Kezdetben vala a sötétség. Aztán lassan kivilágo-sodott. Martin körülnézett. A helyiségben különböző tárgyak hevertek, nagy összevisszaságban. Jobbra fordította a fejét. A lábánál egy nőt pillantott meg.
Mozdulatlanul hevert a padlón. Vagy aludt, vagy meghalt. De az is lehet, hogy csak eszméletét vesz-tette.
A nő megmozdult, és kinyitotta a szemét. – Mi történt? – kérdezte. Bizalmatlanul nézett a férfira. A lábait ösztönösen felhúzta a melléhez.
– Pontosan nem tudom, de attól tartok, hogy vége lett a világnak – felelt a férfi.
– Mi? Mi van?!
– Buliztunk, és egyszer csak volt egy nagy bumm.
Valaki azt mondta, hogy kitört az atomháború.
– Ez komoly? – kérdezte a nő, és felült.
– Komolynak komoly, de remélem, hogy nem valóságos. Nem lehet valóságos.
Egy darabig hallgattak. Aztán a férfi odaguggolt a nő mellé.
– Emlékszik rám?
A nő hunyorított a szemével.
– Kellene?
– Beszélgettünk.
– És?
– Én megpróbáltam udvarolni, de maga...
– De én ...?
– Maga azt mondta, hogy akkor sem kellenék magának, ha én lennék az utolsó férfi a Földön.
– És?
– És könnyen lehet, hogy most már én vagyok az utolsó férfi. Maga pedig az utolsó nő. Még mindig nem kellek magának?
– Ne hülyéskedjen! – mondta a nő, de látszott rajta, hogy megrendült.
Egy darabig semmi sem történt. Aztán felálltak, és megpróbáltak kijutni a teremből. Az ajtó annyira elferdült, hogy alig tudták kinyitni. Végül átjutottak a szomszédos terembe. Ott is a pusztulás nyomait fedezték fel. Az ablakon ki lehetett nézni. Mindenütt felfordult gépkocsik és halottak hevertek.
Az étterem konyhájában találtak némi élelmet. A hűtőszekrényt elkezdték kipakolni, hogy áram híján nehogy minden megromoljon.
– Engem egyébként Martinnak hívnak – nyújtotta a kezét a férfi.
– Aliz vagyok. Örvendek – mondta Aliz.
– Örvend? Ez most nagyon viccesnek hangzik – jegyezte meg a férfi. – De én is örülök.
Aliz egy darabig maga elé bámult. Aztán Martin felé fordult.
– Tényleg te vagy az utolsó férfi?
Martin bólintott.
– Hát, nincs nagy választék.
Aliz hirtelen átölelte a férfi nyakát.
– Ó, én annyira félek!
– Ha te félsz, akkor nekem nem szabad félnem – mondta Martin. – Elvégre én vagyok a férfi. Ha az utolsó is.
Aliz egész testével Martinhoz bújt. Érezni lehetett, mennyire reszket.
Megint hallgattak. Aztán Martin megsimogatta a nő feje búbját, majd szelíden eltolta magától.
– Készítsek valami vacsorát? – kérdezte.
– Egy falat se menne le a torkomon. Úgy dobog a szívem!
Martin odanyúlt. Aliz ösztönösen összerezzent, de aztán hagyta. A férfi azonban nem erőltette a dolgot.
Ő is félt.
Ekkor a távolból hallani lehetett, hogy egy épület nagy robajjal összeomlik. Eddig kitartott. A tárgyak is változnak, csak néha nagyon lassan, szinte észre-vehetetlenül.
Aliz aggódva pillantott Martinra. A férfi magához ölelte, aztán azt mondta: – Úgy tűnik, együtt kell tölte-nünk az éjszakát. Készítsünk egy fészket magunknak!
A nő keresett néhány kabátot és munkaköpenyt, Martin ágyat eszkábált össze néhány székből és fotelból. Ki is próbálta, és helyet csinált maga mellett a nőnek.
– Miután nincs jobb választásod...
Aliz néhány pillanatig vacillált, aztán odafeküdt.
Hozzábújt Martinhoz, és elgondolkodva megjegyezte:
– Ezt néhány órával ezelőtt még nem gondoltam volna.
– Hja, ami az egyiknek büntetés, az a másiknak ajándék.
Aliz néhány pillanatig figyelmesen nézte a férfit, elgondolta, milyen lehet. Aztán gyorsan, hogy meg ne bánja, odahajolt, és adott az arcára egy puszit.
Martin elmosolyodott.
– Köszönöm, hogy megbízol bennem. Nagyon aranyos vagy. De ezt ne érezd kényszernek!
Ez után az érzelmes közjáték után Martin átment az étterembe, és hozott Aliznak ennivalót. A körül-ményekhez képest még meg is tálalt.
– Gyertya nincs? – kérdezte Aliz, de ő is mosolygott a kérdés abszurditásán.
– Gyertya, az nincs. De az ablakon keresztül nézhetjük, ahogy égnek a házak.
Ettek. Utána Martin visszavitte az edényeket, és felderítette az étterem hátsó helyiségeit. Talált egy kézmosó folyadékot, egy fazekat, mosogatószert és konyharuhát.
– Fürdő nincs, de magunkat el tudjuk mosogatni – mondta, és letette a fazekat a földre. – Először te fürödj meg! – ajánlotta fel. – Még tiszta a víz, nekem pedig a te koszos vized is elég tiszta lesz.
Ezen nevettek.
Aliz odament, szemügyre vette ezeket az eszközö-ket, aztán levetette a blúzát.
– Fordulj el, kérlek!
– Elfordulhatnék, de minek? Gyakorlatilag már férj-feleség vagyunk.
Aliz zavartan levetkőzött, a fazék fölé guggolt, és miközben megmosta magát, igyekezett nem a férfira nézni. Aztán konyharuhával megtörölközött, és úgy, meztelenül bebújt az ideiglenes ágyba. Elfordult, hogy ne lássa a férfit, aki tettetett lelkesedéssel pocskolta magát.
Aztán Martin a nő mellé feküdt. Átölelte. A testük természetes szaga (keveredve a mosogatószer citrus-illatával) arra késztette őket, hogy átöleljék egymást.
Martin teste reagált a nő közelségére, erekciója lett, ami Alizban is válaszra talált. Martin gyengéden
behatolt, de nem mozgott. Tiszteletlenségnek gondol-ta volna.
– Ó, te utolsó férfi, te! – súgta a fülébe a nő. De ez volt az utolsó mondat, ami közöttük elhangzott.
Összekapaszkodtak, nem annyira a testi vágy, mint inkább az egymásrautaltság által hajtva. Mind-ketten tudták, hogy ez nem szexuális aktus, hanem az egyetlen lehetséges viszony közöttük, olyan kapocs, amely őket a tegnap még normálisnak tűnő világhoz köti.
Összefonódtak az ölelésben. A külvilág megszűnt, csak a két test létezett, a szívük dobogása, a szuszo-gásuk, és ez a sok milliárd halott fölé emelte őket még élő képviselőit egy fajnak, amely épp most pusztul ki.
Most eltávolodunk tőlük, olyan messzire, ahon-nan már egy embernek látszanak. Ahogy kezdődött.
Az Úr megteremtette az embert, a saját képmására, férfivá és nővé...