A vizsgálati szempontokról

A dolgozatban a koherencia a szöveg egységeit összetartó erőként, valamint szerkezeti és műveleti tényezőként értelmeződik (vö. Tolcsvai Nagy 2006: 157).

A szövegértelem grammatikai összetevői különbözőképpen érvényesülhetnek az egyes szövegtípusokban. A koherenciát grammatikailag biztosító kapcsoló-elemek – ilyenek a mellérendelő kötőszók, a névmási és lexikai koreferencia elemei, a zéró koreferencia, a névelők, az egyeztetés – gyakoriságának (egyenletes eloszlás, távolba hatás) műfaji kötöttségét a kései ómagyar korra vonatkozóan statisztikai módszerekkel igazolták (Károly 1995, Papp 1999). E megállapítások szerint az elbeszélő műfajokban a legjelöltebbek az esemény-összetevők és a kapcsolóelemek, ugyanakkor például az elmélkedések szövegeiben is erős a koherencia igénye, ezzel magyarázható bizonyos implicit kapcsolódási módok ritkább előfordulása (Papp 1999: 149). A középmagyar

É. Kiss Katalin – Hegedűs Attila (szerk.) 2014. Nyelvelmélet és diakrónia 2. PPKE BTK Elméleti Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék. Piliscsaba. 168–189.

1 A dolgozat a 81189. számú OTKA-munkálat anyagait felhasználva készült. Ezúton köszönöm lektoraimnak a dolgozat első változatához fűzött megjegyzéseiket, tanácsaikat.

kortól kezdve pedig közvetlenebb rálátásunk lehet az alkotók társadalmi-kulturális háttérére, szándékaira, a megcélzott befogadói rétegre, így megpróbálhatunk következtetni bizonyos jelenségek gyakoriságának, előtérbe kerülésének okaira (egyes funkcionális variánsok pragmatikai hátteréről l.

Haader 2004: 466).

A jelen dolgozatban tárgyalt kérdésekhez először tehát röviden áttekintem a boszorkányperek néhány meghatározó műfaji jellemzőjét. A tanúvallomások a peres eljárás invesztigációs időszakának dokumentumai. A kihallgatás során a tanúk olyan eseményeket idéztek fel, melyekkel megerősíthették vagy éppen cáfolhatták a vádakat, így az elmondottaknak közvetlenül szerepe lehetett az ítélet szempontjából. A tárgyalás (Levata) folyamán ugyanis hivatkoztak a tanúvallomásokból nyert információkra (vö.

Bosz. 1: 8–9). Lássunk erre példát²: 1653: „Ezen feliöl megh irt Boszorkanissaggall uadoltatott Szemelyek felől ualo bizonisagok vallasi jobb reszint uilagossok léuén, az mi penigh Narday Csordast illety, maga sem tagadgia goszoszsaghatt (!)” (Bosz. 2: 718). A tanúkihallgatást végző szolgabírók és esküdtek nagy hangsúlyt helyeztek a hitelességre, ennek szövegszerű nyomai a „vallja meg igazan/igazán” vagy a „vallya meg a Fatens, és Lölkén el ne vigye” típusú felszólítások. A tanúk az események mellett diskurzusrészleteket is felidéztek, ezzel pontosítva, hitelesítve vallomásaikat. Az elhangzottakat úgy kellett tehát rögzíteni, hogy időbeli és oksági szempontból is koherensek, értelmezhetők legyenek a későbbiekben – hozzátehetjük: akár a mindenkori befogadó számára is.

A tanúvallomások szövegét sűrűn átszövik a koherenciát biztosító grammatikai elemek, például az esemény-összetevőkre vonatkozó előre- és visszautalások, amelyek különféle mintázatokban valósulnak meg. Az elhangzottak rögzítése során elsősorban az az általános szervezőelv érvényesülhetett, amely szerint egy komplex tényállás két többé-kevésbé egyformán fontos egységként, a közös tartalom alapján rendeződik el, s világos kapcsolódással jelölődnek a közös tartalmi összetevők (szemben a tömörítés elvével, amikor két szorosan összekapcsolódó tényállás közül az egyik háttérbe kerül, tipikusan jelzői vagy határozói viszonyban integrálódik a tagmondatba, vö. Lehmann 1988: 218–9). Ezt mutatják meg az eseményfűzés és a kapcsolódási módok sokféleségét jelző rövid elemzések (2. pont).

A szövegek feldolgozása során az egyes információkra irányuló figyelem erőssége idővel csökken, ezért szükséges bizonyos esemény-összetevőket időnként valamilyen formában újraemlíteni (Tolcsvai Nagy 2001:

180–3, 194–7; Tolcsvai Nagy 2010: 32). A koreferencia azonos vonatkozást jelent, azaz a szövegen belül két vagy több nyelvi elem – inflexió, névmás, fogalmi szójelentésen alapuló kifejezés – viszonyát azzal összefüggésben, hogy

2 A példákat a kötetek alapján betűhíven közlöm, a hivatkozás az évszám, a kötet- és az oldalszám alapján történik. Az éppen lényeges adatok dőlttel kiemelve szerepelnek; a [ ] szövegelőzményt, folytatást, illetőleg az értelmezést elősegítő kiegészítést jelöl.

rendszeresen ugyanazt a résztvevőt/entitást képezik le egy szövegben. A tematikus koherencia összetevői a referensfolytonosság, vagyis a résztvevők újraemlítésének módjai; az időbeli folytonosság, azaz az időviszonyok kifejezése határozóval, mellékmondattal; a térbeli folytonosság; valamint a cselekmény-mozzanatok egymáshoz kapcsolásának módjai, s hogy egyáltalán mi számít önálló cselekvésnek a szövegben (Givón 1990: 827). Ebben a dolgozatban főként a referensfolytonosság jellegzetes megvalósulásait tárgyalom. A tanúvallomások esetében – narratív szövegekről lévén szó – elsődleges az időbeli és oksági viszonyok követhetősége (a narratív megértésről l. Tátrai 2011:

173–4). Az eseménykapcsolódás és a tagmondatok viszonya között ikonikus viszony feltételezhető, azaz minél szorosabb két esemény/állapot között a szemantikai vagy pragmatikai kapcsolat, annál jobban integrálódnak azok a tagmondatok, amelyek kódolják (feldolgozzák, reprezentálják) ezeket (Givón 1990: 826).

Hipotézisem a fentiek értelmében – s a szövegek valamelyes előzetes ismeretéből³ adódóan – a következő: a tanúvallomásokban a referens-folytonosság az idő- és cselekményreferens-folytonossághoz képest háttérbe kerül, sőt nem egy esetben értelemzavaróan implicitté válik. Ebből a szempontból – úgy tűnik – a szövegszerveződés szembemegy a szövegtípus egyik meghatározó jellemzőjével, a pontosságra, egyértelműségre törekvéssel. A szereplők újraemlítési mintázatait a 3. és 4. pont elemzéseiben tárgyalom.

Az információk részletező vagy éppen tömörítő prezentálása és a tematikus koherencia kifejezésmódjai szövegtípusonként és a szerző szándékától függően különbségeket mutathatnak. A kései ómagyarban egy legenda szövegváltozatainak mondattani, szöveggrammatikai sajátosságaiból következ-tetni lehetett a szerzői szándék eltéréseire: ilyen a történet epizódokra tagolása; a lényegesebb szereplők kiemelése és ezáltal a figyelem fenntartása; a szereplők interakciójára vonatkozó részekben a megszólítások, gesztusok az élőbeszéd hatását kelthették (Bakonyi 2008: 284–5, 288). Hozzá kell tennünk, hogy az ómagyar korból fennmaradt szövegekben – főként a kódexirodalomról szólva – erős volt a koherenciára való törekvés. Ezt mutatja (szövegenként eltérő módon és mértékben) a sok ismétlés, a pontos megnevezések, az ismertség és nem ismertség elkülönítése, az aktuálisan legfontosabb szereplő kiemelése (a főtéma kapcsán l. Gallasy 1992: 91–7). Az egyelőre nincs tisztázva, hogy a 17–18.

századból fennmaradt boszorkányperes anyagban ez a törekvés hogyan érvényesül, milyen módon fejeződik ki. Felmerül még a korábbi forrásokkal összefüggésben a latin hatás erőssége és mértéke. Míg az ómagyar kor fordításokból álló irodalmában ez értelemszerűen közvetlenebb, kihat a

3 Az MTA Nyelvtudományi Intézetében jelenleg is zajló 81189. számú OTKA-munkálat részt-vevőjeként lehetőségem adódott boszorkányperek feldolgozására – ez elsősorban a morfológiát és a szövegtagolást érinti, ugyanakkor ezek a gyakorlati feladatok ráirányítják a figyelmet tágabb szöveggrammatikai kérdéskörökre is (Morfológiailag elemzett adatbázis az 1772 előtti magánéleti nyelvhasználat köréből; http://www.nytud.hu/oszt/nyelvtort/projektbemutato.pdf).

szövegalkotásra, addig a jelenleg vizsgált szövegtípusban közvetettebb lehetett a latin minta, amely inkább a formulákat, a szókincset érinthette, ugyanis a tanúvallomásokat a vizsgált időszakban már általában anyanyelven jegyezték le.

A perszövegnek ezen fajtája a regiszter szempontjából is figyelmet érdemel. A tanúvallomások legalább részben felidézik a korabeli nyelvhasználat jellegzetességeit, merítenek a korszak beszélt nyelvéből, noha a lejegyzők/

fogalmazók, sőt talán a másolók is mindig alakítottak valamennyit a szövegeken a rögzítés folyamatában (éppen ezért a szerzői szándék kérdésköre sem problémamentes). A későbbi befogadó számára ezek a beavatkozások nem mindig egyértelműen azonosíthatók, s nem is feltételezhetünk ebből a szempontból egységes gyakorlatot a fogalmazók között. Egy sajátságosan kevert regiszter jellemzi tehát a tanúvallomásokat, amely – Pusztai Ferenc kifejezésével élve – írott-beszélt nyelvváltozatként értelmezhető (vö. Pusztai 1999: 381).