4. ELMÉLETI HÁTTÉR, A KUTATÁS FOGALMI KERETEI
4.6. S EGÍTŐKUTYÁK A TÁRSADALOMBAN – SZTEREOTÍPIÁK
4.6.1. Előítéletek hatása a segítőkutyák alkalmazásának sikerességére
A segítőkutya-gazdáknak bizonyos esetekben halmozott előítélettel is meg kell küzdeniük, hiszen ők egyszerre két „csoporthoz” is tartoznak. Így nem csak a fogyatékossággal élő személyekkel kapcsolatos, hanem a kutyákról alkotott tévhitekkel is találkoznak (pl. „a kutyák koszosak és neveletlenek”). Doktori munkámban kiemelten foglalkozom ezzel az összetett problémával. Hiszen hiába adottak a jogi lehetőségek, ha – akár csak információhiány miatt is – a környezet kirekeszt, megbélyegez és stigmatizál. Azonban ez egy egymásra ható, kölcsönös folyamat: rajtunk is sok minden múlik, sokszor mi is megtehetjük az első lépést a nyitás felé, disszertációm témáját ezen elgondolásból is választottam.
A kívülállók hozzáállása a segítőkutya-gazda párosokhoz lehet pozitív (+), semleges (+/-) vagy negatív (-).
1. A járókelők kitüntetett figyelmet (+) szentelnek a segítőkutyának és gazdájának (pl. odamennek hozzá beszélgetni, mosolyognak rájuk, felajánlják a segítségüket). A segítőkutyák gátlások nélkül barátkoznak, így nekik
34Ebben fejezetben – a fellelhető forrásokon túl – nagymértékben támaszkodom személyes tapasztalataimra is.
69 köszönhetően emelkedik az interakciók száma a fogyatékos személyek és a többségi társadalom tagjai között.
2. Természetesnek (+/-) tekintik a segítőkutya jelenlétét (pl. „nem vesznek tudomást” róla, „tisztes távolságból” csodálják a kutyát). Sok gazda ezt a magatartást preferálja leginkább: ha váratlanul simogatnak meg egy segítőkutyát, ezzel elterelik a figyelmét a munkájáról, ami balesetveszélyes lehet. Tanulságos egy amerikai epilepsziás hölgy története, aki elmesélte, hogy egy ártatlan simogatás miatt a segítőkutyája későn jelezte, hogy rohama lesz. Így nem tudta biztonságba helyezni magát, és a roham közben leesett a földre, közben csúnya égési sérüléseket szerzett az arcán (The Dodo, 2015).
Én személy szerint meg szoktam engedni, hogy az érdeklődők hozzáérjenek Kukuhoz vagy Mákhoz, hiszen ezeknek az ismerkedéseknek köszönhetően talán még jobban érvényesülnek a korábban tárgyalt szociális hatások. Azonban azt mindig szoktam javasolni, hogy ha következő alkalommal találkoznak segítőkutyával, minden esetben kérdezzék meg a gazdákat, hiszen ők ismerik a legjobban négylábú társukat és saját magukat (pl. egy vakvezető vagy vércukorszint-jelző kutyát különösen zavarhatja a koncentrációban, ha idegenek leguggolnak hozzá vagy fütyörésznek neki). Ha valaki nemmel válaszol, akkor ezt tudomásul kell venni, azonban ebben az esetben is elérte a segítőkutya a katalizátor szerepét: párbeszéd indult el olyan személyek között, akik a kutya jelenléte nélkül valószínűleg sose beszélgettek volna egymással.
3. Sajnos elő szokott fordulni – leggyakrabban a közszolgáltatást nyújtó, a nyilvánosság előtt nyitva álló helyszíneken – a másik véglet is, amikor a találkozás kellemetlen élmény (-) marad mindkét fél számára. A gazdák gyakran megalázva érzik magukat, amikor valamilyen előítélet miatt korlátozzák vagy megtagadják tőlük azokat a lehetőségeket, amiket a jogszabály biztosít számukra (Kiss, 2016).
Félreértés esetén nagyon fontos, hogy mindkét álláspontot képviselő személy meg tudja őrizni a higgadtságát. Nem megoldás, ha például egy biztonsági őr messziről elkezd kiabálni egy fogyatékossággal élő emberrel, hogy azonnal távozzon a segítőkutyájával.
Mind a szolgáltatást nyújtó intézmények alkalmazottai, mind a gazdák is többféle stratégiát tudnak követni:
70 1. Passzív viselkedés figyelhető meg, ha például egy gazda vagy egy eladó az áruházban kifejezetten kerüli a problémás helyzeteket, inkább tehetetlenül
„kimenekül” a szituációból.
2. Az arany középút az asszertív hozzáállás, melyhez kellő határozottságra és öntudatra van szükség. A szolgáltatást nyújtó terület üzemeltetőjének adott türelmes felvilágosítás egyben szemléletformálás is lehet, ugyanis – remélhetőleg – azt követően más segítőkutyával közlekedő személy már nem ütközik ilyen akadályba. Az is lényeges, hogy a másik oldal (pl. biztonsági őr) is együttműködésre törekedjen, hiszen „tévedni emberi dolog”, előfordulhat, hogy valaki még nem hallott a segítőkutyákat érintő jogszabályról, és az objektív információknak köszönhetően megváltozik a véleménye, nem ragaszkodik továbbra is a vélt igazához.
3. Nehéz tudatosan diplomatikusan kezelni azokat a szituációkat, amikor támadóan közelítenek valakihez. Így előfordulhat, hogy a konfliktus agresszívebb reagálást válthat ki azokból a segítőkutya-gazdákból is, akik már sokszor átélték ezt a kellemetlen helyzetet, az „elnyomottság” és a „hatalomnélküliség” érzését (Wayner & Abrahamson, 1998).
4. A manipulatív ember pedig próbálja elrejteni a gondolatait, a környezetét megtéveszteni, az „áldozat” szerepét játszva. Ha ez nem működik, nyíltan dühössé vagy közönyössé válhatnak. Ilyen jelenséget figyelhetünk meg, amikor az egyik biztonsági őr a saját sikeressége érdekében a kollégája előtt „fitogtatja”
a saját erejét, egyáltalán nem törődve a gazda érzéseivel („On My Own Two Feet” oktatási anyag, 1997).
Wayner és Abrahamson (1998) kiadványának áttekintése során összegyűjtöttem a hallássérült személyek és halló kommunikációs partnerük lehetséges érzelmeit a nehézkesebb kommunikációs szituációkban (Loványi, 2018a). Ezeket – az elmúlt
„segítőkutyás” éveimben kialakult benyomásaim alapján – a következő táblázatban
„adaptáltam” azokra a szituációkra, amikor problémás egy gazda számára valamely szolgáltatás igénybevétele, mert akadályozzák a segítőtársával való belépést a szóban forgó területre.
71
7. táblázat: Emocionális reakciók a konfliktushelyzetekre Segítőkutyával közlekedő
személy
Szolgáltatást nyújtó helyszín képviselője
Frusztráció,
hiszen nagyon gyakran szembesül ezekkel a
nehézségekkel.
mert nem tudja megértetni magát és megfelelni a főnöke
utasításainak.
Kényelmetlen érzés, aggodalom,
mert attól fél, hogy nehéz felfogásúnak és zavartnak tartják, hogy kutyával szeretne bemenni oda, ahova egyébként tilos állatot vinni.
mert nem tudja kezelni a konfliktushelyzetet, alkalmatlannak érzi magát
erre.
Türelmetlenség,
hogy a külvilág még mindig nem ismeri a segítőkutyákkal
kapcsolatos jogszabályi hátteret.
hiszen időpocsékolásnak érzi a folyamatos ismétlést, hogy ide nem lehet bejönni állattal.
Nehéz számára a lassú kommunikáció is (pl.
nézeteltérés hallássérült-segítő kutya gazdájával).
Harag
saját magára a megértési nehézség, másokra a valós
vagy vélt figyelmetlenség miatt.
a tehetetlenség miatt, és nem érti, mit tehetne még, mit is
akar még tőle a fogyatékossággal élő gazda.
Önértékelés, önbizalom hiánya,
mert alkalmatlannak érzi magát a társadalmi életre.
mert nem képes megfelelően kommunikálni és képviselni
munkahelye álláspontját.
(Ön)sajnálat az aktuális nehéz helyzet miatt.
a segítőkutya-gazda helyzete, és saját tehetetlensége miatt.
Bűntudat, mert tehernek érzi magát.
mert nem elég türelmes a fogyatékossággal élő emberekkel szemben.
„Menekülés” a szituációból,
tehát máskor jobb elkerülni az ilyen helyzetet.
mert úgy tűnik, hogy nem születik kielégítő megoldás.
A kialakult sztereotípiák kölcsönösek is lehetnek, hiszen egy rossz élmény hatására a gazdákban is felmerülhetnek negatív gondolatok a másik oldallal szemben, még mielőtt megismernék az illetőt (pl. „a múltkor itt nagyon bántóan lépett fel a biztonsági őr a kutyámmal szemben, biztos a kollégája se lesz kedves hozzám”). Ez egy ördögi körforgás, amiből – paradoxon módon – a segítőkutya jól ki tudja billenteni mindkét felet. Ez azért is fontos, mert az előítéletek sértők lehetnek, hiszen megfosztják az egyéneket attól, hogy individuumként kezeljék őket (pl. „mindenki kutyájával csak gond van”, „a biztonsági őrök undokok”) (Aronson, 2008).
72 Annak ellenére, hogy olykor éppen a segítőkutya miatt korlátozzák a bejutást egy szolgáltatási intézménybe, a négylábú több irányból hozzá tud járulni az előítéletek leépítéséhez:
1. Segítőkutyát alkalmazó gazdák gyakran számolnak be arról, hogy a fogyatékosságukról elterelődik a figyelem. Az emberek bátrabban közelednek hozzájuk, érdeklődnek, kapcsolatfelvételt kezdeményeznek, és a kutyájukról kérdezik őket. Ezalatt észrevétlenül megcáfolódnak bennük a fogyatékosságról alkotott előzetes vélekedéseik, hiszen a beszélgetés során pozitív tapasztalatokat szereznek ezzel a csoporttal kapcsolatban (pl. „Milyen kedvesen és nyitottan válaszolt a mozgássérült gazda!” „Nem is gondoltam, hogy egy hallássérült ember is tud kommunikálni!”).
2. A segítőkutyák a maguk szótlanságával konfliktushelyzetben is
„mediátorszerepet” tudnak betölteni. Sokszor figyeltem meg, hogy a feldúltabb vagy szorongó személyek önkéntelenül megsimogatják a kutyáimat, ők pedig előítéletmentesen fordulnak mindenkihez, és hamar életbe lép a feszültségoldó hatásuk. Ennek a jelentősége azért nagy, mert egy nyugodtabb embernek könnyebb elmagyarázni a jogszabályi hátteret (vagy az is megkönnyíti a dolgot, ha a mi izgatottságunk csökken a „kutyaterápiának” köszönhetően, jobban össze tudjuk szedni a gondolatainkat) (Loványi & Perlusz, 2016).
Erre nagy szükség is van, hiszen a szociológia és a szociálpszichológia fogalmával élve, a téves sztereotípiák „önmagát beteljesítő jóslatként” fennmaradnak, ugyanis a másokkal kapcsolatos téves elképzeléseinken alapuló reakciónk olyan viselkedést vált ki belőlük, ami a mi előzetes feltételezéseinket fogja igazolni. Például, ha egy létesítmény üzemeltetője azt gondolja, hogy a fogyatékossággal élő gazdák „makacsok”
és így kezeli őket, akaratlanul ezt a tévedést fogja megerősíteni magában, amikor az érintett személyek kiállnak a jogaiért (Aronson, 2008).
Néhány szerző foglalkozott a fogyatékosság témakörén belül a segítőkutyákkal kapcsolatos előítéletek feltérképezésével. Egy nemzetközi kutatás során fiatalokat kérdeztek meg Japánban és az Egyesült Királyságban, hogy összehasonlítsák általános ismereteiket és attitűdjeiket a segítőkutyák világáról. A kérdőívet 44 japán és 42 brit főiskolai hallgató töltötte ki. Mindkét csoportban hasonló arányban (mintegy 20 %)
73 válaszolták azt, hogy nem értenek egyet azzal, hogy a négylábú segítők is bemehetnek étkezési helyekre. Azonban a brit résztvevők pozitívabban álltak hozzá ahhoz, hogy segítőkutyákat használnak a fogyatékossággal élő emberek mindennapjainak megkönnyítésére, mint a japán hallgatók: a brit diákok 98 % -a, a japán diákok 41 % -a értett egyet ezzel. A vizsgálati eredmények azt mutatták, hogy a segítőkutyák és a gazdáik helyzetével kapcsolatban a brit hallgatók tájékozottabbak és reálisabb képet alakítottak ki magukban, mint a japán kitöltők (Miura, Bradshaw & Tanida, 2002).
Helen Louise Thomas (2016) is rávilágít arra, hogy a segítőkutya-gazdák hátrányos megkülönböztetése jelentős akadályokat okoz az érintettek számára, ezért ismertető kampányokra lenne szükség. Online felmérést végzett, egy új attitűdskála tesztelése céljából (The People’s Attitudes to Dogs in Service Scale, PADS), 34 férfi és 50 nő részvételével. A PADS-skála a segítőkutyákkal kapcsolatos hozzáállást vizsgálta (pl.
éttermek, közlekedés területén): a válaszadóknak egy Likert-skálán kellett kijelentéseket értékelniük 1-től 4-ig (pl. 1 = egyáltalán nem értek egyet, 4 = teljesen egyetértek). Példa egy ilyen állításra: „Ha taxis volnék, nem utasítanék vissza egy utast segítőkutyával.”).
A vizsgálat eredményei szerint inkább a kevésbé kedvezőbb attitűdök az elterjedtebbek a közvéleményben.
A hallássérülésem – amíg meg nem szólalok – láthatatlan fogyatékosság. Többször vettem észre a számos pozitív élmény ellenére, hogy esetemben hamarabb szokta kifogásolni egy-egy biztonsági őr a segítőkutyám jelenlétét, mint mondjuk egy kerekesszékkel közlekedő gazdánál. Ezt egy, az Egyesült Államokban végzett felmérés adatai is alátámasztották. A kutatás fő kérdése az volt, hogy a fogyatékosság láthatósága hogyan befolyásolja a segítőkutyákat érintő negatív diszkriminációt. A visszajelzések alapján a környezet számára láthatatlan problémával élő gazdák (pl. cukorbetegség, hallássérülés) többször tapasztalnak hátrányos megkülönböztetést, mint más sorstársaik (pl. látássérült, mozgássérült gazdák) (Mills, 2017).
Másik, szintén az USA-ban lebonyolított online vizsgálat adatai is azt sugallják, hogy tévhitek terjedtek el a segítő-, érzelmi támogató és terápiás kutyák közötti különbséggel, munkájukkal és a jogszabályi háttérrel kapcsolatban (284 válasz feldolgozására került sor, olyan személyek körében, akik nem rendelkeznek semmiféle segítséget nyújtó kutyával). A szerzők utalnak arra, hogy a médiamegjelenések ellenére jórészt hamis kép
74 alakult ki a témáról a közvéleményben (Schoenfeld-Tacher, Hellver, Cheung & Kogan, 2017).
Itt említeném meg, hogy a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesületnél 2016 novemberében online kérdőíves vizsgálatot folytattunk, hogy feltérképezhessük a segítőkutyákkal kapcsolatos információk megjelenését a hazai köztudatban. A még nem publikált eredmények azt mutatják, hogy Magyarországon is van feladatunk a segítőkutyák munkájának népszerűsítésében és a többségi társadalom tagjainak tájékoztatásában (NEO MSKE, 2020a).
Összefoglalva, az eddigiek alapján kitűnik, hogy a személyes élményeim, más gazdák beszámolói és szakirodalmi források alapján ellentmondásosnak tűnnek a segítőkutyák alkalmazásával kapcsolatos attitűdök, melyek egyrészről növelik a társadalmi integrációt (szociális hatás), másrészről akadályokat teremtenek a gazdájuk elé (negatív előítéletek). Ezért fontosnak tartom a téma többszempontú elemzését, a gazdák és a (köz)szolgálató intézmények véleményének megismerésével. Kutatásomat is ezen megfontolások alapján építettem fel: a fentiekben bemutatott felmérésektől eltérően elsősorban a segítőkutyát alkalmazó személyek tapasztalatainak vizsgálatára fókuszálok (kérdőív, interjúk), de a (köz)szolgáltatást nyújtó létesítmények képviselőit is megkerestem, és interjúbeszélgetést készítettem velük.