Attitűdformáló programjaink segítőkutyák bevonásával

74 alakult ki a témáról a közvéleményben (Schoenfeld-Tacher, Hellver, Cheung & Kogan, 2017).

Itt említeném meg, hogy a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesületnél 2016 novemberében online kérdőíves vizsgálatot folytattunk, hogy feltérképezhessük a segítőkutyákkal kapcsolatos információk megjelenését a hazai köztudatban. A még nem publikált eredmények azt mutatják, hogy Magyarországon is van feladatunk a segítőkutyák munkájának népszerűsítésében és a többségi társadalom tagjainak tájékoztatásában (NEO MSKE, 2020a).

Összefoglalva, az eddigiek alapján kitűnik, hogy a személyes élményeim, más gazdák beszámolói és szakirodalmi források alapján ellentmondásosnak tűnnek a segítőkutyák alkalmazásával kapcsolatos attitűdök, melyek egyrészről növelik a társadalmi integrációt (szociális hatás), másrészről akadályokat teremtenek a gazdájuk elé (negatív előítéletek). Ezért fontosnak tartom a téma többszempontú elemzését, a gazdák és a (köz)szolgálató intézmények véleményének megismerésével. Kutatásomat is ezen megfontolások alapján építettem fel: a fentiekben bemutatott felmérésektől eltérően elsősorban a segítőkutyát alkalmazó személyek tapasztalatainak vizsgálatára fókuszálok (kérdőív, interjúk), de a (köz)szolgáltatást nyújtó létesítmények képviselőit is megkerestem, és interjúbeszélgetést készítettem velük.

75 kamasz diákok illetve felnőttek számára is elérhetővé tettük annak érdekében, hogy középiskolákba és munkahelyekre is eljuthassunk programsorozatunkkal. Csupán néhány segítőkutyával és gazdával számos nem fogyatékos személyt tudtunk elérni: pár év alatt 174 attitűdformáló foglalkozást (7055 fő) és 253 segítőkutya-bemutatót tartottunk (2020. januári adatok). Külföldön is járt a csapatunk, amikor több szlovák óvoda és iskola meghívásának tettünk eleget, de érkezett már felkérés Törökországból és Erdélyből is (Loványi, 2015b, 2016b). Az interaktív programok során nagy hangsúlyt kap a hallás-, látás- illetve mozgássérült emberek életének bemutatása. A résztvevők forgószínpad-szerűen haladnak az asztalok között, melyeknél találkozhatnak a különböző fogyatékossági típust képviselő „szekcióvezetőkkel”, játékos feladatokkal és segédeszközöket is kipróbálhatnak. A fogyatékossággal élő előadók aktivizálásán túl szemléletformáló foglalkozásaink célja nem csak az esélyegyenlőség és az érintettek társadalmi beilleszkedésének elősegítése, hanem az érdeklődő gyermekek és felnőttek szociális készségeinek fejlesztése is (pl. elfogadás, segítőkészség, empátia, tolerancia) (Loványi, 2015b, 2018a, 2018c).³⁵

A foglalkozásokat fogyatékossággal élő emberek tartják, hiszen a személyes találkozásnak nagy jelentősége van az attitűdformálásban. A különböző korosztályok számára készült tematikák kialakítása során a következő szempontokat követtük:

• a segítőkutyák jelenlétével könnyebb oldott légkört teremteni (ld. a speciálisan képzett kutyák szociális hatásai),

• pozitív hozzáállás a leggördülékenyebben általában a korai életszakaszban alakul ki,³⁶

• az „egyenlő pozíció alapján történő érintkezés” hatékonyabban elősegíti az attitűdváltozást, vagyis fontos, hogy például egy multivállalat alkalmazottai is megtapasztalhassák, hogy a fogyatékossággal élő gazdák is tudnak értékes munkát végezni,

• a „kölcsönös függés” és a kooperáció jótékony hatása is érvényesül a szemléletformáló foglalkozásainkon, hiszen komoly együttműködésre van szükség, például egy munkahelyi csapatépítő nap kivitelezéséhez (amikor már a szervezés közben gyakran egyeztetünk a cég kapcsolattartójával, az interaktív

35Az óvodai, iskolai és munkahelyi attitűdformáló programjainkról láthatók fotók az 1. sz. mellékletben található fényképgyűjteményben.

36A „Kuku és barátai – Ismerjük meg közösen a segítőkutyák világát!” című mesekönyvet is ebből a megfontolásból írtam óvodás és kisiskolás gyermekek számára (Loványi, 2015a).

76 program megvalósításához pedig ugyanúgy nagy szükség van az előadó és a résztvevők közös aktivitására),

• fontos közvetítenünk azt az üzenetet, hogy a sokféleség érték, és ezt

„meggyőzően” kell átadnunk, hiszen csak így van remény az előítéletek megváltozására,

• a média is hozzá tud járulni a fogyatékosságról alkotott kép pozitív irányba történő formálásához, így igyekszünk minél több felkérésnek eleget tenni, évente mintegy 80-100 sajtómegjelenésünk van (Aiden & McCarthy, 2014;

Aronson, 2008; Csepeli, 2001; Loványi, 2015a; Loványi & Perlusz, 2016).

Smith és Mackie (2004) foglalkozik könyvében az attitűd három építőkockájával.

Vannak velünk született negatív vagy pozitív értékelési hajlamaink, azonban a legtöbb attitűd tanult. Amikor az emberek találkoznak egy attitűdtárggyal (pl. fogyatékos személyek, segítőkutyák), a kognitív, affektív és viselkedési információk kapcsán felépítik annak a kognitív reprezentációját.

1. Kognitív komponenst jelentenek azok a tények vagy tévhitek, amiket az emberek tudnak például fogyatékos társaikról vagy a segítőkutyákról.

2. Az affektív információ pedig az adott élőlénnyel vagy tárggyal kapcsolatos érzéseket foglalja magába.

3. A viselkedési komponens azokat a múltbeli, jelenlegi vagy jövőbeni interakciókat tartalmazza, amiket a szóban forgó jelenség idéz elő.

8. ábra: Attitűdváltozás – a segítőkutyák bevonásával tartott szemléletformáló programjaink célja³⁷

37Forrás: saját szerkesztés.

77 A fenti ábrán azt illusztrálom, hogy a szemléletformáló foglalkozásokkal hogyan szeretnénk hozzájárulni a fogyatékossággal élő személyekkel és a segítőkutyákkal kapcsolatos előítéletek pozitív irányba történő változásához, mely hatások erősítik kölcsönösen egymást (pl. a segítőkutyák jelenlétével felszabadult légkört tudunk teremteni a fogyatékossággal kapcsolatos információk átadásához).

A foglalkozások közben mi is feltöltődünk a sok élménnyel. Annak érdekében, hogy objektív visszajelzést is kaphassunk az attitűdformáló programunk hatékonyágáról, hatásvizsgálatokra is sor kerül.

A témavezetésem alatt zajló szakdolgozati, empirikus vizsgálat során Bakonyi Anna Rózsa ellátogatott egy budapesti iskola negyedik osztályában tartott foglalkozásunkra, előtte illetve utána néhány nappal beszélgetett a meghatározott kritériumok alapján kiválasztott tanulókkal. A kutatás során elsősorban a hallássérült személyekre irányuló információkra fókuszáltunk. A beszélgetések egyik alapját a „Kuku és barátai” című mesekönyv három illusztrációja képezte: arra voltunk kíváncsiak, hogy a gyerekek észreveszik-e a rajzokon azokat a jellemzőket, amelyek a főszereplő hallássérülésére és a hangjelző kutyája munkájára utalnak. A strukturált interjú másik felében pedig nyitott és zárt kérdések feltételére került sor (pl. hallássérült emberek mindennapjaival, a hozzájuk való viszonyulással, a hangjelző kutyákkal és az attitűdformáló foglalkozáson szerzett ismeretekkel kapcsolatban). Néhány gondolatot szó szerint idézek:

„Hallókészüléke van a néninek, de így is vidám.” „A lány alszik. Az ébresztő óra csörög, de a lány nem hallja, mert hallássérült. A kutyája felébreszti.” „Ne rakjuk a szánk elé a kezünket, mert akkor nem tudja leolvasni a szánkról, amit mondunk.” „A hallássérültek szoktak telefont használni. SMS-ben vagy emailban beszélnek.” „Furcsán beszélnek. Lehetnek kedvesek és barátságosak.” „A hallássérültek jelnyelvvel is tudnak kommunikálni egymással. A két kezüket használják.” „Ugyanolyanok, mint mi.”

Az elemzés rávilágított arra, hogy a programnak köszönhetően gyarapodott a gyermekek tudása a hallássérült emberekről és a velük szembeni attitűdük is pozitív irányba változott, ami a megnyilvánulásaikból és a kérdésekre adott válaszaikból szűrhető le (Bakonyi, 2016).

78 Egy másik felmérés keretében kidolgoztunk egy általános és középiskolás tanulók körében használt, nyitott és zárt illetve direkt és indirekt kérdéseket egyaránt tartalmazó kérdőívet. Ez a kikérdezés is a foglalkozások előtt és után történt, a válaszok tartalmi és statisztikai elemzésével hasonlítottuk össze a gyermekek fogyatékossággal élő személyek iránti attitűdjét. Tíz iskolai osztályt vontunk be a kutatásba, előre lefektetett mintavételi szempontok szerint. Összesen 253 kérdőív elemzésére került sor, melyek alapján próbáltunk következtetéseket levonni a foglalkozásaink eredményességére vonatkozóan. A felmérés adatai szerint társadalmi szemléletformáló programsorozatunk látványosan kedvező változásokat eredményezett: a pozitív hozzáállást tükröző válaszok száma jelentősen nőtt, a negatív tartalmúaké pedig csökkent. A megkérdezettek hozzáállását mutató válaszok tartalmi elemzése során is felfedezhettünk különbségeket. A foglalkozások előtti válaszaikat pontosították, konkretizálták és részletezték (pl. „nehezen közlekedik”, „nem tud felvenni dolgokat a földről”, „nem éri el a magasban lévő tárgyakat”, „akadálymentes mellékhelyiség keresése”). Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tanulóknak – a tudatformáláson túl az adott fogyatékossággal kapcsolatos ismereteket is át tudtunk adni játékos formában (Loványi

& Piczkó, 2013).

Csepeli (2001) felhívja arra a figyelmet, hogy az attitűdváltozás öt lépésből álló folyamat. 1) Az első a figyelem megragadása, a segítőkutyával történő megjelenés gyorsan fel szokta kelteni mások érdeklődését, így jó „eszközt” jelent a szemléletformáláshoz. 2) A következő lépésben a kívülálló személy megérti, hogy mi az attitűd tárgya (pl. fogyatékosság). 3) A harmadik lépésben dől el minden, ugyanis ekkor derül ki, hogy az illető befogadja vagy inkább elutasítja az adott attitűdöt. Esetleg

„várakozó” álláspontra is helyezkedhet. 4) Az időbeli hatás is fontos tényező, hiszen az attitűdváltozás lehet átmeneti vagy tartós. 5) Végül az utolsó lépésben derül ki, hogy bekövetkezik-e a megfelelő viselkedés (pl. kiállás a fogyatékossággal élő gazda mellett, amikor egy kollégája éppen számonkéri, hogy mit keres segítőkutyával egy közterületen). Sokan eljutnak idáig, azonban vannak olyanok, akik a cselekvés előtt megállnak.

A tudatformáló foglalkozások után ajándékozni szoktunk egy-egy példányt a Kuku és barátai gyermekkönyvből (Loványi, 2015a), hogy később is fel tudják eleveníteni a résztvevők az új ismereteket és a közös élményeket. Természetesen egy-egy

79 szemléletformáló alkalomtól így se várhatunk stabil és hosszútávú attitűdmódosulást, hanem csak arra tudnak szolgálni, hogy a résztvevők megtapasztalhassák, hogy egy közös társadalomban élünk, és ha legközelebb találkoznak fogyatékossággal élő emberrel, bátran közeledjenek hozzá. Azonban a tabuk nélküli világ érdekében nekünk is nyitottnak kell lennünk és tennünk kell a változásért, nem csak a kívülállóktól elvárni az elmozdulást a teljes esélyegyenlőség felé.

5. A SZAKIRODALMI FELDOLGOZÁS ÉS KORÁBBI