Hatalomra kerülése után a New Labour lassan de biztosan egy mérhető napi-rendet erőszakolt az ifjúsági munkára, összhangban a “sokszínű egyformaság”
neoliberális eszméjével, és az alternatív jövőképről való lemondással. A régi Mun-káspárt álma helyett, melyben az állam a munkavállalók érdekében kezeli a ka-pitalizmust, a New Labour a munkavállalókat irányította a kapitalizmus érdeké-ben. A New Labour döntött. A fiataloknak össze kellett szedniük magukat. Ahogy Jeffs és Smith megjegyezte, az utóbbi évtized kormányzati dokumentumai, mint a
“Minden gyerek számít” (Every child matters, 2003) és az “Ifjúsági munka átala-kítása” (Transforming youth work, 2002), csupán “a már elfogadott prioritások
és eredmények ismertető prospektusai” voltak (Jeffs és Smith, 2008, p. 280). Az integrált ifjúsági szolgáltatások stratégiájának bevezetésével az ifjúsági munka, mint elkülöníthető gyakorlati színtér, egyre inkább fenyegetve volt. Az önkéntes és nyílt találkozásokat a fiatalokkal természetüknél fogva irányíthatatlannak és veszélyesnek fogták fel. A Munkáspárt egyre inkább eltörölte a maga tekintélyelvű diskurzusában az ifjúsági munka fogalmát. Helyette rendszeresítették a “pozitív tevékenységek” leereszkedő és egyszerűsítő fogalmát. A társadalmi nevelést és az informális oktatást számkivetettnek nyilvánították, száműzték a pedagógia va-donjába.
Elméleti szinten soha nem volt komoly vita arról, hogy milyen ötletek támogat-hatják ezt az oktatástól a szabadidős tevékenység felé való eltolódást. Az “új me-nedzserizmus” mantrája valójában az egyszerű haszonelvűség “ami működik, működik” hozzáállása volt. Ezzel az elméletellenes, anti-intellektuális iránysza-bással a vezetők rákényszerítették a munkavállalókat, hogy elfogadják az előírt megközelítést a fiatalokkal való kapcsolatukhoz. Azonban még a nyers pragma-tizmusnak is szüksége volt valami elméleti táplálékra. Észrevétlenül és titokban, a pozitív ifjúsági fejlődés (positive youth development, PYD) amerikai tradícióját becsempészték mind a vezetők, mind a dolgozók gondolkodásába. Tudomásom szerint a hatásosságáról egyetlen módszeres vizsgálat készült, Schulmann és Da-vies jóvoltából (2007). A PYD lényegében a serdülőkor és a fejlődés pszichológi-ájának tudományára támaszkodik, hogy hozzájáruljon a “fejlődési szempontból megfelelő” programok megtervezéséhez a fiatalokkal való munkában.
Az angol hagyományok szerint, a serdülőkor tudományos helyett csak metafori-kus kifejezéssé vált, mint a felnőttkor felé történő átmenet, mely egyaránt lehet durva, zökkenőmentes, vagy mindkettő, de nem redukálható képletes szakaszok-ra. A PYD az ellenkező álláspontot vallja, igazában magabiztosan. A PYD szerint tudományosan alátámasztható módon megállapíthatók azok a tulajdonságok vagy kompetenciák, melyeket egy normális 14 vagy 16 évesnek birtokolnia kell.
Felveti, hogy léteznek mérhető fejlődési referenciaértékek. Félrevezető arroganci-ával azzal érvel, hogy programjainak megvalósítása például az alábbiakat éri majd el:• Ösztönzi az önrendelkezést (de, kérdeznénk, másokra nézve milyen áron?);
• Elismeri a pozitív viselkedést (figyelmen kívül hagyva a kérdést, hogy ki hatá-rozza meg a pozitív mibenlétét);
• Lehetőséget teremt a társadalmi részvételre (ismételten nem foglalkozva az-zal, hogy ki határozza meg, mi az antiszociális).
Egyik ilyen kínos kérdés sem ingatta meg a Munkáspártot abban, hogy elfogadja e filozófia törekvéseit. Ennek a látásmódnak jött el az ideje. Funkcionalista fókusza tökéletesen egybecsengett az antiszociálisnak és diszfunkcionálisnak vélt fiatalok kormány általi démonizálásával. Ezen a szűrőn át nézve, az ifjúsági munka “pozi-tív tevékenységekké” alakult – engedjük, hadd legyen mit csinálniuk, és minden rendben lesz.
Vizsgálatoknak alávetve, a PYD az első akadálynál elbukik. Vállalkozásának tár-gya a normál kamasz, egy idealizált típus, melyet mindenféle összehasonlító
kísérletből, tesztből és pontszámból gyúrtak össze. A valóságban ez az akármi-lyen korú serdülő egy absztrakció és egy mítosz. Ő egy általános egyén, aki nem létezik (Burman, 1994). Mindazonáltal a PYD által nyújtott könnyű válaszok és magyarázatok rendkívül csábítónak bizonyultak. A PYD képzeletében élő, idea-lizált, viselkedésében és hozzáállásában normatív, az uralkodó rend igényeivel összhangban élő serdülő a New Labour mintapolgára lett. Ezzel párhuzamosan, a PYD az ideális ifjúsági munkás modelljét is biztosította, aki gondosan tervezi a tudományosan előre meghatározott társadalmi integrációs programját.
Legjobb tudomásom szerint a PYD még nem talált utat az ifjúsági munka képzé-si intézményeinek tanterveibe. A szakma szívébe a vezetők, a külső oktatók és tanácsadók próbálták behozni. Mindazonáltal, ahogy Jeffs és Spence (2007) is megemlíti, a modularizáció és a tudás következetes szétaprózásának hatása, vala-mint a szabványokra és kompetenciákra fektetett egyre nagyobb hangsúly, mely a nemzeti szakképesítések felemelkedésében is tükröződik, közösen aláássák az el-méletében tájékozott és konstruktív vitára képes ifjúsági munkára oktatást. Ettől függetlenül a tudományos közösség ékesszólói továbbra is harcolnak egy kritikus informális oktatás ügyéért (Batsleer, 2008).
Ahogy Davies is leírta, a New Labour évei alatt tanúi lehettünk a társadalmi ne-velést és az informális oktatást alátámasztó alapelvek elhagyásának - a napirend-jeikkel kezdve, a kritikus párbeszédek tárgyalásán át, melyben az oktatók is ta-nulhatnak, egészen az önkéntességre épülő kapcsolatokig (Davies, 2009, p.79).
Valójában a munkaerőt felosztották, bár ez a szakadás részben rejtve maradt. Az informális hagyományokat védő dolgozók arról számoltak be, hogy a személyre szabott ügyintézés felé való elmozdulás, a tapasztalatok akkreditálására irányu-ló nyomás (bármennyire ideiglenes is legyen), valamint az explicit megfigyelésre és rendszabályozásra való áttérés által üldözötten “elveszítették a hitüket abban, amit csinálnak”;. Eközben jóval több munkás, mint amennyit a szakma be merne ismerni, igazodott, vagy akár örömmel csatlakozott az előírt célok és kiszámít-ható eredmények tisztább, kevésbé komplikált és ellentmondásos világához. Egy másik szinten nézve - hogy visszatérjünk a PYD befolyásához - a szóban forgó kilátások tökéletesen illeszkedtek a rövid távú kezdeményezések térnyeréséhez.
Egy londoni kerületben, míg az ifjúsági központok bezárásra kerültek, az elterje-dő hat-nyolc hetes, pozitív tevékenységekre és egészséges életmódra fókuszáló modulok a munkásosztály bizonyos rétegeit célozták. A személyzetet behozták, hogy biztosítsák ezeket a fejlesztési programokat, csak hogy néhány hét múlva el is tüntessék őket. Azt, hogy gyökeret eresszenek egy közösségben és kapcsolato-kat építsenek, ellehetetlenítették.
Fontos megemlíteni az utolsó két évtized “projektalapú finanszírozásának”
romboló hatását is az önkéntes ifjúsági szektorra nézve. Az egykor oly bőszen védelmezett függetlenség elsorvadt, ahogy az önkéntes ifjúsági szervezeteknek versenybe kellett szállniuk a finanszírozásért, megadva magukat a kormány által szabott kötöttségeknek.
Ezen végső időszak tárgyalásakor újra szembetaláljuk magunkat az ifjúsági mun-ka területén dolgozók és a New Labour közötti mun-kapcsolattal. Valóban, a vezetők és nemzeti szinten fontos személyiségek figyelemre méltó hányada a New Labour
pártján állt. A párt neoliberális újjászületésének ellenére úgy tűnt, elhitték, hogy a szociáldemokrácia lüktetését érezni lehet. Abban a tényben leltek menedéket, hogy a Munkáspárt növelte a fiatalokkal való munkára szánt források mértékét.
Ez a mindenféle módon történő beilleszkedésük a New Labour projektjébe azt jelentette, hogy haboztak szembenézni a döntő kérdéssel: Mi volt a célja és jel-lege az ifjúsági munka átalakításának? Hivatali idejének végeztére a Munkáspárt szinte teljesen bejárta az utat ifjúsági munka, mint társadalmi nevelés, a kritikai pedagógia egy formája felől az ifjúsági munka, mint a társadalmi manipuláció esz-közéig.