jónak, egy szülő írta, hogy semleges. Négyen írták, hogy vannak az óvodapedagógusoknak olyan tulajdonságai, amelyek elősegítik, hogy a gyermek jól beilleszkedjen a csoportba. Ezek az alábbiak voltak: „empátia, türelem, szakmai igényesség (sokat olvasott a témában), intuíció”; „Türelem, tolerancia, nem félnek, ha valaki eltér az átlagtól, de pont úgy kezelik, mint a többi gyerekeket.”; „Segítőkészek, elfogadók, mindenkivel egyenlőmódon viselkednek”, egy szülő írta, hogy amikor „kedvük van” a gyermekéhez, türelmesebbek vele.
A sajátos nevelési igényű gyermek csoporttársaival kialakított kapcsolatát egy szülő jellemezte kifejezetten jónak, hárman jónak, egy valaki pedig semlegesnek. Négyen választották azt a válaszlehetőséget, hogy a gyermeknek van néhány barátja, játszótársa, és egy szülő írta, hogy alig vannak vagy nincsenek játszótársai.
A szülő (család) – pedagógus kapcsolatot több kérdés is vizsgálta. A válaszolók közül ketten kifejezetten jónak, egy valaki jónak jellemezte a kapcsolatát az óvónőkkel. Ketten írták, hogy nem megfelelő. Indokot egy szülő írt, úgy látja, hogy ha egy fejlődésében elmaradt gyermeket nevelnek a pedagógusok, van felelősségük a fejlesztésében, és az ő gyermeke esetében nem
112 mondtak meg neki egy fontos információt, ami miatt ő nem lépett tovább (akár magán úton) a gyermek fejlesztésében. A kapcsolattartás jellemzőit tekintve négyen írták, hogy gyakorlatilag minden nap cserélnek információt a gyermekről, egy valaki választotta az egyéb lehetőséget, ahova azt írta, hogy akkor beszélnek, ha ő kérdez, ill., ha az óvónőknek „van kedve közölni valamit”. Az óvónőkkel, ill. más szakemberekkel tartott fogadóóra kapcsán ketten írták, hogy szokott lenni, hárman, hogy nem. Akik írták, hogy van fogadó óra, az egyik szülő évi két gyakoriságot írt, a másik azt írta, az elmúlt két évben kétszer ültek le beszélni szülői kezdeményezésre.
Arra a kérdésre, hogy szoktak-e tanácsot kérni a pedagógustól, öten írták, hogy igen, senki sem válaszolta, hogy nem. Nevelési kérdésekben, étkezési tapasztalatokban, beilleszkedéssel kapcsolatosan, óvodai viselkedés, evési szokások, vizsgálatok és fejlesztések követése kapcsán kérdeznek pedagógusoktól, illetve egyik szülő írta, azt kérdezi meg, hogy ha probléma merül fel, azt hogyan próbálja az óvónő a csoportban megoldani.
Az egyik leghangsúlyosabb, a közösségbe való beilleszkedést érintő kérdés volt az alábbi:
„Hogyan látja, a pedagógusok mit tettek és tesznek annak érdekében, hogy a csoport elfogadja a gyermeke sajátos nevelési igényéből fakadó sajátosságait vagy a szükséges különleges bánásmódot?”. Erre a nyílt kérdésre három pozitív tartalmú és három negatív válasz született.
A pozitív válaszok tartalma az alábbi volt: minden szükséges információt megadnak, és a különleges bánásmód egyes elemeit bevezették a szokásrendbe (pl. étkezési szokások kapcsán), úgy kezelik, mint bárki mást, nem hangsúlyozzák, hogy kicsit másként viselkedik vagy lassabb bizonyos esetekben, így a gyerekek sem foglalkoznak ezekkel; elfogadónak nevelik a gyerekeket, nincs csúfolódás. A negatív tartalmú válaszoknál az egyik csak annyit írt, hogy sajnos csak negatív tapasztalata van, a másik azt vetette fel, hogy hiányolta, hogy az óvónők beszéljenek a többi gyermeknek az ő gyerekéről, a viselkedésének okáról, amikor valamit
„másképp csinál”, hogy a többiek ne „rosszaságnak” tekintsék, hanem segítsék, ugyanis azt tapasztalta, hogy a társai „rossz gyereknek” hívja a gyermekét.
Arra a kérdésre, hogy a ő mint szülő tesz-e valamit a pedagógusok munkájának segítéséért, és ha igen mit, a válaszlehetőségek közül az alábbiakat jelölték meg a kitöltők: Az óvoda kezdésekor adott információkat a gyermekről (5 válasz), Rendszeresen közli a gyermekkel kapcsolatos fontos történéseket, információkat (5 válasz), Tájékoztatja őket, hogy milyen óvodán kívüli fejlesztésekre jár a gyermek (5 válasz), Tájékoztatja őket, ha valamilyen vizsgálaton vesz/vett részt a gyermek (5 válasz), Tájékoztatja őket a gyermeke fejlődéséről (3 válasz), egyéb (1 válasz): ha otthon valami gondja van a gyermekkel, megkérdezi, hogy az
113 óvodában is tapasztalják-e a pedagógusok az adott viselkedést, és megpróbálja megbeszélni, mi lehetne megoldás a helyzetre.
A megkérdezett szülők gyermekeinek fejlesztésében fejlesztő pedagógusok (4 válasz), gyógypedagógusok (3 válasz), gyógytornászok (3 válasz), logopédusok (2 válasz), gyógypedagógiai asszisztens (1 válasz) működnek közre. A pszichológust mint válaszlehetőséget egy szülő sem jelölte be. A fejlesztő szakemberek munkáját ketten jellemezték úgy, hogy kifejezetten pozitív, kifejezetten elősegíti a gyermek fejlődését, és ketten úgy, hogy nem érzik úgy, hogy elősegítné a gyermek fejlődését.
Végül a szülő-szülő kapcsolatot, azaz a saját és a többi csoportba járó gyermek szüleivel kialakult kapcsolatát tekintve négyen jónak, egy valaki semlegesnek ítélte meg azt.
Az integráció megvalósulását körüljáró kérdéseket az óvodára vonatkozó kérdések zárták.
Megkértem a szülőket, hogy ítéljék meg egy ötfokú skálán, hogy véleményük szerint összességében mennyire működik jól az intézményben az integrált nevelés. (5= a lehető legjobban működik – 1= nagyon rosszul működik). A válaszok az alábbi módon alakultak: 5:
1db, 4: 2 db, 3: 1db, 2: 1 db, 1: 0 db.
Az óvoda integrációval kapcsolatos kifejezett jellemzőiről („Ön szerint vannak olyan egyedi sajátosságai az óvodának, amelyek elősegítik, hogy a tipikushoz képest eltérő fejlődésű gyermekek integrációja, óvodai nevelése jól működjön?”) ketten gondolják úgy, hogy vannak, ezeket a felszereltségben, a gyógypedagógiai asszisztens, logopédus és más gyógypedagógus jelenlétében és az inkluzív szemléletmód meglétében, ill. a hozzáállásban látják (nem okoz problémát az óvónőnek a gyermek nevelése, nem „próbáltak megszabadulni tőle”, próbálják kiharcolni a fejlesztéseket). Négyen válaszoltak úgy, hogy ajánlanák az óvodát vagy a csoportot más, hasonló helyzetben lévő szülőnek is, egyvalaki nem. Az alábbiak miatt ajánlanák:
elfogadó, inkluzív szemlélet, rengeteg gyakorlati tapasztalat, felkészült szakemberek; toleráns, gyerek központú, elfogadó, rugalmas; egy válaszban annyi jelent meg, hogy ez csoportfüggő, ill. egy szülő írta, hogy kifejezetten a gyermeke csoportját és óvónőit ajánlaná, a családias, kellemes környezet miatt, és hogy „a két óvónőnek az a legfontosabb, hogy mindent megtegyen a 3-6 éves gyermekek fejlődése érdekében.”
Négyen válaszoltak úgy, hogy lenne olyan integrációhoz kapcsolódó terület, amiben fejlődhetne az óvoda, egyvalaki szerint nincs olyan. A fejlesztendők lennének a kisebb létszám, több gyógypedagógiai asszisztens, a logopédiai ellátás a sajátos nevelési igényű gyermekek esetében is, ill. hogy úgy érzi, „nem biztosítják az előírt fejlesztéseket, és nincs megfelelő tájékoztatás a szülő felé”.
114 Arra a kérdésre, hogy szülőként igényelnének-e az óvoda részéről segítséget, támogatást, hárman írták, hogy nem, egyvalaki, hogy igen („megfelelő szakembereket, emberséget, információt”).
Végezetül arra a nyitott kérdésre, hogy van-e bármi, amit megosztana a szülő a témával kapcsolatban, két szülő válaszolt. Egyvalaki utalt a diagnózis és szakvélemény nehézségeire, egy szülő pedig jelezte, hogy szerinte nem lehet óvodai szinten értékelni, csoportonként más a helyzet.
6. 1. 3. Összegzés, következtetések
A szülők nézőpontjának kutatásba emelésére alkalmazott kérdőíves vizsgálatomban az eleve tervezett minta is kis méretű volt, a kutatásban résztvevő integráló csoportokba járó sajátos nevelési igényű gyerekek szülei. Közülük hét gyermek szüleit sikerült bevonni, azonban érdemben hatan töltötték ki a kérdőívet. Így a válaszok semmiképp sem általánosíthatók, inkább egy-egy eset rajzolódik ki. Fontos azt is figyelembe venni, hogy feltételezhetően ezek mind olyan szülők, akik már valóban szembesültek a gyermekük fejlődésének tipikustól való eltérésével, a sajátos nevelési igény tényével, és el is fogadták azt (ezt alátámasztja, hogy egy kivétellel minden család a gyermek óvodás korát megelőzően tisztában volt a gyermek eltérő fejlődésmenetével, és minden gyermek rendelkezik már szakértői véleménnyel). Tehát jelen kutatásból kimaradtak azok a szülők, akik épp az óvodás évek alatt néznek szembe a nehézségekkel. Befolyásolhatta továbbá a válaszadást, hogy nyilvánvalóan azok vállalták ennek – az egyébként is személyes kérdéseket érintő – kérdőívnek a kitöltését, akik motiváltak voltak a válaszadás irányába.
A kérdőív kérdéseire adott válaszokat elemezve úgy tapasztaltam, hogy markánsan elkülönült az óvodával, kifejezetten a pedagógusokkal és a csoporttal elégedett és kevésbé elégedett szülők álláspontja, bár az utóbbiaknál egyik esetben sem mondható, hogy a szülők túlzásba vitték volna a negatívumok hangsúlyozását. vagy szélsőségesek lennének.
A kérdőív fő témakörein végigtekintve (óvodaválasztás; elvárások és pozitív tapasztalatok; a gyermek óvodai élete; az óvodapedagógusok integrációt elősegítő tulajdonságai; a gyermek óvodai kapcsolatai; a szülő-pedagógus-, a szülő-szakember-, szülő-szülő kapcsolat; az óvoda jellemzése az integráció szempontjából) összefoglalva az alábbiak állapíthatók meg.
Az óvodaválasztás kapcsán azt láthatjuk, hogy nem mindenki maga választotta az óvodát, amelybe a gyermek jár, és a pedagógusokat sem ők választották vagy választhatták. Így a többségnek egy adott helyzetet kellett elfogadni, és együttműködni a pedagógusokkal. A szülők előzetes elvárásai, miszerint az óvodában szeressék, befogadják, fejlesszék, úgy kezeljék a
115 gyermekeiket, mint bármelyik másikat, ill. a gyermek szeressen óvodába járni, általában teljesültek, bár volt két szülő, aki csalódottságát fejezte ki az elvárásainak részleges teljesülése miatt. Úgy tűnik számomra, hogy azok, akik kifejezetten elégedettek az óvónőkkel, látják az elhivatottságukat, pozitív szemléletüket, a sikeres integrációba fektetett sok energiájukat.
Ugyanezt támasztja alá, hogy pontosan látják az óvónők integráció szempontjából pozitív tulajdonságait is mint pl. empátia, tolerancia, másság elfogadása, egyenlő bánásmód.
Általánosságban úgy tűnik, a gyerekek részesei az óvodai életnek, mesélnek otthon az óvodáról, szívesen járnak a csoportba (egy kivétellel). Az óvónő-gyermek kapcsolatot általában jónak jellemezték a szülők, ugyanígy a gyermek csoporttársaival kialakított kapcsolatát is. A gyermekeknek általában néhány játszótársa. barátja van, bár van olyan kisgyermek, akinek alig vannak vagy nincsenek játszótársai. Természetesen a társkapcsolatok elemzésénél szükségszerű fegyelembe venni, hogy az adott sajátos nevelési igényű gyermeknek milyen tekintetben tér el a fejlődése a tipikustól, milyen területen vannak nehézségei, hiszen pl. az autizmus spektrum zavarral rendelkező gyermeknek nyilvánvalóan másként alakultnak a szociális kapcsolatai, másként vagy nem keresi az interakciókat, mint az, akinek más szempontból vannak nehézségei.
A szülő-pedagógus kapcsolat tekintetében ugyanígy látható, hogy akik elégedettek a gyermekük óvodai nevelésével, azok kifejezetten jónak vagy jónak jellemezték azt, azonban azok, akiknek problémája van, azok nem megfelelőnek tartják. Számomra meglepő volt, hogy a szülő-pedagógus kapcsolattartás több esetben nem meríti ki a lehetőségeket, különösen a fogadó órák ritkasága szembetűnő. Bár nyilvánvalóan mind az óvónők, mind a szülők leterheltek, és nehéz egyeztetni egy-egy időpontot, véleményem szerint épp a sajátos nevelési igényű gyermekek esetében lényeges lenne rendszeresebben tartani nyugodt körülmények között személyes megbeszéléseket, hogy megismerhessék egymás álláspontját, kérdezhessenek egymástól, így megelőzhető lenne pl. a pedagógusok és szülők közötti félreértésekből, információhiányokból adódód feszültségek. Az ugyanakkor megnyugtató, hogy több esetben is gyakori mind a napi szintű „gyors” információcsere, mind a tanácskérés a pedagógusoktól.
A szülők egy része is érzékeli, hogy a pedagógusoknak milyen fontos szerepe volt és van abban, hogy a gyermekcsoport elfogadja a sajátos nevelési igényű gyermeket, az esetenkénti átlagostól eltérő viselkedést, ugyanakkor az egyik szülő éppen azt hiányolta, hogy az óvónők segítsenek a gyerekeknek értelmezni a gyermeke eltérő megnyilvánulásait. Ez mindenképp felhívja a figyelmet az óvónők felelősségére abban, hogy az ő viselkedésük, beszélgetéseik meghatározóak abból a szempontból, hogy a gyerekek hogyan fogadják be azt, aki valamilyen szempontból más, pl. a viselkedése megszegi az óvodában egyébként nagyon hangsúlyos, és a
116 gyerekekben rögzített szokás-szabályrendszert. A szülők saját meglátásuk szerint a tájékoztatásuk által segítik a pedagógusok munkáját.
Számos fejlesztő szakember támogatja a gyermekek fejlődését, nyilván a sajátos nevelési igénynek megfelelően. A hatékonyságuk megítélése pozitív és negatív véleményt is kapott.
Abból, hogy a fejlesztőpedagógust mint fejlesztőt viszonylag sokan bejelölték, számomra úgy tűnt, hogy ahogy korábban is említettem, tapasztalható egyfajta zavar a szakemberek nevének és kompetenciáinak értelmezésében (vö. Papp, 2007), hiszen vélhetőleg a szakértői véleménnyel is rendelkező gyerekek többségével inkább gyógypedagógus foglalkozik, nem fejlesztőpedagógus. Számomra feltűnt, hogy egyik gyermekkel kapcsolatban sem választották a szülők a pszichológust mint választ. Természetesen lehet, hogy a szülők szűken, a gyermekre értették, és vele nem foglalkozik pszichológus, de attól még a családot, családtagokat támogatja ilyen szakember. Bár a gyermekek fejlesztésében nem feltétlenül vesz részt pszichológus, a szerepe fontos lehet a család támogatásában, pl. segíthet a szülőknek a sajátos nevelési igény elfogadásában, a nehézségekkel való szembenézésben, nevelési tanácsokkal, vagy a gyermeket támogathatja a sajátos nevelési igényén kívüli nehézségekkel (pl. szorongással) való megküzdésben.
Bár visszajelezték a szülők, hogy némelyiküknek maga az óvoda integráció szempontú megítélése nehézséget okoz, mert a csoportról tudnak igazán érdemben véleményt mondani, azért megosztották az óvodáról kialakult összbenyomásaikat. Összességében többségében jól működőnek ítélték meg az integrációt, bár volt, aki inkább negatívan látta a kérdést. A többség meglátta a gyermeke óvodájának pozitívumait az integráció kapcsán, és szívesen ajánlaná másoknak is, de a válaszokból inkább úgy tűnik, hogy a csoportot, sőt, kifejezetten az óvónőket ajánlanak. Ugyanakkor a szülők látják az integráció terén felmerülő fejlesztendőket.
Összességében elmondható, hogy ez a megkérdezett néhány szülő általában pozitívan ítélte meg a gyermeke óvodába való befogadását, és az integráció megvalósulását a gyermek csoportjában. Ugyanakkor egyértelműen látható volt, hogy vannak szülők, akik elégedetlenek.
Az egyik szülő fedte fel igazán ennek az okát, számomra úgy tűnik, hogy itt egy pedagógus-szülő kommunikációs félreértés volt az ok. Természetesen én nem tudhatom, mi történt, de a szülő úgy élte meg, hogy nem kapott meg egy kulcsfontosságú információt az óvónőktől, ill. az óvónők talán kevésbé támogatták a gyermek beilleszkedését.
A kutatási kérdésekre válaszolva összegezve elmondható, hogy az integráció sikerességét a szülők egyértelműen a pedagógusok pozitív hozzáállásában és tulajdonságaiban látták.
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy az óvónők több esetben a szülők szintjén is érvényesítették
117 a szülők az „egyéni bánásmód elvét”, ezért érezhetik elégedettnek a szülők magukat. Azaz pl.
akinek az a fontos, hogy a gyermekkel – a mássága ellenére – a lehető leginkább úgy bánjanak mint a többiekkel, az úgy érezte, ez történt meg, ill., aki úgy érzi, hogy „küzdenek a gyermekéért”, az azt tapasztalta. Mindebből az is kiviláglik, hogy természetesen a tárgyi feltételek megvalósulása mellett a gyermeket körülvevő személyek kulcsfontosságúak az integráció kapcsán. Bár manifeszt módon nem írták le, a szülők válaszaiból kiderült, hogy a kifejezetten jó pedagógus-szülő kommunikációt szintén az együttnevelés fontos tényezőjének érzik. A kérdőívek elemzése alapján azt tapasztaltam, hogy a szülők elvárásai többségében találkoztak a valósággal, ez is kifejezetten a pedagógusok hozzáállásához, azaz az integráció megvalósításához kötődik. A szülői válaszok alapján a sikeres együttnevelés elemeinek elsősorban az integrációval szembeni pozitív attitűdöt, a pedagógusi hozzáállást (különösen a gyermek elfogadása terén) és kompetenciát említeném. Ehhez társul a szakemberekkel való megfelelő kooperáció, és az a tapasztalat, hogy a munka valóban elősegíti a gyermek fejlődését.
Továbbá ide sorolnám még a jó szülő-pedagógus kommunikációt is. Úgy gondolom, a legtöbb szülő jól működik együtt a pedagógusokkal, információt cserélnek, és úgy érzik, a pedagógusok megfelelően bánnak a gyermekükkel. Ugyanakkor a kapcsolattartás formái közül hiányoltam a több, személyes beszélgetést, különösképpen a „problémás” esetek kapcsán (kommunikációs félrecsúszás, információhiány). Összegezve azt tapasztaltam, hogy a szülők úgy látták, jól működik az integráció, bár elsősorban természetesen az óvodai csoportról tudtak nyilatkozni, és az is fontos szempont, hogy – vélhetőleg – nincs összehasonlítási alapjuk.
6. 2. A kutatásba bevont integráló csoportokban dolgozó óvodapedagógusok attitűdjei, módszerei
A témakörhöz kapcsolódó, a Célkitűzések fejezetben kifejtett kutatási kérdéseim az alábbiak:
Hogyan alakulnak a vizsgált csoportokban az óvodapedagógusok attitűdjei az integrációval kapcsolatosan? Mit emelhetünk ki az „eszköztárukból”? Megítélésük szerint melyek vagy melyek lennének a sikeres integrált vagy még inkább az inkluzív nevelés elemei? Hogyan vélekednek a saját kompetenciájukról? Mi segíti és mi nehezíti a munkájukat? Megítélésük szerint az együttnevelés „milyen fokán” tart az intézményük?
A pedagógusok vélekedéseinek vizsgálatával az volt a célom, hogy árnyaljam az egy-egy csoportban tapasztalt képet, egyfajta keretet adjak a megfigyelteknek, ill. beemeljem a gyakorló pedagógusok nézőpontját a kutatásba.
118 6. 2. 1. Módszer
A kutatásomba bevont óvodai csoportokban dolgozó óvodapedagógusok véleményét, vélekedéseit az interjú módszerével vizsgáltam. A csoportok pedagógusaival tematikus kvalitatív, formai-tartalmi jellemzőit tekintve félig strukturált interjút készítettem (Szokolszky, 2004; Nádasi, 2004).
Vizsgálati személyek
Összesen 10 interjút készítettem, a három óvoda öt integráló óvodai csoportjának pedagógusaival. Az interjúalanyok 24 és 58 év közötti (átlag életkor: 45,2 év) nők voltak. (11.
táblázat). Az óvodapedagógusok egy pályakezdő kivételével mind több éve dolgoztak a pályán, legalább 7 évet eltöltöttek már óvónőként. Az integráció tekintetében is általában tapasztaltnak mondhatók, mindannyian több, legalább három évet dolgoztak már sajátos nevelési igényű gyerekeket is nevelő óvodai csoportban. Általában azokban a csoportokban, ahol az egyik óvónő kevésbé volt tapasztalt az integrált nevelés terén, a párja nagyobb tapasztalattal rendelkezett. Ez alól egyetlen csoport pedagógusai képeztek kivételt (a 11. táblázatban a 3.
csoport), ahol mindketten 3 éve dolgoztak integráló csoportban, azonban ott az egyik óvónőnek nagy óvodai tapasztalata volt, a másik pedig elmondása alapján a jelenlegi óvodai munkája előtt magánóvodában is dolgozott, ahol találkozott sajátos nevelési igényű gyermekekkel. Tehát teljes mértékben ők sem mondhatók az integrált nevelés terén „kezdőnek”. Az interjúalanyok integrációval kapcsolatos motivációja változatosan alakult. Egyikük sem mondta, hogy kifejezetten kereste volna, hogy integrált csoportban dolgozzon. Többen mondták el az interjúkban, hogy szinte „megtalálta őket” az integráció, illetve a legtöbben azt válaszolták, hogy „így alakult”, hogy integráló óvodai csoportba kerültek.
119 11. táblázat Az interjús vizsgálatban résztvevő vizsgálati személyek jellemzői. Az egyes óvodai csoportokhoz (számmal jelölve) tartozó két-két pedagógus dolgozik párban. A 2-3., ill.
4-5. csoportok azonos óvodákhoz tartoznak.
Óvodai csoport
Életkor (év)
Sajátos nevelési igényhez köthető
végzettség
Pályán töltött évek száma
Integráló csoportban töltött évek
száma
Miért vállalta az integrációt?
1.
40
igen (Montessori;
sajátos nevelési igényhez kötődő
tanfolyam)
17 17 „automatikusan” (Montessori
óvoda)
41 nem 7 4
„a munkahely választása személyes döntés volt, nem volt köze az integrációhoz”
(Montessori óvoda)
2.
58
igen (továbbképzés:
mozgáskorlátozott gyermekek
óvodai integrációja)
40
4 éve ebben az óvodában,
előtte is volt integrációról tapasztalata
tudta, hogy integráló óvoda, részéről ez rendben volt (korábban is voltak ilyen
tapasztalatai)
24 nem 3 3 ebben az óvodában töltötte az
egyetemi gyakorlatát
3. 33 nem 10 3 így alakult
49 nem 29 3 így alakult
4.
58
nem (elvégezte a Porkolábné-féle
Komplex prevenciós óvodai
programhoz kötődő képzést)
16+ 16
nem tudatos döntés volt, de volt egy személyes családi esemény, ami hatással lehetett
rá
52 nem 32 16
így alakult, mivel az óvoda sok sajátos nevelési igényű
gyermeket integrál 5.
53 nem 8+7 7 így alakult
44
nem (számos egyéb továbbképzés)
12
(kihagyásokkal) 12
így alakult, nem tudatos döntés (bár mindig is „megtalálták” az integrációhoz köthető esetek)
Eszköz és eljárás
A félig strukturált interjú kérdéseit előre megírtam, és magammal vittem az interjúk készítésének alkalmával. Az interjú kérdéssorát a 7. Melléklet tartalmazza.
A kérdéseket úgy alakítottam ki, hogy a vizsgálati személy jellemzésére (nem, életkor, végzettségek, integrációval kapcsolatos tapasztalatok) szolgáló adatokon túl inkább a személyes hangvétel irányába mutassanak. Törekedtem rá, hogy az integráció sikerességének és kihívásainak elemeit ne csak általánosságban kérdezzem meg, hanem a személyes történeteken keresztül kiderüljenek olyan – akár apró, egyedi – mozzanatok, amelyekre az általános témákat célzó kérdéseknél nem derülne fény. A személyes kérdések, történetek kérdezésével az is célom volt, hogy bepillantást nyerjek az interjúalany integrációval
120 kapcsolatos attitűdjeibe, különös tekintettel az attitűd érzelmi komponensére. Az élmények, történetek továbbá meghatározzák a jelenben aktuális viszonyulásaikat is. További kérdéseim pedig az integráció megvalósulására vonatkoztak: konkrétan a csoportban, ill. az óvoda mint intézmény szintjén.
Az interjúkat 2015 őszén és 2016 tavaszán készítettem, az óvodapedagógusokkal egyesével vettem fel, így a párban dolgozó óvónők is külön-külön mondták el tapasztalataikat. Az interjúkészítés során törekedtem a nyugodt, oldott légkör megteremtésére, az interjúkra az óvodákban csendes helyszínen, külön helyiségben került sor. Az adatrögzítéshez a jegyzetelést választottam, úgy gondolom, ez feszélyezte legkevésbé az interjúalanyokat.
Az interjú kérdéssorai (7. Melléklet) öt témakörbe csoportosíthatók, amelyek köré rendezem a pedagógusok által mondottakat. Elsősorban a manifeszt tartalmat emelem ki, mivel az interjús kutatásom célja jelenleg elsősorban az objektív információk szerzése volt. Ugyanakkor, ahol kiemelkednek látens tartalmak, a mondottakon kívül megnyilvánulnak attitűdök, érzelmek ott természetesen kitérek azokra is.
Az öt témakör az alábbi:
1. A pedagógus: sikeresség, kompetencia, tulajdonságok (6., 7. kérdés) 2. A pedagógus: fejlesztendő, kihívás, kudarc (8., 9., 10. kérdés) 3. A csoport: előkészületek, gyerekek, szülők (13., 14., 15. kérdés)
4. Az óvoda mint intézmény: dolgozók, szakemberek, mit tesz az óvoda a sikeres integrációért, hol tart, fejlesztendő területek (11., 12., 17., 18., 19. kérdés)
5. A sikeres együttnevelés legfontosabb tényezői (16. kérdés) 6. 2. 2. Eredmények – Az interjúk összefoglalása
A következőkben összefoglalom az interjúkat a fenti szempontok mentén, figyelembe véve, hogy természetesen mindegyik interjú alanyának esete más, és ezek egyedi történetek a sajátos nevelési igényű gyermekekkel való találkozásokról és az integrációról, illetve minden gyermek és óvodai csoport más és más pedagógiai feladatokat, kihívásokat jelent.
1. A pedagógus: sikeresség, kompetencia, tulajdonságok
A sikeresség kapcsán több interjúban is felmerült, hogy azt élték meg az óvónők sikernek, hogy jó pedagógus-gyermek kapcsolat, kötődés alakult ki a sajátos nevelési igényű gyermekekkel
121 (pl. egy autizmussal élő gyermek elfogadja, „kiválasztja”, és hallgat rá, tudnak együttműködni).
Egy másik fontos kiugró válasz volt az abbéli öröm, hogy a gyermek óvodai alkalmazkodásában, fejlődésében előrelépés történt, köszönhetően a pedagógus hatásának. Pl.
az egyik óvónő az egyéb pszichés fejlődési zavarral küzdő kisfiú esetében a matematikai tartalmú fejlesztésnél rengeteget küzdött, hogy megtalálja a megfelelő módszert, de nem sikerült a kisfiúnak megértenie a fejlesztési tartalmat. Majd eszébe jutott még egy módszer, elkészítette az eszközt, kipróbálta, és olyan jól megértette a kisfiú, hogy végül még bővítenie kellett. Ezen a területen kiemelkedett a többiek közül, ezért sikerélménye volt a gyermeknek is.
Ugyanígy örömként élték meg, amikor a csoport láthatóan el-és befogadta a sajátos nevelési igényű kisgyermeket, vagy épp a csoport, a közösség hatására történt előrelépés a fejlődésében.
Pl. az egyik alig beszélő, szinte csak halandzsázó kislány az óvodai közösségben, a gyerekek és a pedagógusok hatására kezdett el beszélni, lépett előre nagyot a szocializációban, vagy egy hiperaktív kislánynak egy csoporttársa visszajelezte, hogy az egyik zavaró viselkedését „nem tűrik tovább”, és a kislány abbahagyta azt. További sikerélményként merült fel a pedagógus saját kompetenciájának megélése, pl. egy Asperger-szindrómás kisfiú esetében az óvónő most már előre ki tudja találni, mit fog reagálni, és meg tudja akadályozni, hogy „robbanjon a bomba”.
Az integrációt elősegítő pedagógusi tulajdonságok és kompetenciák közül (melyeket a sajátjaikként fogalmaztak meg az óvónők) az alábbiak emelkedtek ki. Az empátiát többször említették. Itt egy fontos pont volt az egyik pedagógus mondata, miszerint meg kellett tanulnia, hogy ne sajnálja a sajátos nevelési igényű gyerekeket, hanem „együttérezzen” velük. Felmerült még a tulajdonságok közül a szociális érzékenység, tolerancia, türelem, megértés, segítőkészség, biztatás, kudarctűrés, és az, hogy a gyermekeket is meg kell tanítani a kudarcok elviselésére. Az óvónők közül többen kiemelték az elfogadást és alkalmazkodást, kudarc esetén az újbóli próbálkozást. Az egyik óvónő rámutatott, hogy milyen fontos a próbálkozás, hogy megtalálják minden gyermekhez a „kulcsot”, és hogy meghatározó a váltótársával való kommunikáció, egymás kölcsönös tisztelete. Pl. még ha nem is értenek teljesen egyet mindig, hagyják egymást, hogy a gyerekek kapcsán próbálkozzanak, és olyankor tartják mindketten magukat az aktuális változáshoz. Az interjúkban kiemelkedett még az önmaguk fejlesztésének, tanulásnak, továbbképzésnek a jelentősége, különösen gyakorlati szempontú továbbképzések fókuszával, illetve egyik interjúalany a saját előképzettségét, „útját” mondta mint az integráció szempontjából előnyös tulajdonságát (mozgássérült gyermekekkel dolgozott). Az egyik óvónő az innováció szót hozta be, és hogy ő „feszegeti a határokat”, nem mindig a hagyományos módszerekkel dolgozik, ill. nagy mértékben alkalmazkodik a gyerekekhez. Fontos volt még az
122 a gondolat, hogy a pedagógus teljesen figyelembe veszi, hogy az adott gyermek esetében az ő szintjéhez képest mi tud elérni vele, igyekszik apró lépésekben emelni a szintet.
2. A pedagógus: fejlesztendő, kihívás, kudarc
Abban a tekintetben, hogy milyen területen fejlődnének szívesen, hogy az integrációt elősegítsék, változatosan alakultak a válaszok. Jellemzően megjelent, hogy egyesek a több gyógypedagógiai tudást, sajátos nevelési igénnyel kapcsolatos – gyakorlati – továbbképzéseket választanák, illetve többen megneveztek egy-egy sajátos nevelési igény területet, amiben képződnének, felfrissítenék a tudásukat. Két esetben is előfordult a válaszokban, hogy az autizmus területén mélyítenék el az ismereteiket. Ezeken kívül pedig a differenciálást, ill. egy-egy módszert, technikát említettek, pl. bábozásban, drámapedagógiában továbbképződni, amelyekkel a gyerekek önkifejezését is támogathatnák.
Az integráció kihívásai, speciális feladatai kapcsán többször is említésre került a létszám mint probléma, azaz, hogy magas a létszám, és egy csoportba több sajátos nevelési igényű gyermek is jár, és még mellettük a több más szempontból kiemelt figyelmet igénylő (pl. magatartási nehézségekkel küzdő) gyermek. Hosszú a Nevelési Tanácsadóra való várakozás, és közben csak telik az idő. Szintén a magas létszámhoz kapcsolódik, hogy van óvónő, aki úgy érzi, így nem jut mindenkire elég idő, és pl. előfordulhat, hogy úgy látja, nincs idő egy-egy nem sajátos nevelési igényű, de „lassabb” gyerekkel begyakorolni egy játékot.
Két esetben is említették a tervezést és differenciálást mint kihívást, hiszen vegyes és integráló csoport lévén „több irányba” kell tervezni, fejlettség és az életkori sajátosságok mellett a sajátos nevelési igényű gyerekeket is figyelembe kell venni. Emellett a dokumentáció nehézségei is előkerültek. Ehhez kapcsolódik az egyik óvónő, akinek maga a „vegyes csoport” is kihívás, az, hogy mindenkivel megtalálja a hangot, mivel korábban nem voltak ilyen irányú tapasztalatai.
Több óvónő elmondásában merültek fel kihívások érzelmi oldalról: a tehetetlenség érzése (magas létszám, eszköztelenség kapcsán), a szorongás, hogy „én akarom csinálni, de nem tudom, hogy jó-e”, vagy egy-egy gyermek esetében a kudarc érzése, pl. nem értette a beszédjét, és nem tudta, mit szeretne, vagy a dilemmák feszültsége (pl. jó döntés volt-e iskolába küldeni stb.).
Egy óvónő mondta, hogy maga az integrált nevelés nehéz.
Az óvónők történeteiben a sikertelenségek, kudarcok három téma köré rendeződtek. Többször kerültek elő olyan konkrét esetek, amikor egy-egy gyermek olyan szélsőségesen viselkedett,