A pincékhez kötődő egyéni, spontán alkalmak közül a borért való kijárást lehet elsőként megemlíteni. Régen, elsősorban az idősebbek, de a még földön dolgozó fiatalabb gazdák közül is többen naponta kijártak a pincéjükbe, hogy az aznap esti és a másnapi bort hazavigyék. „Mert a legtöbb helyen volt ugye egy idős bácsi, és annak az volt a dolga, hogy na, papa, menjen ki, aztán hozzon holnapra való bort, amit hát egy üveggel elviszünk a határba! Ne vizet igyunk nyáron egész nap.”433 Ez a magányos kijárás a hétköznapokra volt jellemző, hétvégén társas összejöveteleket rendeztek. Az sem számított, hogy milyen messze volt a pince, illetve milyen idő volt. Ebben a szokásban kevés dolog akadályozhatta meg a gazdákat, a határbeli munka, az idősebbek pedig a ház körüli teendők elvégzése után rögtön indultak a hegyre. A kijárásra mindig találtak valamilyen indokot: „Minden nap az volt a szlogen, hogy meg kellett néznie a hordókat, nem ereszt-e, rendben vannak-e az abroncsok rajta.”434 Tavasztól őszig a szőlőbeli munkák is megfelelő indokot jelen-tettek, de télen is mindig találtak valami tennivalót: ha mást nem, „a havat el kell söpörni”.435 A ma élők közül még többen emlékeznek arra, hogy mennyire fontos
432 A pincebeli élet a 18–19. században is jelentős lehetett, amire egy 1783-as budaörsi canonica visitatio utal. Ebben a plébános arról számolt be, hogy szüret idején gyakran vasárnap is dolgoztak az emberek a pincékben, az év többi vasárnapján pedig sokan itt ünnepelték a szentmisét. „Sokan szokás szerint e napokon nem veszik figyelembe, vagy nem kérdik meg, hogy szabad-e terményt széthordani, a telt edényeket a pincékből kihordani, nagy zajjal a hordók abroncsait igazgatni... […] Délelőtt és délután a nyílt, általános vendégeskedés szünetel ugyan, de a reggeli égetett szesz fogyasztására még reggel és istentisztelet előtt összejönnek a kocsmában és szanaszét a pincékben, ahol a délelőtti istentisztelet alatt mindig többen vannak, mint a templomban, minden nemet számítva.” (Vass 2002: 93.) A vizsgált települések közül csak Budaörsről rendelkezem ilyen korai közléssel, de ha kitekintünk, akkor további adatokat is találni, amelyekből arra következtethetünk, hogy a vasárnapi szentmise pincében vagy vendéglőben történő eltöltése általános problémát okozott a plébánosoknak. Pesthidegkút 1747-es canonica visitatiójában olvashatjuk, hogy az emberek számára túl hosszú volt a mise, így többen már a felajánláskor elhagyták a templomot, de voltak, akik templomba járás helyett a vendéglőbe mentek. Ugyanebben az évben Piliscsabán is hasonló problémákról számoltak be. (Bonomi 1978: 287–288.)
433 Saját gyűjtés – Tök, 2013. március 29.
434 Saját gyűjtés – Tök, 2013. március 10.
435 Saját gyűjtés – Tök, 2013. március 11.
volt szüleik, nagyszüleik életében ez a napi kijárás, amelynek megvolt a megszo-kott rendje. „Minden nap. Minden nap. Minden este, és ahhoz képest, hogy nem is volt karórája, mert akkor még nem volt zsebórája, egy órát töltött kint. Egy óra. Az kellett ugye. Biztos relaxálásnak hívták, mert ugye a parasztemberek dolgoztak egész nap, és ez mindig az esti menetrend volt...”436 Jól mutatja a bor hazahozatala miatti kijárás fontosságát, az idősek életében betöltött jelentős szerepét, hogy sokan idős, beteg korukban sem mondtak le róla, amikor gyalog már nem tudták megtenni az utat. Volt, aki naponta vitte ki kocsival az apósát. A fiatal gazda nem egyszer sietett volna, ezért úgy gondolta, hogy majd ő lemegy a borért, és akkor előbb végeznek. De ezt nem volt szabad, az idős gazda, amíg tehette, nem adta át a kulcsot.437 „Annak olyan szertartása volt, a papának, hogy minden nap a megszokott időszakban ki kellett jönni. Amikor már nehezen gyalogolt, akkor kihoztam autóval.
De annak is megvolt ugyanúgy a szertartása. Sokszor siettem [...] haza. Papa, üljön le, majd én leszaladok a pincébe, majd én hozok föl, én gyorsabban járom. Hát, nem fiam, majd én lemegyek. Minden egyes lépcsőfoknál ott volt a keze nyoma. Hát ugye a vidéki embernek általában piszkos a keze, nem ugye patyolat fehér. Fiam, majd én lemegyek, megnézem. Majd én megnézek minden hordót, hogy hogy áll. Nem lehetett elmismásolni, hogy na, majd papa én leszaladok, fölszaladok, aztán hamar menjünk.
Nem. Jött. Meglangyította a bort. Kapartam a falat, hogy siessünk, siessünk. Ááá, nem. Minden nap, minden nap, ha esett, ha fújt, ha vasárnap, ha karácsony.”438 Hi-vatalosan télen-nyáron volt indok, hogy miért kell kimenni, valójában viszont a gazdák életében a pincelátogatás az egyik legjelentősebb szokás volt, amelyről ön-szántukból soha nem mondtak le. A férfiak életében betöltött különleges szerepét mutatja az is, hogy Pátyon voltak, akik naponta többször is kimentek.
A napi kijárás többnyire egyéni alkalom volt (72. kép), de ha a pincéknél ösz-szetalálkoztak, akkor bementek egymáshoz, hogy egy-két pohárral megigyanak.
Ezt az egyéni kijárást, majd a kisebb csoportokba verődést írta le szemléletesen Karikó János Biával kapcsolatban.439
A gazda meg itt-ott ballag a pinczébe, Kenyeret s valamit tarisznyába téve;
Mikorra odaér, többen lesznek vele, S mindég zajosabb lesz a pinczék belseje.
436 Saját gyűjtés – Tök, 2013. március 10.
437 A kulcs átadásának nagy szerepe volt, több helyen a fiúk felnőtté válásának volt a jele. Mód László a szlovéniai Lendva-vidéken és a romániai Avasi-medencében végzett kutatásai során jutott ahhoz az adathoz, mely szerint a felnőtté válás jeleként a legények megkapták a pince kulcsát, és barátaikkal kimehettek a szőlőbe bort inni, szórakozni. (Mód 1999: 268.)
438 Saját gyűjtés – Tök, 2013. március 10.
439 Karikó 1887: 124.
Szintén ilyen spontán találkozási alkalmak voltak azok az összejövetelek, ami-kor a szőlőben végzett munka után mentek be a szomszédos pincékbe, és pihentek meg együtt a kinti munka után. A borért történő napi kijárással szemben viszont volt egy lényeges eltérés. A szőlőbeli munkát követő pihenésben nagy szerepet ját-szott az épületek elhelyezkedése. Erre akkor volt lehetőség, ha a présház és a pince közvetlenül a szőlő végében állt. Emiatt a spontán összejöveteleknek ez a formája nem mindenhol vált általánossá, a legnagyobb jelentősége Bián, Etyeken és Tökön volt, ahol az épületek nagyobb számban épültek a szőlőparcellák végébe.
Az egyéni kijárás és az ebből adódó véletlen találkozások harmadik típusát a pincékben végzett munka, elsősorban a borkezelés jelentette. Ilyenkor mindenki a maga pincéjében csinálta a feladatát, de vagy helyben megbeszélték, hogy valakinél összegyűlnek, vagy pedig a nyitott ajtó jelezte, hogy szabad a betérés. (73. kép) Abban az esetben viszont, ha a gazda még dolgát végezte a pincében, nem illett feltartani. A pincébe történő szabad betérést bizonyos szinten csak szüretkor korlá-tozták. „Főleg ez jellemzően szüret idejében van. Erre van egy ilyen csípősebb közmon-dás. Ugye szüret idején, amikor jön az egyik barát a másikhoz, azt mondja tréfásan [...]: Na komám, innál egy pohár bort? Hát, azt mondja, persze, hogy innák, mért ne innák. Akkor várd meg, majd kihozom. Tehát ne gyere be a pincébe kíváncsiskodni.”440
440 Saját gyűjtés – Tök, 2013. március 10.
72. kép: Töki gazda pincéje előtt (Szabó Zoltán tulajdona)
A másik íratlan szabály az volt, hogy nem illett visszaélni a vendéglátással. „…ha betelepszik és itt marad két órán keresztül, akkor legközelebb nem lesz meghívva.”441
Az egyéni kijárások során kialakuló közös borozgatásra sokszor nem a prés-házban, hanem vagy kint a szabadban leülve (74. kép), vagy lent a pincékben, a hordók mellett állva kerítettek sort. Ilyenkor nem is kancsóból, hanem lopóból töltöttek. Ez egyrészt abból adódott, hogy maga a találkozás csak rövid ideig tartott, másrészt szerepe lehetett benne annak is, hogy a gazda a munkáját végez-te, és nem volt ideje hosszabb idejű vendéglátásra. A szervezett találkozásoktól eltérés mutatkozott a személyek számát illetően is. Általában csak néhány gazda, a közvetlen szomszédok jöttek össze rövid időre, nem a kialakult, összeszokott társaságok szerint zajlott a találkozás. A pincék topográfiai helyzetét tekintve is
441 Saját gyűjtés – Tök, 2013. március 10.
73. kép: Budaörsi gazdák borozgatása a pincében (BJHGy 2019.1.173.)
jelentős különbségek mutatkoztak. A szőlők végében, elszórtan fekvő présházak-nál, pincéknél csak egy-két ember találkozhatott, ezzel szemben a csoportosan elhelyezkedőknél valamivel nagyobb létszámú összejövetelre is lehetőség nyílt.
Ezek az egyéni kijárások az ország egész területén általánosak voltak. A ko-rábbi évszázadokból kevés adattal rendelkezünk, de minden bizonnyal a pin-cék megépülésétől fogva bevett szokás volt, hogy az ott tartózkodók összejöttek egy-két pohár borra. Szintén országos jelenségnek tekinthető, hogy nemcsak az ismerőst invitálták be, hanem az arra járó idegennek is járt egy pohár bor. Oláh János 1834-ben erről így számolt be Balaton melléki tudósításában: „A’ mi illeti a’ Balaton melléki lakosokat: talám az egész világon sintsenek olly jószívű, adakozás-ra hajlandó, és barátságos emberek, mint ezek. Itt a’ szőlőhegyen ha valaki keresztül megyen, és az ő szállások szernét lyuka pintzét (kinyílt ajtajút) lát, és hívatlan is bé nem tér, azért dorgálást, pirongatást, és szemrehányást nyer.”442 Az idegenek behívá-sa Buda-vidéken is általános volt, erre utal Karikó János Tökről szóló verse is.443
442 Oláh 1834: 94.
443 Karikó 1885. Ez a szokás a településen mind a mai napig megfigyelhető. „Na persze ez az íratlan szabály, hogy ha bárki erre jön, megáll a pince előtt, akkor az egyértelmű, hogy meghívom. Komám, gyere be egy pohár borra! Mivel ezt így pénzben nem lehet mérni, magát a szó szoros értelmében. Tehát azt, hogy na, ez most anyagi forrás. Hanem igenis ez van. Tehát úgy is tekintünk a borra, akár mint egy gyümölcsre. Tehát, most ha neked van egy almád, van egy doboz almád, akkor nyilván megkínálod a barátodat vagy ismerősödet. Na, komám, vegyél egyet! Itt ugyanúgy ez természetes. Na, komám, igyál egy pohár bort! De ezzel általában a pince népe nem él vissza.” (Saját gyűjtés – Tök, 2013. március 10.)
74. kép: Pinceszomszédok a présházak előtt Tökön (Fotó: Györffy István, 1912. NM EA F 22040.)
A perbáli úton vannak szép pinczéi, Barátságban borát egyik sem kívméli.
Legédesebb bort ád hegyei közt Völgyút, Ennek a termése igazán hogy fölgyújt.
Már egy párszor én is jól mulattam ottan, A sok édességtől majd oda ragadtam.