Egy magas, szikár, hajlott hátú, sötét szemüveges alak állt az aluljáróban, az arcán keresztben vékony szürke sál, a fején füles sapka, a kezében bot.
Egy ideig nem történt semmi. Aztán megjelent egy hölgy, rápillantott a férfira, de nem állt meg. A férfi ácsorgott tovább.
A hölgy néhány perc múlva visszatért, körbe-tekintett, az órájára nézett. A lépcsőt figyelte, szem-látomást várt valakit.
A férfi egyszer csak odalépett hozzá, és diszkréten megszólította.
– Bocsánat. Kegyed beszélt meg randevút Kormorán Szilveszterrel?
A nő bizalmatlanul ránézett. – Igen. Rá várok. Baj van? Történt valami Kormorán Szilveszterrel?
– Rosszabb – mondta a férfi. – Én vagyok Kormorán Szilveszter.
– Maga?! – lepődött meg a nő. – A profilképe alapján egészen másra számítottam.
– Mindenki jobbra számít – jegyezte meg a férfi.
– Elmondaná, milyen elképzelése volt Kormorán-ról?
A nő sokáig hezitált.
– 178 centi magas.
– Stimmel – mondta a férfi.
– Nyolcvan kiló.
– Stimmel.
– Pedagógus.
– Stimmel. Azazhogy nyugdíjas pedagógus. Ta-valy hagytam abba.
– És... egészséges.
– Ez annyira fontos?
– Hát... fontos. Nem betegápolónak jelentkeztem.
– Értem, értem. De tudja, mit? Üljünk be egy presszóba, itt, a közelben. Már lefoglaltam az asztalt.
– Lefoglalta? Annyira biztos volt benne, hogy beülök magával?
– Reméltem.
– Jó, menjünk.
A férfi hirtelen kihúzta magát, levette a sálat és a füles sapkát, sőt, a sötét szemüveget is, a botját a kezében tartva és kettesével szedve a fokokat, felrohant a lépcsőn. A nő vonakodva követte. Nem tudta mire vélni ezt az átalakulást.
– Úgy nézett ki az előbb, mint egy kripli. Meg-nyugtat, hogy mégsem beteg.
– Ez nem olyan egyszerű. Attól függ, hogy mit értünk betegségen.
– De legalább nem sánta – mondta a nő, kissé bizalmatlanul.
– Pillanatnyilag nem. Mint ahogy pillanatnyilag maga sem az. De nem tudjuk, mit hoz a jövő.
– Az ember vigyázzon magára! – szögezte le a nő.
– Persze. De ha betegen nem érdekelném, mi lesz, ha egyszer tényleg megbetegszem? Akkor szakít velem?
– Az más. Akkor már esetleg megkedvelem. Egy-két év boldog házasság mindent megváltoztat.
– Én akkor is kitartanék maga mellett, ha beteg.
Ápolnám, főznék, mosnék magára, takarítanék és bevásárolnék. De hát nem vagyunk egyformák.
Beléptek a presszóba. A férfi maga mellé tette a botot, a sapkát és a sálat pedig odatette a mellette lévő székre, és odaintette a pincért. Az visszaintett.
– Magát itt ismerik a pincérek? – kérdezte a hölgy. Valahogy olyan érzése volt, hogy szélhámossal van dolga.
– Igen. Fél órája. Azóta, hogy lefoglaltam az asztalt.
– Nem volt nagyon kockázatos – jegyezte meg a nő. – Alig vannak.
Leültek.
– Mit rendelhetek? – kérdezte a férfi.
– Egy kávét. De a magamét én fizetem. Nehogy azt higgye, hogy rászorulok egy férfi anyagi segítsé-gére.
– Nem hiszem azt. Dehogy is hiszem!
A férfi odahívta a pincért.
– Két kávét kérünk.
– Tejjel? Cukorral?
– Nekem üresen – mondta Kormorán, majd kér-dően nézett a nőre.
– Nekem tejszínnel, de cukor nélkül – mondta a nő. – Milyen süteményük van? – kérdezte a férfi.
– Sajnos, már csak islerünk van.
– Akkor abból hozzon kettőt!
A pincér bólintott és távozott.
– Az egyiket nekem rendelte? – kérdezte a nő.
– Persze. Jár a kávé mellé.
– De én nem mondtam, hogy kérek. És mivel a saját fogyasztásomat én fizetem...
– Nem kéri? Semmi baj. Akkor én eszem meg mind a kettőt. Egy férfinak vállalnia kell a kockáza-tot.
Egy ideig hallgattak. Aztán megszólalt a nő.
– Biztosan egészséges?
– Mint a makk.
– De akkor miért játszotta meg a görnyedt hátú sántát?
– Kíváncsi voltam, mit szól hozzá.
– Ez egy beteg ötlet volt.
– Lehet. De mondja, ha megtudja, hogy van egy titkolt betegségem, attól nagyon visszariadna?
– De nincs, ugye? – kérdezte a nő.
– Nem válaszolt a kérdésre.
– Mi is volt a kérdés?
– Visszariadna-e tőlem, ha kiderülne, hogy beteg vagyok, de titkolom?
– Persze. Ha titkolna valamit, nem lenne őszinte.
És őszinteség nélkül semmit sem ér egy kapcsolat.
– Jó. De miből tudná meg, hogy valamit titkolok?
– Megérezném. Látnám a szemén.
– És most mit lát?
– Nem tudom. Miért? Hát mégis beteg?
– Egészségesen barátkozna velem?
– Erről majd később nyilatkozom.
Közben a pincér kihozta a két kávét és a két sü-teményt. Kormorán az egyik süteményes kistányért a nő elé tolta.
– Elfogadja?
– Nem tudom. Én nem rendeltem.
– Ajándék.
– Miért vesz nekem ajándékot? Mit akar vele elérni?
– Semmit. Nincsenek hátsó szándékaim. Csak szeretem látni, ahogy a hölgyek süteményt esznek.
Az olyan... érzéki.
A nő iszogatta a kávéját, és közben nézte a süteményt.
– Nem. Nem kérem – mondta végül.
Kormorán kortyolt egyet a kávéból, és közben felfalta a saját adagját. Aztán a másikat villával ketté vágta, az egyik felét áttolta a maga tányérjára, a másikat ott hagyta, és azt mondta: – Megfelezzük?
A nő tovább töprengett, végül megrázta a fejét.
Kormorán a másik süteményt is bekebelezte, majd megtörölte a száját a szalvétával, és elégedetten nézett a nőre.
– Jó étvágya van – jegyezte meg a nő, egy csöpp szarkazmussal a hangjában.
– Nem mehet semmi pocsékba – mondta a férfi, majd hátradőlt. – Most pedig meséljen magáról és az elvárásairól!
És a nő elmondta a szokásos dolgokat. Hogy nőből van, romantikus társat keres, aki tudja, hogy hogyan kell bánni egy hölggyel, legyen rendezett hát-terű, ne hagyja el magát, fontos, hogy létrejöjjön az a bizonyos szikra ... és a többi, és a többi.
– És legyen egészséges – emlékeztette Kormorán.
– És legyen egészséges. Mit gúnyolódik ezen? Ez olyan nevetséges?
– Nem nevetséges. Csak szomorú.
– Azt mondta, hogy egészséges.
– Túloztam.
– Szóval mégsem egészséges?
– Ahogy vesszük. Semmilyen szervi bajom sincs.
– Hát akkor?
– A pszichiátriai klinikán kezelnek.
A nő hátrahőkölt, elhúzódott a férfitól, az arcán viszolygás jelent meg.
– Ne ijedjen meg, nem vagyok közveszélyes – nyugtatta a férfi.
– Tudtam! – mondta a nő. – Már amikor meg-láttam, tudtam, hogy valami nincs rendben magával.
Hogy nincs ki mind a négy kereke.
– Halkabban, az isten szerelmére! Ide néznek.
A nő felállt, és elindult az ajtó felé.
– Pardon – mondta Kormorán. – Azt mondta, hogy kifizeti a saját fogyasztását.
A nő elővette a pénztárcáját, kivett egy ezrest, mérgesen odadobta az asztalra, majd kiviharzott.
Kormorán felvette a pénzt, és mosolygott.
A pincér odajött.
– Megint, Kormorán úr? Megint?
– A naccsága egy kicsit ijedős. Józsi, most már kihozhatja a konyakomat.
– De Kormorán úr, miért csinál ilyeneket? Az egész ideje elmegy ezekre a macákra!
– Az ember sosem tudja, mikor akad rá az igazira – mondta Kormorán.