A sokoldalúan fejlett szocializmus tombolt. Már évek óta annyira, hogy majd szétvetette önnön kereteit. Hangosan, eszeveszetten, őr-jöngve. Felhangjaiba olykor és egyre gyakrabban csuhajogtatott bele a dögkeselyűk kórusa, amely a végsőkig éheztetett tömegek émelyítő gyomorkorgását tompította.
A nép éhes volt. Éhesek voltak a gyermekek, akik játék helyett verekedtek, mert az iskolában valaki heccből elkiáltotta magát, hogy tojásrántotta. Éhesek voltak a szülők, akik dolgoztak, nem tudván, hogy miért, mert a mindennapi egyre ritkább vendég volt az asztalukon. A sokoldalúan fejlett szocializmus az ésszerű táplálko-zás szabályaival akart belovagolni a kommunizmus kapuján, ahol már minden fűszálon ízes kolbász terem. Ez olyan ígéret volt, mint a bibliai mennyország, ahová csak megérdemelten kerülhet be földi vándor. És ahova még élő nem jutott el, csak iparkodott – térdre bukva, hason csúszva, keservesen. Hogy a nagyszülők is éhesek lettek volna? De hiszen ők ettek már eleget az életben, és egyébként is: ők a csontot is szerették, amit az unoka tejfoga nem bírt meg-őrölni. Különben még az embernek a saját árnyéka is besúgó volt, nemcsak a szomszédja, az élettársa, az édesfia vagy a gyóntató pap-ja.
Egy nap a hétéves fiam falfehéren rontott be a konyhába és a szemembe vágta: „Édesanyám, te nem tudsz nekem vajaskenyeret csomagolni, de nézd meg, Bezzeg-Palkó ma is a Morzsának dobta a tízóraiját. Nézd meg, hogy mit! Látod? Látod, édesanya, ez vajaskenyér, és neki már nem is kell, mert mindig azt eszik. S még banánt is!” A gyermekem szemében vészjósló láz lobogott. Mintha gyűlölet parazsa lett volna, és ez borzasztóan fájt és ijesztett.
Az a vajaskenyér poros volt, egy-egy helyen sáros is, mert a Morzsa kutyánk nyála rajta volt már, és a fiam reszkető orrcimpák-kal rázta előttem. Látszott rajta, hogy küzd magával, szívesebben lett volna Morzsa, hogy beleharaphasson, nem kisfiú, akinek a ke-zébe soha nem ad az anyja vajaskenyeret. Hatalmas felháborodása egy évvel fiatalabb húgát is megdöbbentette. A bátyja eddig mindig az engedelmesebb, szelídebb fajtához tartozott. Legalábbis a testvé-ri háborúk végén majdnem mindig ő nyújtotta a békejobbot a
húgá-nak, úgyis mindegy alapon, „hiszen csak leányka, nem érdemes vele kikezdeni”.
Most, mielőtt valamilyen suta magyarázattal kirukkoltam volna, a még óvodás kislányom a következő „vigasztalással” mellépende-redett:
„Látod, Tamáska, nekünk ilyen szülők kellenek! Mindent el-spórolnak tőlünk, azt mondják, hogy nem lehet kapni, de biztos va-gyok abban, hogy ők megeszik előlünk. Mi csak ilyen szülőket ér-demlünk, Tamáska, de ne búsulj, én szeretlek.”
Nos, ezek után az ember sutba vágja minden emberi méltóságát, és megpróbálja a leglehetetlenebb lehetetlenséget is, hogy reszkető bélű fiókáinak valamit előteremtsen. Azonkívül is, megkértem a tanító nénit, szólna a Bezzeg-anyukáknak, hogy az iskolába próbál-janak valami olyasmit csomagolni uzsonnára, ami nem ingerli a kevésbé szerencsés szülőkkel megátkozott gyerekeket. Narancs, csoki, banán, vajaskenyér helyett találjanak ki valami szerényebbet.
Esetleg vegyenek igénybe tanácsadást, ha tapasztalatlanok lenné-nek, mert minden bizonnyal „odafent” is tudják, hogy milyen korlá-tok közé esünk mi, lentiek. „A férgek”, ahogy az uralkodó nemzet nagyasszonya, az ország „anyukája” nevezte a havi porciójukért sorban állókat. Kérésemet a legelső szülői értekezleten nyíltan vitá-ra bocsátottam, és mindenki helyénvalónak találta. Talán a leghan-gosabban a Bezzegek helyeselték. Hogy aztán menjen továbbra is ugyanúgy minden – vajaskenyér, banán, csoki, narancs. A kiválasz-tottság fitogtatása is megérhet valamit. Főleg kiéheztetett kisisko-lások előtt.
Mert a sokoldalúan fejlett szocializmus becsülete hótiszta ma-radt. Még akkor is, ha közben tudta a nép, hogy a pártkantinok hét-végeken minden elvtársnak névre szóló csomagot állítottak össze.
Nem is volt az már titok, igazán, miért lett volna, hogy azokban a gondosan kimért csomagokban nem csupán kétkilónyi színhús fe-szengett, nemcsak a ropogós házikenyér és friss vaj simult egymás mellé, hanem két liter bor is. Meglehet, ez utóbbit csak a magasabb beosztású elvtársak kapták, de miért ne? Elvégre az egész sokolda-lúság az ő vállukra nehezedett, ők voltak a kieszelői, fenntartói, konzerválói. Csak nem várhatta el senki tőlük, hogy még nélkülöz-zenek is! Hogy az iskolai kantinokban sem volt ennivaló? Sebaj,
így edződik az acél, elvtársak!, mondták cinikus vigyorral a „fenti-ek”, akik között hemzsegtek az árvaházakból kiválasztott és über-menschi gőggel táplált-nevelt állambiztonságiak.
Éhesek voltak az állatok is abban a fényes fenekű szocializ-musban, abban a sokoldalúan fejlettben. A gazdák már nem bírták hallgatni a bőgésüket, inkább agyonütötték őket. Vagy kizavarták az istállókból, farkasok harmincadjára hagyva a borjakat, teheneket.
Megenni csak a farkasok ehették meg a pusztulásra ítélt jószágot.
Az éhség kínjában a láncra tekeredett öngyilkos állatok tragédiája nem volt elég, be kellett jelenteni a néptanácsnál is a kárt.
Saját kiszolgáltatottságát megszokta az ember, összeszorított foggal viselte sorsát, de a gyermekei sápadt arca, riadtra kerekedett tekintete szinte kinyitotta a bicskát a zsebében. Igen, szinte…, de lapult azért. Hogy mentse az életet maga körül. Az élet pedig a gyermekek voltak. Akiket megszült, nevelt és tanított.
A tanítványaimat mindig egy kicsit saját gyermekeimnek is te-kintettem. Amikor középiskolára érett osztályom tanulói közül – igazgatói felszólításra – javasolnom kellett volna a besúgásra al-kalmasakat – no, nem ilyen nyíltan, nem, csak mint hangadó, okos és vezetésre termett legjobbakat, szabályszerűen megbuktam. Mert nem tudtam egyetlen egynek sem bediktálni a nevét. Addig sejtel-mem sem volt arról, hogy az apparátus már az iskolákba is beköltö-zött. – Hát már ennyire süllyedtünk?, kérdeztem a kollégámat, aki megsúgta nekem, hogy mire megy ki az egész színjáték. Az isko-lánkért felelős szekuritátés ott várt a nevekre, s közben megfigyel-hette az osztályfőnököket is. Illetőleg rögzítmegfigyel-hette mindegyikünk válaszát. Én tehát megbuktam előttük, de nem tehettem másként.
Sem emberként, sem tanárként nem. De aztán történt, hogy véresen vörös aligazgatónőm, Margit a fejemhez vágta:
„Tudjuk ám, hogy maga nem mondta ki irodalomórán Ady Endre iskolájának a román nevét, kolléganő!” Máskor pedig szó nélkül berontott az irodalmi múzeumnak berendezett terembe, és letépte a falról Kós Károly, no meg Csoóri Sándor és Illyés Gyula arcképét, akiket „ott felejtettem” betiltásuk után. Honnan tudhatta?
Vagy ki riadóztatta a szekusokat, hogy a tanulók eladták Erdélyt a francia salátából, amelyet Románia alakjában raktak a tálcára egy konyhaművészeti kiállítás alkalmával? Saláta és a hazafias nevelés!
Ezt a bődületességet csak Erdély kiárusítása tetézte. Hogy ki ma-gyarázta bele a hazaárulást a salátás tálba? Biztosan nem a korgó gyomrú sorban állók…
Az osztályom végzett már… Büszke voltam rájuk, harminc-négy leány és két fiú hagyta el az iskolát. A katonaköteles fiúk – valamely szokatlan szerencse folytán! – a városban lévő két katonai alakulathoz kerültek – egyik, a székely kisváros szülötte L. szakács lett, a másik meg, a falusi dolgos, székely család fia, L., beszerző a konyhán. Nem éheztek tehát. Gyakran integettek nekem vidáman, ha elrobogtak mellettem az utcán.
Egy diadalmas pillanatában adta meg véresen vörös aligazgató-nőm szakmai büszkeségemnek a kegyelemdöfést: „Tudja, hogy kik voltak a beépített tanulók az osztályában? A két fiú, L. és L…”
Azóta hányszor „árusították ki” salátás tálakról Erdélyt, Iste-nem?
KIHALLGATÁS
Gyermekeimet kellett kimenekítenem a pokolból!
Útlevelet munkahelyi igazolás nélkül nem kérelmezhettünk.
Telefonáltam a férjem igazgatójának. Ismertem, valamikor középis-kolai barátom volt, kedves fiú. Mindaddig becsületes embernek is tudtam, aki diplomatikus ügyeskedésekkel próbált megfelelni a be-osztásával járó feladatoknak, és nem feltétlenül adta el a lelkét.
Csak így élhetett túl valaki egy olyan poshadt rendszert, amelybe beleszületett. Megmagyaráztam neki, hogy orvosi ellenőrzésre kell vinnem a gyermekeimet Magyarországra – minden felelős szülő így tett, mert a hazai orvosi ellátás minősíthetetlen volt. Kértem, írja alá a férjem papírjait. Habozás nélkül válaszolt: „Érted és a gyermekei-dért bármit megteszek, ha módomban áll segíteni, de a férjedről hallani sem akarok. Ne is kérjél, mert nem írom alá a kérését.”
De megharagudtam akkor erre az emberre!
Ám tudtam, hogy van a bizottságban nagyobb hatalom is a ve-zérigazgatónál, egy olyan szekus, aki azelőtt az iskolámat ellenőriz-te, naponta megfordult a tanáriban, és még egyszer emberi arcát is megmutatta. Ez akkor történt, amikor a kisfia tüdőgyulladást kapott és ő apai aggodalmát elmesélte nekem. Nos, ezt az embert, Sorescut elcsíptem az utcán, elmondtam, hogy kinek is vagyok a felesége, és kértem, írja alá a férjem papírjait, hogy kérelmezhesse az útlevelét.
Úgy megdöbbent, hogy még hírhedett durva modoráról is elfeled-kezett, és azt mondta, megnézi, mit tehet.
Egyetlen lépést nem tett. De akkor jöhetett rá, hogy semmit nem tudtam arról az emberről, aki a férjem volt, és akit ők igen hasznosan tudtak foglalkoztatni az emberek megfigyeltetésében. A vezérigazgatót is besúgta. A feleség nem besúgó, ő, megfigyelendő!
– állhatott a dossziéjában.
Többször jelentkeztem kihallgatásra a szekuritáté megyei főnö-kénél, Dupac elvtársnál is. A pökhendi szekufőnök első alkalommal szemmel látható kedvteléssel legeltette a szemét rajtam. Úgy tartot-ta ujjai között a nyilvánvalóan ajándékba kapott hosszú Kent ciga-rettát, mint hajdanán a felszabadító szovjet hadsereg emberei az Erdélyben összezabrált karórákat – kérkedve, irigy, sóvárgó pillan-tásokat várva, és kedélyesen utasította el a kérésemet. Viszont
ami-kor ismét megjelentem nála, dührohamot kapott, letegezett és kira-kott az ajtón.
Amikor végleg bele kellett nyugodnom, hogy családi útlevélről szó sem lehet, akkor kezdtem a magam útját járni. Nem ment si-mán. Simán? Minden hivatalos fogadásról eredmény nélkül távoz-tam.
De a tanügyi munkát egyengető hierarchia lépcsőfokait sokan uralták, a protekciókeresés végtelen skálája állt előttem. Asszonyi, anyai megértést remélve, Vlad Gizellától kértem kihallgatást. Szép asszony volt, bácsfalusi csángó családból származott, minden gyű-lésen úgy tudott beszélni, hogy szinte el is hittük neki, milyen nagy boldogságban nőnek fel a gyermekeink. Teljesen gyanútlanul men-tem el a megadott időpontra, legfeljebb arra számíthattam, hogy nem segít rajtam, mert esetleg nem tud hatni a szekuritátéra – de hátha mégis!
Mindössze ketten vártunk a sorunkra. Elsőnek én érkeztem. De nem engem szólított be a titkár a nyitott ajtajú irodába, hanem egy még akkor is részeg előpataki fogatos férfit, aki a büntetését nem akarta kifizetni, annak eltörléséért jött a titkárasszonyhoz. Vlad Gi-zella mézes-mázas hangon társalgott a gyenge akaratú emberrel, lelkére beszélt, hogy mondjon nemet az alkoholnak, mert ez a haza-fias kötelessége, és aláírta a kérését.
A részeg vigyorogva, bamba ámulkodással kitántorgott a folyo-sóra. Én következtem. Az asszony személyi titkára, Sebestyén lé-pett volna ki, hogy beszólítson, de a főnöke visszaintette. Kissé rossz érzés fogott el, és mert a várakozási idő egyre hosszabbra nyúlt, nyugtalanságom egyre fokozódott. Amikor a megalázottság határán átbillentem – szakmailag nyilvántartott tanár voltam a vá-rosban, ismert Gizella asszony is –, akkor a színe elé engedett. De nem pillantott fel a papírjaiból. Vártam, hogy rám nézzen, de ő csak annyit szólt: „Na, mondja”, és közben unottan megfordította az előtte heverő papirost. Kiderült hamarosan, hogy nem kellett mon-danom semmit, mert tudta, miért mentem hozzá. Azt a részeg ko-csisoktól eltanult stílust, amellyel engem illetett akkor, még az őt jól ismerő Sebestyén sem tudta megdöbbenés és arcpirulás nélkül feldolgozni.
Elvégre csak egy beteg gyermekét féltő anyai kérésről lett volna szó, ha... Ha meghallgatta volna.
Évekig azt hittem, hogy valamelyik tanárkollégám értesítette előre a kihallgatásom céljáról, és bár nem várhattuk el, hogy spiclimentes munkahelyen dolgozzunk, borzasztóan szégyelltem magam.