Hegedűs Attila
A Kis magyar nyelvtörténet című egyetemi tankönyv (Gerstner szerk. 2013) morfématörténeti fejezete kapcsán ütköztem bele a strukturális nyelvtan harmadik kötete (Kiefer szerk. 2000) által az elemzésben használt sajátos jelre, mely nem szerepel a hagyományos nyelvtani leírásokban és a történeti nyelvtani hagyományban sem. Állást kellett foglalnom abban a tekintetben, hogy egy történeti leírás használja-e az adott terminust, vagy a jelenséget másként magyarázza-e. Az adott helyen (i. m. 56) lakonikus rövidséggel a tővéghangzó szerepváltozásaként jellemzem a kérdést. E helyütt megrostálom a pro és kontra érveket, és megpróbálok érvelni amellett, hogy a történeti leírásban nincs helye egy további jel felvételének, és hogy a szinkrón leírást sem könnyíti meg a feltételezése.
Minden morfológiai problémákat fejtegető gondolkodás lényegi részének kell lennie, hogy e problémakör alapkategóriáit és terminusait egyértelműen rögzítse. Amikor a magyar birtokviszonynak a birtokon megjelenő morfológiai kitevőiről gondolkodunk, mi is ezt az utat követjük. Mindenekelőtt számba vesszük azokat a korábbi nézeteket, amelyek a gondolkodás valamely irányát megszabják. Ennek keretében két problémakört kell bemutatnunk, mivel az itt ütköző eltérő nézetek meghatározzák a rájuk építendő következtetéseket.
Az első problémakör annak a magánhangzónak a státusát érinti, amely az egyetlen mássalhangzóból álló toldalékok tőhöz való kapcsolódása esetén általában megjelenik (por/poros, kéz/kezet, de: fűrész/fűrészt). A tárgyalás-módnak az eltérő elméleti háttérből adódó logikája ezt a magánhangzót tővéghangzónak, kötőhangzónak vagy előhangzónak tekintheti. A tővéghangzós látásmódot a történetiség támogatja: a hal eredeti alakja (csak a magánhangzókat tekintve): hala volt, ez az egykor minden örökölt alapnyelvi szóban meglevő, a szó struktúráját (CVCV) egységesen meghatározó magánhangzó (mely a szó végéről abszolút szóvégi helyzetben eltűnt) jelenik meg a szó kötött tőalakjában (halat, halak stb.). E nézet szerint tehát ez a bizonyos magánhangzó a tőhöz tartozik. Gyengéje ennek a szemléletnek, hogy nem ad magyarázatot a nem
É. Kiss Katalin – Hegedűs Attila (szerk.) 2014. Nyelvelmélet és diakrónia 2. PPKE BTK Elméleti Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. Piliscsaba. 103–108.
alapnyelvi eredetű (jövevény)szavak végén megjelenő magánhangzóra („analogikus tővégi vokális” – E. Abaffy 2003: 126), ellenkezik továbbá azzal a természetes nyelvhasználói szemlélettel, mely a szót mint egységet e toldalékelem mellőzésével azonosítja (s amelyet a szótári leírás is elfogad).
Az előhangzós felfogás ezt a bizonyos magánhangzót a toldalék részének tekinti. Érve, hogy a tővéghangzó az idők folyamán a toldalékhoz vonódott, s vagy annak részévé vált (-ász/-ész, -ék nomenképző stb.), vagy a toldalék funkcióját befolyásoló elem lett belőle (vö. -on/-en/-ön és az -an/en elkülönülése, az állj a sarkadra és az állj a sarkodra jelentéselkülönülése az ún.
előhangzó következtében áll elő). Az ún. „funkciós alternáció” (H. Varga 2012.
271) (üdítők/üdítőek, gyorson/gyorsan) mellett az is támogatja e nézetet, hogy ezek a magánhangzók nemcsak két mássalhangzó között, hanem magánhangzó után is előfordulhatnak (vidékiek, kitűnőek). Szintén érve e felfogásnak, hogy esetenként a toldalék határozza meg az előhangzó jellegét (pl. a T/1. birtokos személyjele [-nk: kefénk, bátyánk] csak felső nyelvállású magánhangzóval kapcsolódhat a tőhöz, akkor is, ha a tő egyébként nyitótőként alsó nyelvállású magánhangzót igényelne: asztal-ok, ház-ak, de: asztal-unk, ház-unk).
A kötőhangzós felfogás szerint ez a bizonyos magánhangzó független a tőtől is, a toldaléktól is abban az esetben, ha zérussal váltakozik (pénz-Ø-t, hal-a-t) (vö. Kiefer 2000: 156–7). A kötőhangzó minőségét továbbá a tő ismeretében előre jelezhetjük a magánhangzó-illeszkedés szabályai alapján, „a kötőhangzós elemzést a fonológia motiválja, és ha elfogadjuk a fonológia és morfológia kapcsolatrendszerére vonatkozó szokásos feltételezéseket, ezt az elemzést kell előnyben részesítenünk” (Kiefer 2000: 572). Ez a szemlélet nem beszél előhangzóról, hanem helyette a „toldalékkezdő magánhangzó” terminust használja és állítja szembe a kötőhangzóval. A kötőhangzó tehát „egyszer van, egyszer nincs” jellegű („zérussal alternál”), a toldalékkezdő magánhangzó viszont „mindig van” jellegű. Mármost toldalékkezdő magánhangzó-e a T/1.
birtokos személyjel -unk/-ünk toldalékja? Zérussal alternál (kefénk) ezért kötőhang-jellegű, viszont magánhangzója a toldalékra jellemző, s nem pedig a tőre, ezért toldalékkezdő magánhangzó jellegű. E kettős viselkedést a kötőhangzós felfogás nem tudja kezelni, egy kevéssé merev elemzés, mely megengedi az előhangzós toldalékváltozat zérussal való alternációját is, ellenben megoldást ad erre a problémára.
A második problémakör az alternáció kérdéskörét érinti. A magyarban a többes szám jele a (V)k. Kérdés, hogy az egyéb többesszám-jeleket (-ék, -i) a -k alternánsainak (allomorfjainak) fogjuk-e fel, vagy önálló többesszám-jelnek? Itt megint az a kérdés, hogy az alternációt szigorúbban értelmezve csak alakváltozatként (azonos jelentéssel) definiáljuk-e, vagy pedig az alakváltozat mellett a részleges jelentéseltérést is megengedjük? Kiefer Ferenc szerint a -k, az -ék és az -i egymás allomorfjai (587), vagyis „ugyanazon morféma különböző felszíni alakjai” (571). Kiefer a jelentésbeli eltérést nem tartja lényegesnek, csupán a kapcsolódási lehetőség szerint különíti el őket (587–9). Az -i tehát e felfogás szerint nem több, mint többesszám-jel. Laczkó Krisztina viszont
hangsúlyozza azt a kívánalmat, hogy az egy morfémához tartozó allomorfok azonos jelentésűek és funkciójúak legyenek (2000: 43). Ha e gondolatot továbbvisszük, arra a következtetésre juthatunk, hogy a -k és az -i mégsem csupán egymás alternánsai, hiszen az -i-t a -k-tól nemcsak a kapcsolódási különbség jellemzi, hanem minden esetben (előhangzóval vagy anélkül) benne van a birtokviszony is a jelentésében (a hajó-i szerkezetet minden magyarul tudó beszélő egy birtokviszony tagjaként azonosítja); ezt jelzi hagyományos megnevezése (birtoktöbbesítő jel) is.
A magyar birtokos személyjelezésnek több sajátos vonása van. Vegyünk egy egyszerű paradigmasort: házam, házad, háza, házunk, házatok, házuk. Az egyik sajátság, hogy amíg az első és második személyű alak csak az én-re és a te-re vonatkozhat, a harmadik személyű alak birtokosa bármi lehet, nemcsak az ő (pl.
a barát háza, a kultúra háza, a barátok háza) (Melcsuk 1965: 265). Szintén jellemző sajátság, hogy a birtoktöbbesítő jel előtt (a tőtől függetlenül!) alsó nyelvállású magánhangzót találunk (húsaim, köreim). Ez az -a, -e, illetőleg j-vel bővült változataik (-ja, -je) Melcsuk szerint azonosak az E/3. alakkal, és (mivel kötőhangzók nem lehetnek, ti. azok minőségét a tő szabja meg) egy sajátos
„birtokviszonyjel” megtestesítői. E sajátos, csak a birtokviszonyt jelölő szerepre utal az, hogy nem kíván feltétlenül számbeli egyeztetést.
A probléma főként a birtoktöbbesítő-jeles toldalékok felbontása kapcsán élesedik ki. Melcsukra és a korábbi megoldási javaslatokra reagálva, azok gyengéit kimutatva Rácz Endre a birtoktöbbesítő jel alternánsaival (-i, -ai, -ei, -jai, -jei) operáló felfogást terjeszt elő (Rácz 1974: 145–8). Ez az alternáció-felfogás megengedi a toldalék kezdő magánhangzójának zérussal való alternációját is. A fogalmazásbeli különbség (Kiefer: kötőhangzó/toldalékkezdő magánhangzó, Rácz: előhangzó) tehát tartalmi különbséget takar. Az a kieferi felfogás, amely nem engedi meg a toldalék magánhangzójának zérussal való váltakozását, a ház-aim és a hajó-im példáit összevetve az a-t nem veheti a toldalék részének, de nem veheti kötőhangnak sem, mivel mindig alsó nyelvállású, tehát nem a tő szabja meg. Két utat találhat: vagy felbontatlanul hagyja (-aim: toldaléktömbös tagolás [vö. MMNyR. I. 544]), vagy pedig szükségképpen tolódik a birtokviszonyjelet feltételező felfogás felé.
A kötőhangzós felfogás kétségkívül leegyszerűsíti a toldalékok számát egyes számban (pl. E/1. -m), szemben az előhangzós nézettel (E/1. -m, -am, -em, -om, -öm). Bevezet azonban egy többletmorfémát: a birtokviszonyjelet (-a, -e, -ja, -je). Megvizsgálandó, hogy e többletmorféma feltételezése 1. jelentéstani szempontból szükséges-e, 2. megvalósulása az előfordulásokban azonos-e, 3.
feltételezése és bevonása a toldaléktömb felbontásába (a-i-m) könnyebbé, egyszerűbbé teszi-e az alaktani elemzést.
Jelentéstani szempontból a birtokviszonyjel bevezetése felesleges.
Részben azért felesleges a birtokviszonyjel feltételezése, mert minden ún. jel sajátos jelentéstöbbletet képvisel, éppen ezért jelen kell lennie a morfematikai szerkezetben. Ha hiányzik a fokjel, akkor a szó nincs fokozva, ha hiányzik a
múlt idő jele, akkor a szó nincs múlt időben. Milyen jel az, amelyik egyszer van (ház-a-i), egyszer pedig nincs (hajó-i)? Másrészt azért is szükségtelen a jelentés szempontjából a birtokviszonyjel feltételezése, mert a birtoktöbbesítő jel nem egyszerűen többesjel csupán. Funkciója mindig az, hogy a birtok többességét jelölje. Önmagában, akkor is, ha semmiféle „birtokviszonyjel” nincs előtte: a hajó-i példájában az -i nemcsak a többességet, hanem a valakihez/valamihez való tartozást is jelenti (ugyanezt találjuk az archaikus baráti, társi stb.
példáiban).
Melcsuk (és az ő nyomán a Kiefer szerkesztésében megjelent 2000-es Morfológia kötet szerzői) a birtokviszonyjel előfordulásaként tartják számon az E/3. -a, -e, -ja, -je elemét, illetőleg a birtoktöbbesítő jel előtti ugyanilyen alakú elemeket. Azonos morfémának tekinthetjük-e ezeket a szegmentumokat?
Példaként vegyük az uraimnak határát szerkezetet (Lőrinczi 1993). Ugyanaz a
„birtokviszonyjel” az első szóban toldalék előtt rövid magánhangzós marad, a másodikban azonban hosszú magánhangzóként jelenik meg. A birtoktöbbesítő jel előtti magánhangzó mindig rövid, míg az E/3.-ban megjelenő elem szóvégi helyzetben rövid, toldalék előtt (kivéve a nyelvtörténetileg „új” toldalékokat) viszont megnyúlik. Miért viselkedik kétféleképpen a két -a? Esetleg azért, mert a kettő valójában nem is azonos? Lehetséges-e, hogy a kettő között esetleg morfológiai különbség is van?
Ez a feltételezett morfológiai különbség történetileg egyértelmű: az E/3.
hala alakjának utolsó magánhangzója nem más, mint a birtokos személyjel, mely lappangó tőként tartalmazza a tővéghangzót is és a hozzá kapcsolódott személyes névmást is (-a + i > ai > á > a). Az eredetibb á azért jelenik meg toldalékok előtt, mert ez csak a 13. században rövidült meg. Ez a rövidülés nem morfológiai elveket követ, hanem általános fonetikai történés, mely relatív és abszolút töveket egyaránt érintett (halá > hala; kecské > kecske). A birtok-többesítő jeles E/1. halaim alakban levő a azonban csak tővéghangzó, melynek megjelenése a szerkezetben csak másodlagos: a korai szerkezet minden bizonnyal a *halim volt (Korompay 1991: 263). Ez a tővéghangzót az -i előtt nem tartalmazó alak lehetett gyakori az általános nyelvhasználatban. A birtoktöbbesítő jel (mely már tartalmazza a tővéghangzót is: *hala + i > halai >
halí > hali) elé másodlagosan beszüremkedő tővéghangzó (melyet már inkább nevezhetünk előhangzónak) (hal-a-im), illetőleg ennek j-vel bővült változatának (pad-ja-im) megjelenése több okra vezethető vissza (Korompay 1991: 264–6, 273–7). Mivel a nyelvtörténeti levezetés számára egyértelmű a tővéghangzó szerepe, ebben a keretben szükségtelen a birtokviszonyjel feltételezése.
A kérdés árnyaltabb megítéléséhez érdemes megvizsgálni a standardtól eltérő nyelvváltozatokat is. Főként a (dél)nyugat-dunántúli nyelvjárásokban a birtok többességét nem a birtoktöbbesítő jellel fejezik ki, hanem a birtokos személyjel után illesztett -k többesjellel: tehenyëmek ’teheneim’, ökrötökek
’ökreitek’ (Imre 1971: 313–4). Értelemszerűen ilyenkor a „birtokviszonyjel” is hiányzik, s ez is arra utal, hogy nem külön jel, hanem csupán a birtoktöbbesítő jel (esetleges) része az érintett magánhangzó. De nem csak egyes
nyelvjárásokból hiányzik a birtoktöbbesítő jel (s vele a „birtokviszonyjel” is).
Még a köznyelvet beszélő széles közönségnek szánt írásművekből is hiányozhat.
Karafiáth Orsolya a következőket írja: „…a társaság egy asztal körül verseket olvasott fel – nevezetesen az enyémeket –, majd ezekről értekeztek hosszan.”
(Karafiáth 2013: 6). A rendszernek megfelelő (standard) változat az
„enyémeket” helyett az „enyéimet” lenne (vö. enyém/enyéim, tiéd/tiéid, övé/övéi stb.). Az író azonban úgy érzi, hogy saját változata köznyelvi, s ebben a társadalmi gyakorlat is megerősíti (ezért írja le egy publicisztikában). Ebben a változatban azonban ugyanúgy nincs birtoktöbbesítő jel (értelemszerűen:
„birtokviszonyjel” sem), mint a nyugat-magyarországi nyelvjárási változa-tokban.
A „Occam borotvája”-ként elhíresült felfogás (a szükségtelen többlet elvének alkalmazása, illetőleg ennek elvetése) megjelenhet a nyelvészeti gondolkodásban is. A nyelvi valóságnak ugyanis többféle megközelítése lehetséges (a számítógépes nyelvész számára pl. a kötőhangzó körüli egész gondolatmenet közömbös, „semleges”; vö. Prószéky 2000: 1045), s abban, hogy melyik leírást választjuk, fontos szempont lehet a leírás egyszerűsége. A birtokviszonyjellel operáló elemzést e szempontból érdemes megvizsgálnunk.
Amint Melcsuk írja, javaslata alapján „eléggé egyszerű és intuitíve természetesnek (nem erőszakoltnak) tetsző szabályrendszert tudunk létrehozni”
(i.m. 268). Ez igaz, ám a fent említett kifogások eléggé meggyengítik a birtokviszonyjel bevezetésének szükségességéről szóló érvelést. Már csak azért is, mivel az egyszerűség nem lehet ellentétben azzal, amit – jobb híján – általános érvényűségnek nevezhetünk. És lehet-e általános érvényűnek mondani egy „jelet”, amely nem jelenik meg, ha a tő -ó,-ő, -ű, -u, -a, -e hangra végződik (vö. hajó-ja / hajó-Ø-im; ernyő-je / ernyő-Ø-im; fésű-je / fésű-Ø-im; kapu-ja / kapu-Ø-im; fá-ja / fá-Ø-im; kefé-je / kefé-Ø-im)? Ha azonban a zérussal való váltakozást is megengedjük az előhangzók esetében, nincs szükség egy további
„jel” felvételére az elemzésben. Erről szól a gazdaságosság elve: mivel a birtokviszonyt a birtoktöbbesítő jel mindig kifejezi, felesleges még egy „jellel”
bővíteni a rendszert. [Bár a nyelvi rendszer morfológiai leírásához, mint láttuk, nincs szükség a „birtokviszonyjelre”, a nyelvhasználatban mégis csak tetten érhető olyan törekvés, mely redundáns alakok használatával ér el optimális megértést (a leírás gazdaságossága tehát nem azonos a kommunikáció gazdaságosságával). Ilyen redundáns alak a bármely pályaudvaron hallható „a vonat ajtajai önműködően záródnak” kifejezés. Az ajtói helyett használt ajtajai
„felesleges”, egy másik tőváltozaton alapuló birtokjelölése mintha mégis csak a
„birtokviszonyjelet” akarná valahogyan becsempészni.]
Hivatkozások
E. Abaffy Erzsébet 2003. Hangtörténet (Ősmagyar kor). In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc szerk. Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 106–128.
Gerstner Károly szerk. 2013. Kis magyar nyelvtörténet. PPKE, Piliscsaba.
H. Varga Márta 2011. A különleges szerepű előhangzókról: Magyar Nyelv 107:
50–60.
H. Varga Márta 2012. A nyitótövekről. Magyar Nyelv 108: 269–281.
Imre Samu 1971. A mai magyar nyelvjárások rendszere. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Karafiáth Orsolya 2013. Verset minden napra: metropol, 2013. április 11. 6.
Kiefer Ferenc 2000. A ragozás. In: Kiefer Ferenc szerk. Strukturális magyar nyelvtan. 3. kötet, Morfológia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 569–618.
Kiefer Ferenc – Ladányi Mária 2000. A szóképzés. In: Kiefer Ferenc szerk.
Strukturális magyar nyelvtan. 3. kötet, Morfológia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 137–164.
Korompay Klára 1991. A névszójelezés. In: Benkő Loránd főszerk. A magyar nyelv történeti nyelvtana. I. kötet, A korai ómagyar kor és előzményei.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 259–283.
Laczkó Krisztina 2000. Az alaktan tárgya és alapkategóriái. In: Keszler Borbála szerk. Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 37–50.
Lőrinczi Réka 1993. „vraim hatarat”, avagy még valami a régi és a mai magyar birtokos szerkezetekről. Névtani Értesítő 15: 224–6.
Melcsuk Igor 1965. A magyar főnév birtokos személyragjainak morfológiai felépítéséről. Magyar Nyelv 61: 264–275.
Prószéky Gábor 2000. A magyar morfológia számítógépes kezelése. In: Kiefer Ferenc szerk. Strukturális magyar nyelvtan. 3. kötet, Morfológia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1021–1063.
Rácz Endre 1974. A birtokos személyragozásnak a birtok többségét kifejező alakrendszere In: Rácz Endre és Szathmári István szerk. Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest, 135–49.
Hegedűs Attila
Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Magyar Nyelvészeti Tanszék
hegedus.attila@btk.ppke.hu