Elhatároztam, hogy írok egy igazi fantasztikus történetet: földönkívüliekkel, szárnyas lényekkel, akiknek a szeme lámpásként világít, az alkalomhoz illően változtatják a testüket, mutánsokkal, akiket szabad szemmel nem tudunk megkülönböztetni az eleven földlakóktól, a sebeik gyorsan begyógyulnak, elég, ha megrázzák magukat. És ha egyet megölsz, két másik jelenik meg, és addig elgondolhatatlan fegyvereket használnak, áldozataik egyszerűen elpor-ladnak. Szóval minden megtörténik, ami megtörtén-het, és még azon túl is.
Képzeletemben hatalmas űrhajón érkeznek, halálsugárral perzselik fel a városokat (mindenek-előtt New Yorkot), az Egyesült Államok hadseregének katonái halált megvető bátorsággal harcolnak ellenük, és remélik, hogy mire eljön július negyedike, a Függetlenség Napja, addigra megszabadíthatják a Földet a támadóktól. De a háború vesztésre áll.
Ismeretlen energiájú repülő szerkezetek suhan-nak az égen, egy anya próbálja megmenekíteni a kisfiát, aki megbotlik, az ég és föld között lebeg egy vaskorláton, amíg egy afroamerikai katona, civilben csillagász és ufó-kutató, élete kockáztatásával meg nem menti. A bakancsától centiméterekre porzik a halálsugár, miközben egy addig ismeretlen tektoni-kai fegyver hatására lábuk alatt megnyílik a föld, alant gonosz kis godzillák tátognak, és ők belehulla-nának a mélybe, ha a katona nem talál egy kötelet, amelyet direkt egy katonai helikopterről eresztettek
le nekik. Mászik fölfelé, egyik karjában a gyerekkel, de a kötél már nem sokáig bírja, szemmel láthatóan centimétereken múlik, hogy be tudnak kapaszkodni a légi járműbe. Miközben a rádión hallják az ameri-kai elnök szózatát a néphez: csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van.
És így tovább, és így tovább, a sci-fi antológiák szerkesztőinek kívánalmai szerint, konfliktussal, növekvő izgalommal, meglepetéssel és drámai végki-fejlettel. De igazából nem ilyen novellát akarok írni.
Az én történetem egy 20 éves egyetemistáról, név szerint Ambrusról, illetve az iskolatársáról és sze-relméről, a 18 éves Ibolyáról szól. Azaz hogy Ibolya pontosan hány éves, a tekintetben bizonytalan vagyok.
Amikor megismerkedtek, Ibolya még egy csene-vész, karcsú és beesett arcú, amellett mindegyik osztálytársánál okosabb kislány volt, de már a meg-ismerkedésük után néhány héttel a melle elkezdett gömbölyödni, a popsija kerekedni, és a sugárzó szép-sége betöltötte a helyiszép-séget, ahol éppen tartózkodott.
Erre a társai is felfigyeltek, és irigyelték Ambrust, a szíve választottját.
Félévkor Ibolya nőisége még jobban kibonta-kozott, simulós lett, Ambrust tiszta szívéből szerette, és a fiú testileg is megkapott tőle mindent, amire csak vágyott. Kéz a kézben sétáltak a város közelé-ben lévő park dús lombozatú fái között, egy pokró-con egymáséi lettek, és Ibolya gyöngéd szerelemmel becézgette a fiút.
A nyári szünetben Ambrus már annyira sze-relmes volt, hogy Ibolyát bemutatta a szüleinek, és arról kezdett beszélni, hogy nekik együtt kellene élniük. Ambrus szülei is megszerették a lányt, de egy kicsit aggódtak, hogy a nagy szerelem nem veszi-e el
az eszüket, és ilyen állapotban be tudják-e majd fejezni az egyetemet.
A következő tanévben Ibolya az egyetem legjobb tanulói közé került, és sokat segített Ambrusnak is.
Kijöttek a kollégiumból, és egy szolid albérletbe költöztek, hogy éjszakánként teljesen egymáséi lehessenek. Ambrus jegyei sem romlottak, így a szülők nem szóltak bele az együtt élésükbe. Ambrus és Ibolya is talált magának munkát, amivel meg tudták keresni a kollégiumi elhelyezés és az önálló albérlet ára közötti különbséget.
Ibolya mind kerekebb és felnőttebb lett, ő vezette a háztartást, és Ambrus ennek örült, hiszen neki nem volt sok kedve az otthoni dolgokhoz. Közben Ibolya a kiemelkedő tanulmányi eredményeinek kö-szönhetően olyan állami ösztöndíjat kapott, hogy már dolgozniuk sem kellett, az ösztöndíj fedezte mindkettőjük háztartási és egyéb kiadásait.
A közös életük harmadik évében már világosan látszott, hogy Ibolya sokkal idősebb a koránál.
Hajában megjelentek az első ősz hajszálak. A teste mind jobban elnehezedett, és bár a szexben semmi változás nem volt, a menstruációja abbamaradt.
Ambrust egyre anyásabban szerette, édes kis fiacs-kámnak kezdte szólítani.
Felkerestek egy nőgyógyászt. Ő nem tudott segíteni, de egy gerontológus specialistát javasolt. A specialista megállapította, hogy Ibolyának egy nagyon ritka betegsége van, amit úgy hívnak, hogy korai öregedés. Nem igazán betegség, és gyógyítani sem lehet, de a műszeres vizsgálat kiderítette, hogy a sejtjei már egy 40 éves ember sejtjei.
Ibolya megkérdezte a párját, hogy kitart-e mel-lette ilyen körülmények között is. Ambrus habozás nélkül igent mondott, sőt ragaszkodott hozzá, hogy
minél előbb összeházasodjanak. Ez meg is történt, és aki a családból még nem találkozott Ibolyával, az meglepődött, hogy a fiatalember egy középkorú nővel kapcsolja össze az életét. De Ibolya olyan kedves, okos és szeretetreméltó volt, hogy mindenki hamar a szívébe zárta.
Nászútra egy gyógyfürdőbe mentek el, remélve, hogy a gyógyvíz jótékony hatással lesz a feleségre. De ez nem következett be. Amikor ismét meglátogatták a specialistát, a vizsgálatok már 58 éves kort állapí-tottak meg. Mindketten szomorúak voltak. Ibolya azért, hogy már nem tudja olyan testi örömökben részesíteni az ifjú férjet, amikben szerette volna, Ambrus pedig azért, mert a közös életük könyörtelen iramban közeledett a végkifejlethez.
Ibolya esze nem csorbult, de nem sokáig tudott dolgozni, mert a kollégái nem szívesen dolgoztak olyan munkatárssal, aki az egyik hónapban még 50 évesnek nézett ki, a másikban pedig már mintha megérett volna a nyugdíjazásra. Mindazonáltal a munkájával szemben sohasem merült fel semmilyen kifogás, csak kényelmetlen volt a jelenléte. Idősebb munkatársai is Ibolya néninek kezdték szólítani.
A kínos helyzetet a gerontológus oldotta meg, aki orvosi bizonyítványt állított ki arról, hogy bár Ibolya 22 éve született, a sejtjeinek korai öregedése miatt biológiailag elérte a 70 évesek szintjét, ezért indokolt, hogy nyugdíjba küldjék.
Ibolya néni tehát otthon tett-vett, a kertben dol-gozott, és időnként egy-egy tudományos cikket pub-likált a szaklapokban, és gondját viselte Ambrusnak, aki még mindig az egyetemre járt. A szexuális élet lekerült a napirendről, de Ibolya a rajongásig imádta ifjú szerelmét, akit már a gyerekének, sőt, bizonyos
mértékben az unokájának tekintett, és minden szeretetét rá irányította, ami már a nagyik szokása.
De az öregedés nem állt le, sőt, nem is lassult.
Amikor Ambrus végre befejezte a tanulmányait (Ibolya korrepetálásának köszönhetően kiváló ered-ménnyel), a felesége már elérte a 90. évét.
Így teltek a napjaik, amíg Ibolya néni le nem esett a lábáról. Születésétől számítva még mindig nem volt 30 éves, de már csak mosolyogni tudott, az ágyból sem tudott kikelni.
Aztán egy nap meghalt. Ambrus zokogva csókol-gatta a felesége ráncos kezét, és azt makogta, mor-molta, hogy mennyire szereti, és hogy milyen hálás a sorsnak, hogy ilyen remek asszony volt a párja.
El kellett mennie, hogy intézhesse a temetéssel kapcsolatos ügyeket. Nagy volt a meglepetése, ami-kor visszatért. A halott eltűnt. Helyette ugyanabban az ágyban egy csecsemőt talált, az arcvonásai feltű-nően hasonlítottak Ibolyára. Rámosolygott Ambrus-ra, és a kezeit bugyborékoló nevetéssel a férfi felé nyújtotta.
– Úgy látszik, minden kezdődik elölről – mormolta a fiatalember, és nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.
Közben magasan az égen földönkívüliek közeled-tek a Földhöz. De ez már nem érdekelte hősünket.