A vizsgált nyelvi anyag és az elméleti kiindulópontok

A referensfolytonosságot és az eseménykapcsolódás módjait perszövegekben, tanúvallomásokban vizsgáltam (a dolgozatban a perszöveg és a tanúvallomás kifejezéseket szinonimaként használom). Ez a szövegtípus azért is alkalmas a szövegtani vizsgálódásokra, mert jól leírható sémája van. Első megközelítésben (l. Tolcsvai Nagy 2001: 61) a következőket mondhatjuk. A tanúvallomások az

„előzetes tudományvétel” dokumentumai (Kállay 1985: 121), ennek megfelelően másféle megformálás jellemzi őket, mint például a per során elhangzó védő- és vádbeszédeket. A tanúkihallgatás szövegeit szinte mindig keretbe foglalják a kérdőpontok, más néven a punktumok. Ezek a kérdések különböző részletességűek lehetnek, a peranyagok egy részében 2-3 általános pont vonatkozik a boszorkánysággal vádolt személy addigi (gyanús) viselkedésére, ez szabadabban kitölthető vallomásokat eredményezett. Más szövegekben viszont részletesebb kérdőpontokat találunk, ezek egy része konkrét eseményekre is vonatkozhatott, s előzetes ismeretek nyomán fogalmazódott meg (például feljelentések alapján, vö. Bosz. 1: 9). A kérdések-ből, elbeszélendő eseményekből keret alakul ki, amelyben azonosíthatók a szereplők, és amelyben értelmeződnek a felidézett történések (ez az eseményekkel kapcsolatos dinamikus séma, forgatókönyv, vö. Tátrai 2011: 53–

5). Ez a keret nem zárt; egyrészt nem megjósolható, hogy melyik esemény hányszor és milyen részletességgel hangzik el, másrészt a tanúk új információkkal is kiegészíthetik beszámolóikat. Erre utalnak a következő punktumok: „Ezeken kivül tudgyaé a Tanu, hogy mégh másoknak is az emlétett Tott Ilona ártot volna?” (Bosz. 2: 101); vagy: „Más gonosz életét s feslett erkölczét tudgyae Pénteknének” (Bosz. 2: 467); „Más egyébb feslett, és gonosz életirülis mit tud, hallott, vagy tapasztalt aztis számlállya elől?” (Bosz. 2: 534).

Kötelezően szerepel viszont a vallomások különféle pontjain, hogy mennyire közvetlenek a tanú tapasztalatai a szóban forgó történésről: átélte, látta, másoktól hallotta. Ezek a kérdések mindig szerepelnek a punktumokban, ez megegyezik a korszakra jellemző általános bíráskodási, kikérdezési gyakorlattal (vö. Eckhardt

1954: 45–7; Kállay 1985: 127). Ezeket a tagmondatokat azonban fontos mód-szertanilag elkülöníteni a lényegi történetmondástól. A kérdőpontok azért is lényegesek számunkra, mert egyrészt a szöveg tagolása által a későbbi befogadó számára is segítik a megértést, másrészt kialakítható belőlük az adott kihallgatás szituációs kontextusa. A kontextus ugyanis tágabban értelmeződik a puszta szövegkörnyezetnél: a szituációra és a megnyilatkozások témájára vonatkozó ismeretekből kialakuló, s – amint látni fogjuk – folyamatosan újraalakuló viszonyrendszernek tekintjük (vö. Tátrai 2011: 51, 63–4).

A perszövegek felépítésüket tekintve nem egységesek, három csoportjuk különíthető el módszertanilag, nem minden esetben éles határokkal. Az első csoportba tartoznak a tanúvallomások kivonatai: ezek rövid összefoglalók, a vád szempontjából közvetlenül releváns eseményekre koncentrálnak, nem lényeges, hány tanútól származnak az információk. A második típus megnevezett tanúk részletes vallomásaiból áll, ezek kérdőpontok alapján szerveződnek. Érdemes harmadik csoportként feltüntetni a vádlott kihallgatásának lejegyzett változatát, amely különbözőképpen valósulhat meg a rövid kérdés–rövid válasz típusú fordulókból álló vallomásoktól a hosszabb történetmondásig. A források egy részéből következtethetünk a lejegyzések fajtáira. Az MBF. gyűjteményben megkülönböztetik a tisztázatot, a fogalmazványt, valamint az egykorú és későbbi másolatokat is.

A vizsgált anyagra rátérve: mintegy negyvenezer betűhelynyi szöveget dolgoztam fel; a legkorábbi 1677-ből, a legkésőbbi 1755-ből származik (Bosz.), emellett szerepel egy-egy szöveg 1670-ből és 1743-ból (MBF.). A választás oka a következő. A jelen dolgozatban felhasznált kiadások (Bosz. 1–3.; MBF 1–4.) nem tartalmaznak részletesebb tanúvallomást is tartalmazó magyar nyelvű szövegeket a 16. századból (inkább csak az ítéletre vonatkozó egymondatos utalásokat). A kötetek alapján boszorkányság vádjához köthető tanúvallomás abból az időszakból latin vagy német nyelven maradt fenn. A 17. századból jobbára a kihallgatások kivonatai szerepelnek az anyaggyűjtésre kiválasztott forrásanyagban, a század végéről ugyanakkor már tartalmaznak néhány hosszabb, tanúvallomásokat is magukban foglaló szöveget. Egyelőre tehát a 17.

század végi, illetőleg a 18. századi szövegek a legalkalmasabbak a vizsgálatra.

A dolgozatban nem egyetlen rövidebb időszakból vagy egy területről származó anyagot vizsgáltam. A téma első megközelítésében érzékletes, jellegzetes példákon keresztül mutatom be a felvetődő kérdéseket, problémákat, eseteket. Dolgozatom célja ezúttal főként az, hogy az elemzések során olyan tendenciákra irányítsam a figyelmet, amelyek a későbbiekben vizsgálati szempontokká válhatnak. Az itt tárgyalt összefüggések, tapasztalatok a szövegtípuson belül maradva nagyobb terjedelmű, más szempontok szerint összeállított korpuszon is megvizsgálhatók és megvizsgálandók.

A – szintézisre törekvő – nyelvtörténeti kutatás első lépése a változás tényének megállapítása, a változási folyamatot bizonyító tényanyag összeállítása és kritikai felülvizsgálata. Ennek a fázisnak egyenértékű megfelelője a szinkrón vizsgálatban nincs (Herman 2001: 392). Bizonyos változások, folyamatok puszta

létének bizonyítását is adatgyűjtési és adatigazolási feladatok előzik meg, melyek elméleti szempontból sem semleges döntésekből állnak (kezdve az írott alakváltozatok azonosításától és értelmezésétől a több szempontú össze-hasonlításokig, vö. Herman 2001: 392–4). Hozzátehetjük, hogy az esetjellegű munkákhoz is elengedhetetlen egy-egy korszak (vagy kisebb időszak) nyelvi tényeinek rendszerező feltárása – sőt ahhoz is, hogy egyáltalán problémákat vethessünk fel történeti anyagból kiindulva. A változási folyamatok megállapítása előtt elsőként a kiválasztott időszakra jellemző rendszerszerű összefüggéseket kell kitapintani a szövegekből, hiszen a mai kompetenciából ezek nem hozzáférhetők. Fontos továbbá a különböző műfajú szövegek szerinti vizsgálat, a választási lehetőségeket ugyanis a grammatikai rendszer nyitja meg, egy-egy variáns előtérbe kerülése azonban szövegtípusokban, a – történeti szövegek esetében szükségszerűen tágan értelmezett – beszédhelyzet függvényében értelmezhető (Haader 2004: 465).

A tematikus koherencia összetevőinek működése, kifejtett és kifejtetlen volta a részletesen elbeszélt eseményeket tartalmazó tanúvallomások anyagában figyelhető meg. Emellett a szövegtani vizsgálatok számára ideális a perszövegek azon jellemzője, hogy ugyanaz az esemény megjelenhet több tanú vallomásában, tanú és a boszorkánysággal vádolt személy kihallgatásában, vagy éppen tanúvallomásban és összefoglaló szövegben is. Az ilyen megnyilatkozás-részletek összevetése a grammatikai szinonímia szempontjából lehet tanulságos.

A mondattani értelemben szinonim szerkezetek lényegében azonos tartalmat fejeznek ki, jelentésükben és a megformálás módjában azonban különböznek egymástól. Előfordul, hogy az egyik változat csupán nyomatékosabban jeleníti meg a mondanivalót (vagy annak egy részét). Nagyobb az eltérés akkor, ha például egy szerkezet komplex jelentéséből az egyik összetevő egy másik szerkezetben kiemeltté, egyértelművé válik, vagy ha az egyik kifejezésmód implicit tartalmát egy szinonim konstrukció explicitté teszi (Dömötör 2003:

448–9). A nyelvhasználónak tehát több variáns áll a rendelkezésére, ezekkel eltérő módokon írható le (konstruálható meg) egy jelenet: a különböző nyelvi egységek, kifejezések ugyanis más-más módon szelektálnak a megjeleníteni kívánt fogalmi tartalomból (Tolcsvai Nagy 2010: 30–2). A grammatikai/

funkcionális variánsok közötti választást több tényező alakítja: ilyen egy nyelvi elem specifikus vagy sematikus volta, azaz hogy lexikai kifejezés vagy toldalék fejezi-e ki az aktuális dolgot, tulajdonságot, viszonyt. Befolyásolja az egyes változatok előnyben részesítését az is, hogy éppen mire irányul a figyelem, mi kerül aktuálisan előtérbe, mi marad a háttérben, hogyan kerül be egy új elem a történetmondásba/diskurzusba (Langacker 2008: 55–60, Tolcsvai Nagy 2010:

30–5). Szerepe lehet a nézőpontnak, elsősorban annak, hogy honnan, milyen kiindulópontból, kinek a tudatán keresztül láttatjuk az eseményeket, ki felelős az információkért (a tudatosság szubjektumáról bővebben l. Tolcsvai Nagy 2001:

126; Tátrai 2011: 34–5, 71). A figyelem irányításához és annak követéséhez folyamatosan és szükségszerűen módosulnak a befogadó kontextusra vonatkozó ismeretei (beleértve a vélekedéseket is), azaz a szituációról és a témáról való

tudás nem előre adott és nem objektív, hanem folyamatosan jön létre a feldolgozás során (ez a folyamat a kontextualizáció, vö. Tátrai 2011: 63–7).

A továbbiakban a fenti szempontok figyelembevételével mutatok be néhány tanúvallomás-részletet arra nézve, hogy milyen megformálás jellemzi a szövegtípust az események elrendezése, valamint az idő- és a cselekmény-folytonosság szempontjából.