Falusi jógazda, hat gyermekkel, sok tennivalóval.
A legtakarosabb, vármegye szerte legszebb asszonnyal az olda-lán, akit csak bal karjával tudott átölelni, mert a jobb könyöktől csorba volt. Azt szétroncsolta egy játéknak vélt kézigránát, amit a Nagy háború huncutkodott a hancúrozó gyerekek keze alá. Talán jobb karjának a leszakított darabja vitte magával a gyöngédségre való engedelmességét, amit az emberek kegyetlenségnek neveztek.
Lelke mélyén megrettent ember volt. Félt a nagy Számonkéréstől, mert tudta, hogy terrorral kárhoztatta családját az engedelmességre.
Nem volt bátorsága élni velük, jóízűen nevetni, örülni, mert attól félt, akkor elveszíti őket. Az egészséges, jó emberi természetük, és nem ő, a megcsonkított fogja irányítani a sorsukat. Féltékeny volt az életükre, az épségükre. És ha már testi valóságukban nem tudta megcsonkítani egyik szeretettjét sem, akkor megnyomorította a lel-küket.
Ez volt a saját, mások lelkiéletének megrablásából felépített légvára, amelyiket aztán a legelső szívgörcs elsöpört.
Akkor, ott a betegágyon bevallotta cseperedő jómagamnak, hogy fél az Isten ítéletétől, aki a családjának, elsősorban asszonyá-nak a megaláztatásáért fogja felelősségre vonni. Akkor mesélte el azt is – a halálfélelem őszintévé tette –, hogy olykor nem bánta vol-na, ha nagymama szembeszáll a zsarnokságával. Talán a verseny-kedv, a harc heve hiányzott az életéből? Jobb lett volna talán vias-kodnia, hogy akaratát érvényesíthesse? A feltétel nélküli engedel-messég, csupán a csend kedvéért való mindenbe beletörődés őt, a zsarnokot alázta meg, őt, a zsarnokot zsugorította egyre nyomorú-ságosabb háziúrrá.
Pedig, hej, de szerette azokat a pillanatokat, amikor a munkába temetkezett felesége merengő tekintetét elkaphatta, mert akkor tud-ta, mégha jelenetezett is miattud-ta, hogy asszonya titokban harcol elle-ne, küzd lelkigazdagsága csorbítatlanságáért. Azért a színes, lírával, mesés történetekkel tele világért, amely a kívülálló számára bevehe-tetlen volt, és amelyik izgatóan kapcsolta a feleségéhez. Tudta, hogy ez a terület a tulajdonképpeni vetélytársa, ez a néma ellenfél, akivel szüntelen párbajt vívhatott, ám legyőzhetetlen maradt.
In-kább úgy tett, mintha nem tudna az asszonynak erről az énjéről, mert úgy spekulált, hogy ha nem beszél róla, nem kell vesztesnek éreznie magát. Sőt azt sem említette neki, hogy elcsípte akkor is a kaján öröm árnyékát a pillantásában, amikor a falu asszonyai kékre-zöldre agyabugyálták a sötétség leple alatt.
A fonóból hazainduló guzsalyosok… Annak az esetnek híre is futott a környéken. Szokás volt ugyanis a faluban a fonó, a téli es-ték asszonyi foglalatossága, amikor pörögtek a rokkák, gyapjút, illetőleg lent fontak a fehérnépek, ahogy a nőket nevezték arrafelé.
Mindenki igyekezett a guzsalyát lefonni egy-egy este, mert tavaszig a szövésre is sort kellett keríteniük. Minden este más ház látta ven-dégül a társaságot. Jókedvű kacagás, énekszó repült az apró ablako-kon ki az éjszakába, ilyenkor mindenki otthon hagyta a gondját, zsarnok urát, a gyerekeket. Nagyapa sem tehetett semmit ez ellen a közös szokás ellen, az ő felesége is rendszeresen eljárt a fonókba.
De az otthon rettegett kényúrról még az asszonya is tudta, hogy szeretett a szebbik nemnek udvarolni. Egy este megviszketett a tal-pa, mehetnékje támadt, valami jóízű mókát akart elkövetni. Persze, titokban, nehogy csorba essék a tekintélyén. Éjfélkor, amikor az asszonyi sereg elhagyta a vendéglátó házat, közéjük rebbent hosszú fehér lepedőben, mint egy jelenés. No, lett is nagy visongás, de csak egy rövid meglepetés erejéig, mert a talpraesett menyecskék lekap-ták a guzsalyokat a rokkákról, és jól elpáhollekap-ták az alkalmi kísérte-tet. Noha megelőzte hazatérő feleségét, sokáig nem tagadhatta el a sérülések eredetét.
„Szegény nagyanyád nem szólt semmit, nem is kérdezősködött, csak pajzán kis villanással a szemében, hideg borogatást rakott a dudoraimra” – érzékenyült el szívbajával viaskodva a halála előtti hetekben. „Miért nem pereltél velem vagy egyszer, feleség? Miért tűrted el, hogy úgy lenyomjalak?”
Én azokban az elszontyolodott pillanatokban döbbentem rá ar-ra, hogy nagyapa mekkora bűnsorozatot követett el egy életen ke-resztül – önmaga ellen. Hiszen megfosztotta magát a szeretettől, kirekesztette magából, lelki fogságban tartotta azokat, akiket pedig a legjobban szeretett.
A fene nagy tekintélyével azt is elhárította, hogy a koporsóját igazi fájdalommal állja körül a család. Már elhantolták, már a
halot-ti tort is megülték, de még akkor is riadtan rohant a kályhához va-lamelyik fiatal, hogy ránézzen az ételre – mit szól nagyapánk, ha odakozmál? És bár illetlenség volt temetés napján nevetni, a rette-gésbe merevített hozzátartozók hangos kacagásban törtek ki. „Vi-gyázz, mert édesapám a fejedre koppant a fakezével” – dobta be a heccet Zolti, és ezzel megtört a jég. Felszabadultak mind, nem tit-kolták egymás előtt a megkönnyebbülést, mert tudták, mind egy-formán éreznek.
Ez azonban csak a felszín volt, egyenként érezték a közös bűnt is, amit ellene elkövettek. Pazarló vétség volt félelmet tettetve elo-dázniuk minden alkalmat, amikor kinyúlhattak volna azután a bot-ban végződő csonka kar után – tudták, érezték, hogy az apai féltés és büszkeség kis rügyes ága is ott lapult abban a buta botforma vég-tagban. Szerették pedig, s mégsem akarták a lelküket kitárni előtte.
Mintha szégyellték volna azt is, hogy nagyapa ép kezében gyakran édessé vált a vackor körte, amit a Hegyfarkán elterülő családi bir-tokról hozott haza vacsoraidőkben. Szigorba fintorult ráncai kisi-multak a petróleumlámpa fényében, miközben meghallgatta a sar-júhordásban elfáradt fiainak a beszámolóját. Jól van, mondta, hogy éppen mondjon valamit, mert elégedett volt velük, csakhát azt mi-nek mutatta volna, és elment egyet járni, hogy megtudja, mi hír a faluban.
Úgy találomra indult hírszerzésre akkor is, amikor a Jancsó-féle kúriát megszállták a hatóságok. A földbirtokosokat úgy szedték össze kommunista uraimék, mint néhány évvel előtte a zsidókat a nácik. Az öreg tekinteteséket senki nem tartotta ártalmas osztályel-lenségnek, és amióta a valamikori nagycsalád szétszéledt, a két öre-get már csak Katika lányuk, a gyenge alkatú elhagyott asszony pá-tyolgatta. Nagyapám döbbenten állt meg az összefutott, viharlám-pás szomszédság gyűrűjében, akik értetlenül nézték a jól megszer-kesztett forgatókönyv szerint folyó kitelepítés tragédiáját. A hetven éven felüli Jancsó bácsi isiásos dereka még jobban meggörbült, a szája hangtalanul reszketett, babrálta a hozzátámolygott felesége kezét. Istenem, Istenem, sopánkodtak a kapuban összeverődött nap-számosok, és Katika pakolt. A két öreg a többi hasonló osztályel-lenséggel megy a Duna-csatornához! – hallotta a parancsot.
„És a gyermek? Enikő? Mi lesz a gyermekemmel?” – kérdezte kétségbeesetten az egyik hatalmasat.
„Az a maga dolga, amit akar, azt csinál vele, mi csak a vének elszállítására kaptunk parancsot.”
„A »vének« helyett engem vigyenek, ők túlságosan betegek és gyengék” – rimánkodott. Katika abban a pillanatban Amerikába emigrált volt férjére gondolt, Koréh Ferencre. Vajon megérzi, vajon megtudja valaha is, hogy kislányukat, Enikőt nemcsak az édesapja hagyta itt Isten számára, hanem most már neki, az édesanyjának is el kell hagynia? Hiszen öreg, beteg szüleit nem vetheti oda a pribé-kek áldozatául, hogy kényszermunkatáborba hurcolják, azt viszont el sem tudta még képzelni, hogy mi lesz a kislányával.
„Hová viszik a szüleimet?”
Mert ha nem Duna-csatorna, akkor kényszerlakhely. De hol?
Választ nem kapott senkitől. Az édesanya viaskodott benne az em-beri felelősségérzettel a kemény férfiakat is összeroppantó próba rettenetes pillanataiban. Akkor lépett hozzá a csonka karú nagy-apám, megfogta a fiatalasszony kezét és csak annyit szólt: „Viszem én Enikőt.”
Katika nagy, riadt tekintete belekapaszkodott a komoly, gyer-mekkorától kegyetlennek ismert férfiú határozott pillantásába, és szó nélkül átengedte a semmit nem értő, álmából felriasztott kis-lányt. Nagyapám sietve fordult ki a gyermekkel az ajtón, mintha félne, hogy valamelyik fegyveres elébe áll, s csak távolról hallotta az anyai jajszót: „Isten áldja meg, Jenő bácsi!”
A jaj üvegszilánkjai úgy csörömpöltek bele az éjféli falu csönd-jébe, hogy még a csillagok is beleremegtek. Az álmában megzavart erdő sötéten, mélyen sóhajtozott a kertek fölött, s valaki félreverte a harangot. Mint tűzvész idején szokás.
Nagytata futva érkezett kis álmos terhével hozzánk, édesanyá-val mellém fektették Enikőt, és nagyon sokáig égették a petróleum-lámpát. Édesapa a műhelyből szótlanul behozta a nagy botot, amit a hadifogságban faragott volt, és odaállította az ajtó mellé. Mi Enikő-vel csodálkozva ugyan, de egy kicsit örvendeztünk egymásnak, amíg újból el nem nyomott az álom…
A pancser, analfabéta suszterinasokból kitermelt karhatalom azonban nem tudott betelni a pusztításokkal, folytatta a magáét.
A központilag szervezett ostobaság és szakmai dilettantizmus az egész országra egységesen húzta rá a kollektívák hálóját, nem számolva az egyes vidékek adottságaival. A Sepsimagyaróst határo-ló dimbes-dombos bérc, a mocsaras, árkos, szalagcsíkokra taglalt termőföld, a gazdák kertjeiből kiinduló erdős hegyvonulat a csalá-dokat jól kiszolgálta, bőségesen eltartotta, de oda kollektívgazdasá-got elképzelni több volt, mint ostobaság. A szorgalmas kisgazdák elhatározták, hogy meggyőzik az „elvtársakat” arról, hogy csak úgy maradhatnak hasznos láncszemei a nagy egésznek, ha meghagyják őket a régi falusi gazdálkodás keretei között.
Két semmirekellő új kommunista lett a falu árulója. Tőlük tud-ták meg a központi szervek, hogy ki a kicsi közösség hangadója, a legtekintélyesebb gazda, akinek a megpuhításával a falu megfélem-líthető és legyűrhető az ellenállás. Nagyapát többször a községházá-ra rendelték, először szép szóval próbálták meggyőzni a közös hasznáról, majd fenyegetéssel, durva szitkozódással – eredményte-lenül. Közben küldöncök járták a házakat, elsuttogva, hogy az öreg már alá is írta a belépési nyilatkozatot, de még megjátssza magát a falu előtt, a látszat kedvéért. Csak akkor fogja nyíltan elismerni, ha a többiek is belépnek. Aki pedig nem áll be a kollektívba, ismétel-ték meg újra és újra, azt kuláknak nyilvánítják, vagy elviszik a Du-na-csatornát építeni.
A falu félt, megkérdezték nagyapát, hogy igaz-e a hír. Ő dühbe gurulva szidta a hazug disznókat. Mígnem egy éjfélkor puskatussal rájuk törték az ajtót, kitépték az ágyból nagymamát és nagyapát, és úgy, egy szál ingben, gatyában elhurcolták a községháza cintermé-be.
Február volt, a verebek is kővé fagyva potyogtak le a fáról. A két kiszolgáltatott páriát a jéghideg teremben tartották reggelig, me-zítláb, álltukban virradtak meg kékre-zöldre fagyva. Időközönként bekukkantott az ajtón egyik vagy másik „elvtárs”, megtudni, hogy aláírnak-e vagy sem. A két nagy fiú, Zolti és Gyurka pokrócot, téli holmit vitt utánuk, de a fegyveresek elkergették őket. Nagyapám nem írta alá az eléje lökött papírt, de otthon a félig élettelen nagy-mamát magához ölelve, elsírta magát. A gyerekei előtt akkor az egyszer nem szégyellte a könnyeit. Ők is tudták, az apjukat azért választották ki, hogy a falu egyenes gerincét kerékbe törjék, de
ak-kor egyszeriben felismerték a többlet erkölcsi erőt, ami a nagyhan-gú szigor leple alatt valójában létezett.
Azon a napon a bivalyos Bartha Károlyt is félholtan szedték fel a hóból a szomszédok. A bivalyait és a szekereit nem engedte sza-badon elhajtani. Az egyik végrehajtó a járomszeggel ütötte le a ke-mény székelyt, mielőtt a kapuhoz értek, amelyen aztán szabadon kidöcöghettek az elrabolt jószágok.
Szegény félkezű nagytata! A lelke nem volt félszeg, csak téves utakon bolyongott. Hogy vágyhatott egy-egy önfeledt simogatásra, amit nem kapott meg a gyerekeitől, mert féltek hozzábújni?
Az unokáival is szigorú volt. A leánykákat állandóan rekcumálta, ha a kapuhoz szaladtak, hogy az elhaladókat megbá-mulják. „Eltakarodj onnét!” – kiáltotta – „nem terem ott rózsa, aho-vá állandóan ösvényt taposnak.” Valójában csak a gonosz világtól féltette őket.
Jenőcske volt az az unoka, akin halála előtt még kipróbálta a szigorát. A kis huncut csibész azonban csak azért is azt tette, amit megtiltott neki a nagyapja. „Na, megállj, te betyár, mert belerázlak én a nadrágba!” – indult feléje az öreg. A gyermek ilyenkor kedves, kópés mosollyal ragyogott rá: „Drága kicsi nagyapóka, ne hara-gudj”, amire ő elkacagta magát valami olyasmit dörmögve a baju-sza alatt, hogy „jaj, te kicsi gazember, hogy le tudsz venni a lábam-ról”. Ilyenkor még könnyel is megtelt a szeme, és nem szégyellte, hogy a gyermek hízelgése lefegyverezte. „Mi lesz veletek ebben a rossz világban?” – aggodalmaskodott sokszor.
A szíve éppenséggel a szerető aggodalomba szakadt bele, ami-kor a legfiatalabb fia, Győző autóbalesetének hírét vette. Noha lé-nyegében nem volt végzetes a baj, az a leroggyant, rettegett nagy szív úgy dobbantott végsőt, hogy ezt soha nem tudta meg.
ASSZONYSORS
Nagymama csak nagyapa halála után beszélt néha az elfojtott ál-mokról, a vágyakról, amelyeket élete utolsó szakaszában feléleszt-getett magában. „Csak elnémítani tudta jó uram azokat, de mindig bennem voltak. Ha ábrándoztam, ha éjszakai álmaimat nappal újra-képzelhettem, akkor megszépült az élet, sokszor nem is hallottam, hogy ordít nekem. Ezért tudtam elviselni az egész nyomorúságot” – vallotta be egyszer.
A család döbbenten meredt rá. Hazugsággal bástyázta körül önmagát? Csak így tudta kibírni? Belső függetlenségét mentette?
De milyen áron? Miért nem harcolt vissza inkább, az embersége-sebb lett volna! „És a gyerekek?” – kérdezett vissza ő dacosan, már-már harcra készen. A gyermekek…
Tulajdonképpen mi jó származott volna abból, ha a gyerekei több veszekedésben nőnek fel, mint amennyit az apjuk kiutalt ne-kik? Inkább engedelmességet hazudva védte a családi szentséget…
és saját romantikusan gazdag és tarka lelkivilágát.
A nagymama termetéhez viszonyítva hatalmas volt az a minta-gazdaságnak is beillő veteményes, amely elláta a nagycsaládot mindenféle jóval. Legélénkebb emlékeim fűződnek az ágyásokat gyomláló, kapálgató, később pedig a karós zöldpaszuly-rengetegben elvesző nagymama fürge, szívos picinyke alakjához.
Ott, abban a saját birodalmának számító zöld paradicsomban kivi-rágzott a kedve – és mesélt.
Vissza-visszatérő története Benedek Elek, a kisbaconi Elek apó halála volt. Akit mikor kiejtette a kezéből a tollat, a felesége nem hagyott egyedül elmenni, hanem maga is vele halt. Egyszerre te-mették őket. Dédnagyapám csendőrőrmesterként szolgált Kisba-conban, amikor ez a szomorú, de szerinte romantikus esemény le-játszódott az erdővidéki kúriában. Benedek Marcell, a fiú is megírta szülei egyidejű halálát. Ő is említi a gyümölcsöst, amely nagymama meséjéből nem maradhatott ki, és bár a valóságban napokig tartott az agónia, nagymamánál egyszerre dobbant utolsót a két nagy szív.
„Anyám az ágy szélén ülve ölében tartja a drága, lehunyt szemű fejet… Óvatosan kihúzza magát az élettelen fej alól, előtte áll, ráha-jol, kétszer megcsókolja. Aztán?... Mama hol van? Senki nem tudja.
Eltűnt. Mit jelent ez? Utána valaki! Unokák keresik. Egyiktől egy pohár vizet kért, azzal hátrament a gyümölcsösbe…” A nagy adag váliumtól öntudatlan álomba merült feleség két nappal túlélte férjét, ám „a kisírt szemű román főszolgabíró megadja az engedélyt, hogy anyánkat már ma délután temessék: ne kelljen az urát megváratnia”
– emlékezik Benedek Marcell.
A szerelem halált legyőző erejében nagymama mindig konokul hitt. Mesélt postakisasszony korának szép élményeiről, az egyszeri kalotaszegi kirándulásról, kolozsvári színházi estékről, Ady Endré-vel való személyes találkozásáról. Ezt az emlékét később, Adyt ta-nulva, minduntalan ellenőriztem, hogy nemcsak kitalálta-e. Ám ő mindig ugyanazt mondta: unokatestvérének jogász férjét, dr.
Butujás Gyulát kereste fel valamiért a költő, és a tizenéves nagy-mama vezette be a dolgozószobába. „Milyen volt?” – faggattam.
„Szép.” Ennél több szóval soha nem jellemezte. „Szép volt, a kalap-ját azonnal levette a fejéről, mihelyt belépett az ajtón” – homályo-sodott el a szeme, de azért Léda pártjára állt, amikor középiskolás koromban elmondtam neki az Elbocsátó szép üzenet című Ady-verset.
Szép asszony volt, finom mosolyú, puha lépésű, és mesék te-remtek a lelkében. A szó igazi értelmében. Amikor már nem kellett a család fölött őrködnie, időskorában is olvasott és mesélt. Ahol megfordult, mindenütt hagyott egy könyvet, amelyhez visszatérhe-tett bármelyik pillanatban. A konyhaasztal bal sarkára könyökölve olvasta végig a magyar irodalom klasszikusait, az Üvöltő szeleket és a többi romantikus nagyregényt a csempekályhának támaszkodva, csak úgy, szinte röptiben. Félt talán, hogy tétlenségen kapja az ura?
A félszázados beidegződés? Önmegtagadásnak álcázott lázadás…
Öregségére zsugori lett és huncut. Hosszú özvegysége idején sem panaszkodott, agyontaposott ifjúságát hangos szóval soha nem siratta, egyszer aztán mégis kiadta magából minden visszafojtott indulatát. A maga módján. Akkor, amikor egy téli sorbanállás ide-jén megfázott, belázasodott és tüdőgyulladást kapott. Beszedegette a gyógyszereit, de nagyon gyenge volt, nem akart felkelni az ágy-ból. Egy vasárnap délután legfiatalabb fia riadóztatta a családot:
nagymama nem fogad el semmi ételt, nagyon gyenge, talán nem fogja sokáig húzni. Az egész nagycsalád összegyűlt az ágya körül.
Falusi munkában megkeményedett, érdes stílusú fiai faggatták:
„Hogy van, Anyám?” Ő csak nyögött, nem volt ereje válaszolni, csukott szemmel, sápadtan feküdt és hallgatta a praktikus tanácsko-zást. „Elég rosszkor hal meg anyám – mondta az egyik fia – mert kővé fagyott a föld, nehéz dolguk lesz a sírásóknak.” „Az igaz, az-tán a ravatalozás is nehézkes lesz, mert…” – toldotta meg a másik bátyám, mire nagymama felnyitotta a szemét. „Nehogy apátok mel-lé temessetek!” – adta ki a parancsot. A fiai megzavarodtak. Ilyes-mire soha nem számítottak – legkevésbé ilyenszerű engedetlenség-re. Hiszen akár szíjat is hasíthatott volna az apjuk az anyjuk hátá-ból, soha nem szisszent fel ilyen energikusan a sorsa ellen. Éppen ez az akaratosság, látszólagos gyengeségének ez az ellentmondása döbbentett rá engem arra, hogy még nagyon messze van az a félel-metes vég. Közelebb hajoltam nagymamához, és narancsot kezdtem kínálgatni neki. „Nem kell, nem tudom lenyelni” – nyöszörögte.
„Dehogynem, nagymama, pár csepp levet csak”, és az ajkára nyom-tam a narancsszeletet. Száraz, cserepes ajka szétnyílt és mohón be-kapta a gyümölcsöt. És utána a többit is… „Nagymama, képes len-ne éhen halni csak azért, hogy lássa, ki mennyire fogja megsiratni?”
– súgtam oda neki, hogy ne hallják a temetési előkészületekkel el-foglalt férfiak. Nagymama először kuncogott, majd hangosan felka-cagott… Még tizenhárom esztendőt élt boldogan, utazgatva, sze-relmi történeteket olvasva, csillapíthatatlan feltűnési vágyával, bár-hol, mindig az asztalfőre telepedve. Amikor élete végső stációjához érkezett, már maga beszélt a „jóurammal” való találkozásról, ahogy nagytatát emlegette…
Nagymamát soha nem hallottam veszekedni. Még arra sem em-lékszem, hogy valaha is felemelte volna a hangját. Halk volt, kicsi, hófehér haját kontyba tűzte, de élete végén rövidre vágatta és daue-roltatta. Megunta az elfogadott szokásoknak kijáró önfeladást…
Nagymamától örököltem? Mint kislány több alkalommal lázad-tam fel én is a parancsok ellen. Először mindjárt a nagycsaládba való visszaérkezésünk után. Furcsán megnőtt hirtelen számomra a világ, aki addig csak édesanyát, legfeljebb Minka mamát ismertem benne. Kétéves sem voltam talán, amikor az ökrösszekér bekanya-rodott velünk a nagy udvarba, ahol aztán kiderült, hogy más nénit szólítanak édesanyának, az én édesanyám mindenki másnak csak
Irénke. Hamar ráálltam a változtatásra, én is Irénkének neveztem anyát, de meghitten továbbra is csak hozzája bújtam – a család töb-bi tagjától féltem egy kicsit. Nem is szerettem senkinek a csókját, az ölelését, a szagját sem. Csak az Irénkéét. Különösen a hajába szerettem belesimítani az arcomat, mert az olyan boldogítóan finom volt, mint a vasárnapi rezedavirágé, amit a templomba szoktak vin-ni a felnőttek. Honnan is sejthettem volna, hogy Irénke is idegennek érezte már magát a szülői házban? Neki azzal is kellett számolnia, hogy az apai uralom nem fogja kislányát sem nyugton hagyni, úgy felnőni, ahogy ő várandós kismamaként elképzelte. Én féltem a nagybátyáimtól is, akik nem tudták, hogy mit kezdhetnének velem.
Irénke. Hamar ráálltam a változtatásra, én is Irénkének neveztem anyát, de meghitten továbbra is csak hozzája bújtam – a család töb-bi tagjától féltem egy kicsit. Nem is szerettem senkinek a csókját, az ölelését, a szagját sem. Csak az Irénkéét. Különösen a hajába szerettem belesimítani az arcomat, mert az olyan boldogítóan finom volt, mint a vasárnapi rezedavirágé, amit a templomba szoktak vin-ni a felnőttek. Honnan is sejthettem volna, hogy Irénke is idegennek érezte már magát a szülői házban? Neki azzal is kellett számolnia, hogy az apai uralom nem fogja kislányát sem nyugton hagyni, úgy felnőni, ahogy ő várandós kismamaként elképzelte. Én féltem a nagybátyáimtól is, akik nem tudták, hogy mit kezdhetnének velem.