A pásztoróra
Kormorán kollégista volt egy vidéki nagyvárosban.
Már egy hónapja udvarolgatott az egyik helybeli iskolatársának. Végre eljutott odáig, hogy Klári kilá-tásba helyezte, rövidesen eltölthetnek egy szabad órát a családi házukban. A lány mosolya és a szemének csillogása érzékeltette, hogy abba az egy órába majd sok minden belefér.
– Csak az a fontos, hogy rendesen viselkedj – figyelmeztette a fiút.
Kormorán értett a szóból, izgatottan készült a pásztorórára. Felvette a legjobb ingét, másodszor is megborotválkozott, kicserélte az alsónadrágját is, és bedezodorozta a hónalját. Átsuhant az agyán, hogy majd rendesen kell viselkednie, de ezt azzal letudta, hogy vett egy csomag gumióvszert.
Egy parkban találkoztak, kéz a kézben sétáltak Kláriék házához. A lány előre ment, és kinyitotta a kaput. Rövid udvaron kellett keresztülmenniük. Kor-morán dobogó szívvel és szerelmes érzésekkel lépte át a küszöböt. De utána földbe gyökerezett a lába. A lakás tele volt emberekkel. Szülők, nagyszülők, rokonok vették pillantásuk kereszttüzébe. Mindenki mosolygott, csak ő nem. Őszintén szólva ő inkább kezdett rosszul lenni.
A csendet egy anyóka törte meg: – Ő a vőlegé-nyed, ugye? Nagyon helyes fiatalember. Nagyon helyes fiatal úriember.
A többiek is kíváncsian tekintettek rá, Klári pedig elpirult, és a pirulása kezdett vörösbe váltani. Aztán összeszedte magát:
– Igen. Ő Szilveszter. Az udvarlóm.
– Kik a szülei, Szilveszterke? – kérdezte egy másik idősebb hölgy.
Kormoránt meglepte ez a váratlan fordulat. Hogy a pásztorórából vallatás lett. Elhatározta, hogy ő is bekeményít.
– A szüleim? Hát... igazából nem is ismerem őket.
Anyámat nemrég láttam a villamoson, egy részeg pasas tapizta, de nem köszöntem rá, nem akartam rontani az üzletét. Tudják, öt-hat fordulóval az egész heti cigi és pia árát megkeresi.
Néhányan felszisszentek, szinte hallatszott, ahogy megpróbálják összeegyeztetni a hallottakat azzal a kifejezéssel, hogy „Klárika udvarlója”.
– Ó – mondta némi szünet után egy fiatalabb nő.
– És a kedves papa?
– A kedves papa most éppen a börtönben ül.
Liliomtiprásért. Ez önmagában nem volt nagy ügy, akár velem is megeshetett volna, elvégre nincs ráírva egy maca homlokára, hogy még fiatalkorú. De egy-szer már nyilvánosan levizelt egy hősi emlékművet, és a garázdasági cselekmény miatt súlyosbították a büntetését. Az esküvőnkön még biztosan nem lesz jelen.
A háziak sápadtan néztek egymásra.
– Milyen szomorú – jegyezte meg egy harmadik hölgy. Aztán egy idősebb úr szedte össze a bátorsá-gát:
– Na, és mit fog csinálni, ha lediplomázik?
– Tele vagyok tervekkel. Van egy nagy ötletem, amivel idővel sok pénzt lehet keresni.
– Igen? És mi lenne az?
– Műanyag palackokat fogok összeragasztani, mindenféle színűre befestem, és eladom az afrikaiak-nak. Tudják, akik üveggyöngyökért elefántcsontot adnak cserébe.
– Hát, ez elég kockázatos vállalkozásnak tűnik – jegyezte meg az öregúr, fulladozva a levegőhiánytól. – Hogy fogja tudni ebből eltartani a mi Klárikánkat?
– Úgy tervezem, hogy ameddig az üzlet be nem indul, addig Klárika tart el engem. És biztosra veszem, hogy a család is segíteni fog bennünket.
Mert szükségem lenne egy kis induló tőkére. Mond-juk, két millióra. Ez a ház biztos sokkal többet ér.
Fagyos csend volt a válasz. Aki tudott, elfordult, a többiek pedig úgy néztek maguk elé, mintha megállt volna az idő.
Aztán Kormorán elbúcsúzott, köszönetet mondott az érdeklődésért, valamint a jövőben várható anyagi támogatásért, majd sarkon fordult, és kifelé indult.
Klári (akinek a tűzpiros arca addigra már teljesen elfehéredett) utána sietett.
Amikor kiértek az utcára, a lány nekitámadt:
– Megbolondultál? Mindent elrontottál! Miféle süket dumát adtál elő a műanyag palackokról meg Afrikáról? Meg a prosti anyádról és a börtönben csücsülő apádról? Arról volt szó, hogy rendesen viselkedsz.
– Arról volt szó, hogy együtt töltünk el itt egy szép órát – mondta Kormorán komoran.
– Meg akartak ismerni. Mit csináljak? Igazán meg lehet érteni őket.
– Hát, most megismertek.
– Szerinted majd hozzáadnak engem egy ilyen csöveshez, bűnözők gyerekéhez?
– Szerintem nem adnak.
– Akkor miért csináltad?
– Ezért. Ők teszteltek engem, én teszteltem őket.
– És most velünk mi lesz?
– Semmi. Keresel magadnak egy olyan vőlegényt, aki megfelel a család ízlésének.
– Olyan szemét vagy! – tört ki a lányból.
Eleredtek a könnyei, és nagyon szerencsétlennek érezte magát.
Kormorán egy darabig szomorúan nézte, majd elindult a kollégium felé. Útközben nagyokat rúgott a kisebb kődarabokba, akik pedig nem tehettek semmiről.
Állásinterjú
Kormoránnak sikerült elsőként bejutnia a személy-zetishez. Az írásban benyújtott jelentkezése jó, de a kérdésekre adott válaszai rendszerint nem kielégí-tőek. A végén a személyzetis megkérdezi:
– Kormorán úr, maga egy sor szempont szerint nem felel meg. Nem ismeri a szakkifejezéseket, nincs szakmai gyakorlata, és nem érzem, hogy motivált lenne. Hogy jutott egyáltalán eszébe, hogy jelent-kezik az álláshirdetésünkre?
– Tudja, az a tapasztalatom, hogy a túljelentkezés miatt az önök első számú célja kitalálni, hogy kit miért utasíthatnak el. Ez egy rendkívül negatív be-állítódás. Lehet, hogy élvezik, hiszen az önök állása biztosított, és a beszélgetések során kiélhetik a szadizmusukat. Látnak egy csomó férfit és nőt, akik mind abban reménykednek, hogy megkapják ezt az állást, és önök, mint a császárok a római arénában, lefelé fordítják a hüvelykujjukat.
– Gondolja?
– Persze, meg vagyok győződve róla. És azzal, hogy én nyilvánvalóan nem felelek meg a kiírásnak, a többi jelentkezőt segítem. Remélem, hogy az utá-nam jövőknél már nemcsak arra fog gondolni, hogy miért nem felel meg az illető tökéletesen, hanem arra is, hogy nálam azért mégis csak jobb. Létrehoztam a skála alsó viszonyítási pontját, ami eddig nem létezett. Azonkívül rajtam kiélheti a szadizmusát, erre a napra el van intézve, a továbbiakban már szabadabban ítélheti meg a többiek esélyeit. Én meg jelentkezem egy másik cégnél, és végigcsinálom ugyanezt.
– De így sehova nem veszik fel.
– Kit érdekel? Nyugdíjas vagyok, megélek a nyugdíjamból.
– Szabad kérdeznem, mi volt azelőtt?
– Személyzetis.