a referensfolytonosság kérdésköre
3. A referensfolytonosság és az azonosítás kérdésköre
Dolgozatom hipotézise arra irányult, hogy a tanúvallomásokban a történetek szereplőinek újraemlítése és azonosíthatósága háttérbe kerülhet az időviszonyok és a cselekmény folytonosságához képest. Ez annak tükrében kaphat jelentőséget, hogy olykor nagyon is fontossá válhat, hogy egy-egy bizonyos cselekvés, megnyilatkozás kihez köthető. Ezt mutatja a következő két példa, ahol ugyanaz a párbeszédes jelenet idéződik fel két különböző forrásból: 1739:
„hallotta ezen panaszolkodó szokot: tudniaillik Sirmik Pistanétúl; én azt az én Uramot bizony nem igen szerethetem, bár csak el veszne az nyakamrúl, mellyre feleli Szőkéne az Menyecskének hiszem bizony ha te akarod én mingyarast el vesztem mellyre az Menyecske csak vállat vonitott” (Bosz. 1: 250). Az előző tanúvallomásban menyecskeként említett résztvevő a második részletben tanúként, fatensként szerepel: 1739: „mondotta ezen szokkal az Fatensnek: Ugy
hallom nem szereted az Uradot, azért ha reá allasz, én bizony mingyarst el vesztem, mellyre feleli az Fatens; nem akarom biz én, mert én szeretem, kire Szőkéné csak vállat vonitot” (Bosz. 1: 251). Mindkét részletben explicit módon jelennek meg a résztvevők, világosan azonosítható, hogy ki mit mond és tesz ebben a jelenetben. Azonban a két szövegrészlet eseményei nem teljesen feleltethetők meg egymásnak. A vállvonás más-más személyhez kötődik a két elbeszélésben, más-más jelentéssel. A boszorkánysággal vádolt személy ajánlata egyezik, az azt követő válasz azonban nagyon is eltérő: az egyik felfogható elfogadásként, a másik viszont csak elutasításként értelmezhető. Az első tanú szerint ráadásul a menyecskétől származik a férjére vonatkozó megjegyzés (ezt tekinti kérésnek a boszorkány), ezzel szemben a másik tanú szerint ezt Szőkéné veti fel (pletykák alapján). A kihallgatáskor elmondott történések alapján tehát a boszorkánysággal vádolt személyen kívül mások is gyanúba kerülhettek – olykor erre kérdőpont is vonatkozik. Alapvetően célszerű volt az elhangzottak rögzítése során, hogy könnyen azonosíthatók legyenek az egyes cselekvések alanyai. Ez a tényező azonban önmagában nem cáfolja a hipotézist.
A résztvevők említésének és újraemlítésének esetei előtt áttekintem, hogy milyen módon nevezik meg a különféle szereplőket a tanúvallomásokban.
A boszorkánysággal vádolt személy többféleképpen is szerepelhet a szövegekben, részben attól függően, hogy a fogalmazó vagy a tanú nézőpontja érvényesül (azaz ki képviseli a tudatosság szubjektumát, vö. Tátrai 2011: 34–5).
Előfordul, hogy következetesen teljes névvel említik, például Kiskori Kató, Ecsery Anna; többféle néven is lehet ismeretes az adott személy, beleértve a ragadványneveket: Sánta aliter Vadász Dori. Nem ritka a körülírásos említés: a fekete szoknyás asszony; gyevi Fekete Asszony (a kérdésekben Szöllősy Sára);
Vamosi asszonyok. Mivel a közösségben használt nevekről van szó, az utóbbi két típusban a tanú kiindulópontja érvényesül. A perszövegek típusa szerint is különbözhet az említés. Egy kivonatban végig körülírásos megoldást találunk:
1743: „mindhogy gyanusága ezen boszorkány aszszonyra volt,” és „Kinek izenetére felelt ezen boszorkány aszszony” (MBF. 2: 488). A tanúnál ugyanez a vádlott névvel szerepel, nyilván a közösségi tapasztalatnak megfelelően (társítva a lejegyzői reflexióval): 1743: „mivel teljes gyanusága megírt Verbánné ellen volt” és „Melyre emlétett Verbánné feleletül adta” (MBF. 2: 491). A tanúvallo-másokban is megjelenhet hivatalosabb megnevezés is, ilyen a deutrumban/
kérdésben specifikált vagy deutrális személy. Keveredhet továbbá a név és a körülírás. Ahogy arról az időfolytonosság kapcsán már volt szó, a jogi személyek és a tanú kiindulópontja – illetőleg a kihallgatás és a történetmondás időviszonya – összemosódhat, amikor az elbeszélt eseményekben is rab személy, vagy például vason levő Bán Györgyné szerepel (noha a történet idején nem voltak még rabok és vason állók). A gyanúsításból adódó megnevezés az egyenes idézetek alapján az élőbeszédben sem ismeretlen: 1709: „kerdi Komaromi Györgyöt, hova lőnek [’lettek’] azok a boszorkanyok” (Bosz. 1: 146).
A tanúkihallgatás aktuális megnyilatkozójának megnevezései a tanú, fatens és ennek különböző határozottsági változatai (kaphat palatális és veláris névelőt, de
előfordul névelő nélkül is, illetőleg mint fatens uram vagy fatens asszony). Ez egyértelműen fogalmazói megoldás, ugyanis vannak egyes szám első személyű lejegyzések, s az sem példátlan, hogy a harmadik személyű vallomás átvált első személyűbe.
Előfordul, hogy bizonyos szereplők név helyett referenciapont-szerkezettel azaz következetesen a tanún keresztül (vagy más fontos résztvevőhöz kapcsolva) azonosíthatók a szövegekben (a referenciapont-szerkezet működéséről l. Tolcsvai Nagy 2010: 73–7). Például: 1741: „Többi között Fatens férje halászo vizrül haza igyekezvén s Madocsay kender Földekhez érvén, Fejér Ilonais fatens férjét követvén, kender földek sövénnyeinél mind az által fatens férjétül el maradván” (Bosz. 2: 499).
Megjelennek továbbá az értvén kezdetű magyarázó szerkezetek: 1748: „mondá:
majd le hordom a szajha boszorkányt, értvén Horváth Istvánnét”; 1757: „bizony féltem ezeket a Gyermekeket (értvén gyermekeit)”; 1754: „majd ha az Leánka haza jön (értvén a szolgálóját)”. Az utóbbi két megoldás elősegíti a későbbi befogadók számára egyes szereplők azonosítását, az azonban nem egyértelmű, hogy a tanú vagy a fogalmazó kifejtési szándéka érvényesül ezekben a tendenciákban, hiszen a természetes történetmondásban is motivált lehet az ilyesfajta részletezés.
A továbbiakban amellett érvelek – a hipotézist immár valamelyest árnyalva –, hogy a referensfolytonosság skaláris természetű összetevője a koherenciának. Egyrészt összevethető tanúvallomás-részletek, másrészt hosszabb történetmondásból származó példák alapján tárgyalom a szereplők azonosításának különböző eseteit: milyen szövegszerveződési jellemzők mellett okoz a kifejtetlenség nehézséget a megértésben; mikor áttekinthetők a szereplői viszonyok; milyen körülmények között bizonyulhat az újraemlítés túlságosan részletezőnek.
3.1. Implicit alanyváltások, összevethető szövegrészek
A tanúvallomásokban nem ritka jelenség, hogy több szereplő egyidejűleg egyes szám harmadik személyben szerepel. A következő rövid epizódban az első megnevezések után zéró + inflexiós (fogalmi értelemben: sematikus) utalások vonatkoznak a jelenet két szereplőjére: 1709: „Ennek elötte mint egj harom vagj negj esztendővel szolgaja leven a fatens Toth Janosnenak, mint egj egj hetig az idők alat harom ettzakan mint a lovat meg nyergelte, kantart vetven a fejiben oda jart rajta nyargalodzot rajta” (Bosz. 1: 150). Ebből a szövegrészletből arra következtethetünk, hogy minden cselekvés a tanúhoz köthető. Ha azonban vannak ismereteink a szituációra nézve, például tudjuk, hogy éppen ki a vádlott, az egyértelművé teszi az azonosítást. Az alanyváltás ebben a megnyilatkozásban implicit módon történik, a tanú pedig – az első értelmezéshez képest épp ellenkezőleg – elszenvedője a cselekvéseknek. A teljesebb szöveg ismerete megerősíti ezt a vélekedésünket: ez az esemény az ítélet előtt is megtalálható a vádpontok között utalásszerűen, ezúttal világos megnevezésekkel: 1709: „Ivan Tamast kantarozvan meg nyergelven Toth Janosne gjakran rajta nyargalodzot”
(Bosz. 1: 153). A tanúvallomás-részlet kétértelműsége egy olyan megformálási sajátosságból adódik, amely a fogalmazóhoz köthető: ha a tanú egyes szám első személyben szerepelne, akkor az egyeztetés által egyértelműek lennének a viszonyok.
Egyes szám első személyben lejegyzett tanúvallomásban sem példátlan az ilyen típusú kifejtetlenség; ekkor viszont nem feltétlenül a fogalmazóra kell gyanakodnunk. A következő részletben két ponton problémás az azonosítás:
1670: „Engem osztán megfenyegete, hogy meg vertem hogy bizony megbánom, a mellettem szolgáló másik szász leány meghallván, hogy engemet megfenyegete, egy marok sót vete a nyakába mondá nekem: – ne bánd, mert bizony nem árthat immáron. Akkor elmene onnét” (MBF. 2: 48). Az első kétértelműség, vagyis az, hogy kinek a nyakába veti a szász lány a sót – hiszen a magáéba is vethetné valamiféle babonához köthetően –, a következő vallomás olvasásakor tisztázódik: 1670: „én meg egy marok sót vetek utánna.” (MBF. 2:
49). Ebből a részletből azt is megtudhatjuk, hogy a boszorkány „mene el akkor onnét”, tehát ismét jelöletlen alanyváltásról beszélhetünk. Noha egyik tanúvallomás-részletben sem a kérdéses mozzanatok vannak a figyelem előterében, mindenesetre az implicit jelleg fennakadásokat okoz az eseménysor egyes pontjainak megértésében. Ez a fajta kifejtetlenség azonban a természetes történetmondás velejárója is lehet.
A következő részletben szintén egy olyan megformálással találkozunk, amely nem feltétlenül a fogalmazói gyakorlathoz köthető. Ezúttal viszont lényeges lenne az azonosítás. Az első tagmondat az információ forrására vonatkozik, a tényleges történetmondás a második tagmondattal kezdődik: 1732:
„hallotta [ti. a tanú] a holt felől beszéllenyi Király Ferencznétül hogy bizonyos szántó földen öszve veszvén Vajda Jankóval Királly Ádám, s megh fenyegette, s megh is mondotta hogy többet nem fogh abban szántanyi, a minthogy mell nyavala töresben esven azontul a nagy egésséges Ember három hét alatt megh is holt” (Bosz. 2: 575). A második tagmondat alanya – határozói igenévi állítmányról lévén szó – a koreferencia által azonosítható. A tagmondatok mellérendelő kapcsolódása alapján úgy tűnik, hogy a következő két tagmondat cselekvő alanya ugyanaz a Király Ádám, a megbetegedés elszenvedője pedig Vajda Jankó. Ezt a benyomást folytatásban szereplő körülírásos újraemlítés („a nagy egésséges Ember”) sem cáfolja. Ha azonban a szituációs kontextust ismerjük, s tudjuk, hogy Vajda Jankó a per vádlottja, akkor arra kell következtetnünk, hogy újra kell értelmeznünk a fent idézett megnyilatkozást.
Ismét egy implicit alanyváltást kell felismernünk. A megfenyegetés és a mondás ezek szerint Vajda Jankó cselekvései közé tartozik, s Király Ádám az, aki nyavalyatörésbe esik. Ez az esemény szintén elhangzik más tanú beszámolójában is, ahol egyértelműek a szereplői viszonyok: 1732: „e Fatensnek testvér öcsével Királly Ádámmall öszvö szollalkozván megh fenyegette, mondván várj csak megh bánkoszol ezért, csak hamar mindgyárt panaszolkodott emlétett Kirally Adam hogy ő néki mind inai el szakadtak és el erőtlenedtek”
(Bosz. 2: 577). Az összevethető szövegrész ezúttal is alátámasztja az
újraértel-mezés szükségességét. A fenti szövegrészek azért is érdekesek számunkra, mert ilyenkor a fogalmazó a pontosságra törekvés ellenére háttérben marad, nincs nyoma annak, hogy a rögzítés során feloldaná ezeket a megértésbeli nehézséget.
3.2. A világos referensfolytonosság esetei
A követhető referensfolytonosság többféleképpen megvalósulhat, olykor a fogalmi értelemben vett sematikus koreferencia éppúgy informatív, részletező lehet, mint a fogalmi szójelentésen alapuló újraemlítés (ezek fajtáiról l. Tolcsvai Nagy 2001: 194–242). Egy tanúkihallgatás során többször is előfordulhat egy szituáció leírása, ez azonban különbözőképpen valósulhat meg. A következő esemény négy tanú beszámolójában szerepel, ebből három helyen (5., 6., 7. tanú) csak az epizód elején szerepel névvel a boszorkány, majd névmási anaforák vonatkoznak rá. Lássuk az egyik ilyen részletet: 1717: „A fatensnel volt Szücs Anna mikor a kutyáját ki kergettek es fontis a fatensnek mint egy hat szalatt, onnét el menvin nem tudgya a fatens hova” (Bosz. 1: 88). A választott részletben a menvén esetében nincs inflexió, de anélkül is azonosítható a cselekvés alanya, végig követhető tehát folytonosság. A negyedik említéskor a boszorkánysággal vádolt személy először referenciapontként működik, majd a folytatásban még kétszer teljes névvel szerepel: 1717: „Mikor a Szücs Anna kutyállyát kergettik volna, látta afatens Szücs Annat a maga haza es ajtaja előtt állni, de nem vigyazván rea afatens onnan hova es merre ment volna Szücs Anna nem tudgya”
(Bosz. 1: 89). A részletező újraemlítés a nagyon világos azonosítás érdekében történhet. A tanú is kifejtetten neveződik meg, ugyanakkor ez a megoldás indo-koltabb: az inflexió megkülönböztető szerepét pótolhatták lexikai elemmel, hiszen az elhangzott egyes szám első személyű igealakokat harmadik személyre alakítva rögzítették. A boszorkánysággal vádolt személy esetében továbbra is kérdéses, hogy mennyire releváns ez a fajta egyértelműségre törekvés vagy nyomatékos újraemlítés. Az epizódban nincs sok szereplő, így az utolsó példá-ban nem okozna fennakadást a névmási koreferenciával fenntartott folytonosság – ahogy a másik három esetben nem is okozott. Éppen ezért nem is egyértelmű, hogy az eltérő megoldások a tanúk vagy a fogalmazó szövegalkotási sajátos-ságait – vagy például a hivatalos személy objektív szemléletét – mutatják-e.
A történetmondás során egyes szereplők fontossá válhatnak, a figyelem előterébe kerülhetnek oly módon, hogy egy meghatározott jelölést kapnak. Az értelmező/magyarázó áljelzői viszony egyik funkciója lehet az ilyen típusú kiemelés. A következő példában a szóban forgó helyzet szokatlansága indokolhatja ezt a kapcsolódást: 1755: „Nem tagadom való, hogy valamint az ember szokott nyögni, ugy nyögött a Turó mellyetis Berczeli Judka a Kamarából ki hozván, [...]” (Bosz. 1: 316). Az időfolytonosság kapcsán már idéztem a következő példát, utalva arra, hogy az áljelzői alárendelés közvetetten jelöli az időbeli egymásra következést is olyankor, ha éppen egy már említett szereplő válik fontossá, ezúttal a tőle idézett információk miatt kerül a figyelem előterébe: 1709: „Szikszai Kovacs szenet egetven mennek hozzája kiis hasonlokeppen referalta mondvan” (Bosz. 1: 146). Ebben a részletben más
résztvevők hasonlóan jelennek meg egy felidézett párbeszéd előtt: 1709: „a mit ket Vamossi Aszszony cselekedte most a mezőben [...], kikis ide jöven hozzám kerdeztem micsoda Aszszonyok, azt mondottak a Vamosi Pinczekhez megjünk”
(Bosz. 1: 146).
A referensfolytonosság kifejtett voltára látunk példát egy hosszabb szövegrészletben, ahol a boszorkánysággal vádolt személy a 13 említésből kilencszer teljes névvel azonosítva szerepel: 1716: „kérvén egykor az fatenstül tersényi puskához való golyóbis öntő egy format Jóczik Mihály mely is rézbül vagjon öntve, és tizenegy golyóbis (!) szokott önteni benne; tehát oda adta az fatens; és Jóczik Mihály el vivén maga házához, egykor csak hozza viszsza az fatenshez Jóczik Mihály” (Bosz. 1: 212). Ebben a példában az öntőforma jellemzése ideiglenesen felfüggeszti a történetmondást, ugyanakkor feltűnő, hogy ebben a rövid részletben is három teljes neves újraemlítés vonatkozik a vádlottra. Ekkor az értelmezés túlbiztosításának nyomait láthatjuk. Ebben az egyébként nagyon hosszú tanúkihallgatásban (legalább 100 tanú vall hosszabban-rövidebben) több személyt vádoltak boszorkánysággal, s más részletező újraemlítésekkel találkozunk olyankor is, amikor nincs alanyváltás:
1716: „hogj a midőn bé ment vólna Jótzikné az Farkas Panna szőlejének az béjáró résén, ellenezvén Farkas Panna az Jótzikné ottan való bé járását, a midőn mondotta vólna Farkas Panna Jótziknénak; nem engedem hogj ottan járj bé a szőlő résén Jótzikné; kire is felelt Jótzikné Farkas Pannanak: [idézet]” (Bosz. 1:
170); 1716: „történt egj alkalmatossággal, hogj Jótzik Mihaljné, Királj Kata annak idejen vitt vólna ételt az aratóinak az mezőre; othon hagjván Jótzik Miháljné az Bodnár Imre fiait” (Bosz. 1: 171); 1716: „Miskólcz Várossanak felső végiben maga szomszédtságában lakván Mondokné, edgjkor Német Dorkóval öszve háborodván Mondokné, az Utzán akkor rútul boszorkányozták egymást” (Bosz. 1: 200); 1716: „Egykor a többi között a fatens fiához menvén Mondokné unokája, a midőn jadzottak vólna, mondotta Mondokné unokája tudniaillik az én nagj Anyám úgjmond Mondokné tudniaillik az én számban csak fát tészen keresztül, és az tyúkát csak úgy nyomattya meg velem, s mingjárt meg tojik, ezt szájábúl hallotta a fatens Mondokné unokájának” (Bosz. 1: 210).
Túlbiztosító kifejtettség esetén következtethetünk arra, hogy a lejegyzőre jellemző szövegalkotási sajátosságról van szó, akár ily módon kiemelve a gyanús személyeket.