Négy égtájból fújó, kemény szelektől szaggatott világ az erdélyi.
Nemcsak valóságosan, hanem jelképesen értelmezve is. De a vad telek hótakarója alatt életet őrző és továbbadó erők szívdobogása jelzi, hogy él a nemzet, s bár nagyot fogyatkozott lélekszámban, van magyarság és mindig is lesz azon a tájon. És ez az erdélyi ma-gyar nép szívósan igényt tart a humánumra, a jóra, az igazságra és a hétköznapok fölé emelkedő esztétikumra. És mert „nyelvében él a nemzet”, Erdély lakossága a felsorolt értékeket az anyanyelvbe bu-gyolálva akarja lelkére ölelni. Nem politikumból, nem hatalmi vi-askodásból vagy hiúságból, hanem a természet diktálta megmaradás törvényei parancsának, valamint a bizonyított és immár megdönthe-tetlen történelmi igazságnak megfelelően.
Ennek a parancsnak szolgálója minden időkben az erdélyi ma-gyar színjátszás, amelynek egyik hűséges és tehetséges reprezen-tánsa a sepsiszentgyörgyi Botka László. Mielőtt azonban róla szól-nánk, hadd időzzünk el pár bekezdés erejéig a színház otthoni sze-repénél.
A világot jelentő deszkák Erdélyben ma már nem a puszta szó-rakoztatás színhelyét jelentik, hanem a harcét. Thália oltára a létért, a fennmaradásért folyó küzdelem szentélye. A színészi munka – mint akármelyik más intellektuális tevékenység – küldetés, hitválla-lás és szolgálatteljesítés. Erdélyben különösképpen. Erdélyben, amelyet szokás a tiszta források földjének nevezni, és a búvó hegyi patakok vidékének, amelyek szakadatlan csobogása immár nem hűsít és nem ringat romantikus álmodozásba senkit – ám tanít és erőt ad!
A hat erdélyi magyar színház harcot vívott az idővel a levitéz-lett szocializmus negyvenöt esztendejében. Hordta-vitte Erdély leg-eldugottabb falvaiba az írói üzeneteket a Szatmári Északi Színház, a nagyváradi, kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi meg a temesvári, és lassan rászoktatta az embereket a szép szó ízeire, megtanította az értelmet ébredezni, és segített a megnyomorításra ítélteken, hogy önmagukra ismerjenek. Szándékuk a népnevelés volt – ugyanaz manapság is, a ma diktálta módosításokkal –, ko-rántsem didaktikai szinten. Ennélfogva a repertoárjuk nagyon széles
skálán mozog és mozgott évtizedeken át – a népszínművektől és bohózatoktól a klasszikus alkotásokon át a legmodernebb darabokig minden eljutott Csíkkozmásba, Makfalvára, Uzonba avagy a Gyi-mesi havasok lábaihoz. Az éhezéstől meg a sziszifuszi munkától kiszikkadt falusiak bérletet váltottak és minden előadásra elmentek.
Ha úgy adódott, autóbuszok szállították a népet Rétyről, Egerpatakról, Szacsvárol, Sepsimagyarósról, Uzonból, Szentivánlaborfalváról, Lisznyóból, Árapatakról, Zágonból vagy Bikfalváról Sepsiszentgyörgyre, hogy láthassák mondjuk a Liliomfit vagy a Lúdas Matyit, de ha netán Nagyborosnyó, Gyi-mesbükk vagy Szépvíz kultúrházába szólt a meghívó, akkor lovas szekereken, teherautókon összezsúfolódva érkeztek a környék fal-vaiból. És az sem volt baj, ha a közönség késve érkezett, vagy a társulat autóbusza akadt el valahol a hófúvás miatt – megvárták egymást türelmesen. Így nevelte a színház a népet, és emilyen mó-don szabta meg a színház tevékenységét, műsorpolitikáját a Közön-ség.
A városok magyar lakossága ugyanilyen szomjúsággal járt az előadásokra. Az emberek ritkábban mehettek templomba, mert a
„klerikális reakció” fertőzésétől féltették őket a rendszer felkent vezetői, de a színházat nem zárhatták be előttük..., legfeljebb szinte a gonoszságig fokozott cenzúrával korlátozták a szabadságát. Kü-lönleges zsargonra volt szükség a színházi világban ahhoz, hogy értse egymást színész és néző. Azt hiszem, ez a madárnyelv arány-lag hamar kijegecesedett, és ez nem akármilyen volt, hanem maga-san szárnyaló metafora.
1989 után az otthoni színház történelmi szerepe talán még erő-sebb, mint valaha. Az erdélyi magyarság amolyan seregszemléje minden előadás – bizonyítása annak, hogy a több évtizedes hatalmi törekvésnek nem sikerült animális szintre züllesztenie egy nemzetet ősi földjén. Tapsba és esetleg virágcsokorba rejtett néma ragaszko-dás színészeihez.
Mert mi lesz, ha a maradék is elmegy, mi lesz, ha ők is cserben hagyják az otthon maradottakat?
Botka László a helyben maradók bátorítója. Vérbeli komikus, a legnagyobbak közül való karakterszínész, akit Buftea5 is felfedezett.
Művészi útja több, mint félévszázadban mérhető, és egészen egyé-ni, sajátos, nem beskatulyázható vonalat követett.
1928-ban született Szatmárnémetiben. A nagynevű szatmári Kölcsey Ferenc iskolában tanult azzal az elhatározással, hogy gé-pészmérnök lesz. A II. világháború kitörése azonban a terveit neki is áthúzta, mint annyi más embernek azokban a zavaros esztendők-ben. Mint tehetséges fiatal műkedvelő színészt a Szamári Munkás-színház fedezte fel, amelynek aktív tagja lett 1946 májusáig, ekkor azonban Király László „kollektív színháza” szerződtette mint tán-cos-naturbust. Sikereinek és veleszületett tehetségének köszönhető-en egy hónap múlva már a kezébköszönhető-en is volt a hivatalos segédszínészi oklevél. Mint hivatásos színházi alkalmazott az első szerepét a Júlia című operettben játszotta el. Még abban az évben továbblépett: az Erdélyi Magyar Színházzal kötött szerződést mint másodtáncos-komikus. A fiatal tehetség szeme és füle azonban állandóan nyitva volt a színházi élet újdonságainak a befogadására, így azonnal je-lentkezhetett vezető táncos-komikusnak az 1947 februárjában a Zsil-völgyében indult Munkás Színházhoz. „Életem legkedvesebb emlékei fűznek az itt eltöltött tíz hónaphoz” – írja emlékezéseiben.
A kérészéletű munkásszínház beszűntetése után Jody Károly szín-házához került, ahol a klasszikus operettek táncos-komikus szerepe-it szerre mind megkapta. Volt a Csárdáskirálynő megkapóan ked-ves Bonija, a Szibill-ben Poàr, a Kék Duna című operettben Hasslinger és egyszerre alakította Mikit és a cigányprímást a Viktoria-ban. De ez a színház is a szeszélyes kultúrpolitika áldozata lett. Színészei az utcára kerültek, illetőleg megpróbáltak a művésze-tek világával rokon terüleművésze-teken elhelyezkedni. A fürge, filigrán Botka Lászlónak sikerült táncoktatóként dolgoznia a nagybányai Fönix üzemnél, mígnem sikeres versenyvizsgával bejutott a Nagy-váradi Állami Magyar Színházhoz. Rövid ideig – 1949. július–
november között – dr. Gróf László rendező irányításával ragyogó szerepekben mutatkozhatott be a színházba járó közönségnek. Két-éves katonáskodás azonban a váradi pályát is derékba metszette, és
5 Románia Hollywoodja
leszerelése után, 1951-ben a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház – mai nevén Tamási Áron Színház – szerződtette állandó színészként. „Jelenleg is a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagja vagyok. Megszakítás nélkül 52. (ötvenkettedik) éve dolgozom színpadon, amiből 45 évet a sepsiszentgyörgyi színház tagjaként töltöttem el... több mint ötszáz szerepet alakítottam. Kedvencem minden operett táncos-komikus álma, a Csárdáskirálynő Bonija, amelyet 600-szor játszodtam, de szívesen gondolok vissza prózai szerepeim közül B. Shaw: Sosem lehet tudni pincér figurájára, a Caragiale-darabok hőseire: Spiridonra, Dandanachera, aztán a Dol-lárpapa Hoffmann bácsijára, a Tamási-hősök közül a Nikita és a Köteles bácsi szerepében nyújtott alakításaimra is...” – emlékezik.
Mi pedig, akik egykoron tapsoltunk neki, sorolhatnók tovább emlé-kezetes alakításait, az Éjjeli menedékhely Aljoskáját például vagy Harpagont Molière Fösvény című művéből, akár Lenkeyt, a vigécet Móricz Úri muri-jából. Kissé fanyar, soha nem frivolizált bohózata-iba mindig belecsempészte az emberien komoly problémákat, és úgy nevettetett, hogy közben a jobbulás szándékával ojtotta be a közönséget.
Fáradhatatlan művész, amelyet bizonyít az a tény, hogy nyugdí-jasként is megszakítás nélkül dolgozott, mígnem vissza nem ment a színházhoz főállásba. Pályája zenitjének is érezhetné akár ezt az időszakot, amely végre meghozta a jól megérdemelt elismerést az Árnyék című darab pénzügyminiszter figurájának a szerepében:
megkapta a Kisvárdai Határon Túli Magyarok Fesztiválján a leg-jobb férfi epizódalakítás díját, a következő évadban, 1996-ban ugyancsak ezen a fesztiválon tüntették ki a színészi alakítás díjával a Molière-darabban játszott szerepéért.
Művészi aposztrofálással élve, Botka világot varázsolt a meg-vakult világba, tudván, hogy mostanában már csak egyetlen erős várunk van: a nyelv.