Mikor a magyar hivatásos színjátszás kezdetén megjelenő drámaíró, -fordító, magyarító nőket tekintem át, nem tudok eltekinteni attól sem, hogy a férfias elő-ítéletek hogyan korlátozzák a kutatói tisztánlátást még akkor is, ha a (női) kuta-tónak kifejezetten az a célja, hogy a női vonalat erősítse. Három női szerzőhöz köthető drámaírói gyakorlatot mutatok be, és mindhárom megítélésben élesen kirajzolódik az az irodalomtörténészi szemlélet, amely egyrészt sokkal magasabb esztétikai színvonalat feltételez a korszak férfiszerzőitől, mint a nőíróktól, más-részt teszi ezt például azért is, mert ítélete kialakítása során nem a színházi, tehát a hangzó szöveg és a teátrumi gyakorlat felől közelít a művészi teljesítményhez, hanem kizárólag a már meglévő írásbeliséget, illetve literátori gyakorlatot tekinti mércének, követendő példának, és tisztán irodalmi produktumként tekint vizs-gálata tárgyára, azaz a drámai szövegre. Ugyanakkor azt látom bizonyíthatónak a továbbiakban, hogy a fennmaradt szövegek tágabb kontextusba és műfaji/
műnemi relációba helyezése nem igazolja azt az általánosan sulykolt felfogást, hogy a korszakban elvétve megjelenő női szerzők egyben kevésbé színvonalas mű-veket is feltételeznek. A női drámaszerzők, fordítók két fontos társadalmi bázisról indulnak, és mindkét réteg kapcsolatba kerül, illetve kapcsolatot tart a színházi gyakorlattal is. Jelen dolgozatomban azonban nem foglalkozom az egyik fon-tos réteggel, a drámafordítással többnyire alkalmilag foglalkozó színésznőkkel, csupán az arisztokrata-nemesi, általában műkedvelőnek tekintett nőírókkal. Ez
1 A tanulmány az NKFI 119865. sz. Régi Magyar Drámai Emlékek 6/2-3 és az NKFI 119580. sz.
Katona József korai (Bánk bán előtti) drámáinak kritikai kiadása II. című pályázat támogatásával készült.
utóbbiak szociokulturális környezetében több hasonló mozzanatot lehet megfi-gyelni: családi vagy baráti környezetükben hagyományosan jelen van a színházi élet, illetve a színházi mecenatúra, így közelítenek maguk is a drámai szöveg-ekhez; ugyanakkor szövegeiket nem fogadja be az irodalmár-literátori közeg; oly-annyira, hogy más (férfi)szerző is lefordítja (utólag) ugyanazt a drámát. Korabeli megítélésük azonban a későbbi recepció során sem változik, és (akár máig) a fér-fiak fordításával szemben a női fordítások kevésbé értékesnek tűnnek.
Három olyan női szerzővel foglalkozom, akire erőteljesen rávetítette legalább egy neves férfiliterátor árnyékát a recepció, e tény pedig megkérdőjelezi az ob-jektív értékelést. A következőkben az tehát a célom, hogy ezt a „férfiárnyékot”
eloszlassam, és ezáltal más fókuszba helyezzem a női írók műveit. Wesselényi Zsuzsanna példája azt mutatja, hogy a műkedvelő irodalmár kliséiből nem tud kilépni az a drámafordító arisztokrata nő sem, akinek az irodalmi inspirációkat saját környezete nyújtja. Művét azonban éppen ez a környezet nem tartja a kor-szak magas irodalmi produktumai közé tartozónak, és szerzőjét olyannyira nem tekinti művésznek, hogy el is felejti az adott művet. Nem jár jobban a szokatla-nul fiatalon műfordítói gyakorlatba kezdő, korán elhunyt Rudnyánszky Karo-lina sem, akiben a mai szakirodalmi vélekedés nem a szokatlan érzékenységű és tehetségű ígéretes fordítót látja, hanem a sajátjával egykorú férfifordítás mellett csak műkedvelőnek tekinti. Harmadik példám, Újfalvy Krisztina, akinek egyéb munkái folyamatosan hódítják meg az irodalmomtörténészi közvéleményt, és mára költészete sajátos elismerésben részesül. Amikor azonban két hasonló drá-maszöveg kapcsán egy férfiéval együtt merül fel a neve, kézenfekvően kérdőjele-ződik meg az ő szerzősége (és nem a férfié) a mai (női!) kutató számára is.
1.
Első két szerzőnket összekapcsolja műveik létrejöttének irodalmi közege is.
Mindketten olyan főúri környezetben működnek, ahol az aktív irodalmi alko-tásnak nemcsak hagyománya van, hanem a jelentős arisztokrata körökben szin-te elvárás is. Gondoljunk az Esszin-terházy család zenei és irodalmi szin-tevékenységére,2 vagy az ambiciózus protestáns nemesség képviselői közül a kánonban
mozdítha-2 Legutóbb lásd az Esterházy Pál jubileuma kapcsán megjelent kötetekből: Knapp Éva és Tüskés Gábor, szerk., Az Esterházy család és a magyarországi művelődés: Képek és szövegek a XVII–XIX.
századból (Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2013); Ács Pál, szerk., Esterházy Pál, egy műkedvelő mecénás: Egy 17. századi arisztokrata-életpálya a politika és a művészet határvidé-kén (Budapest: Reciti, 2015).
tatlan helyet talált Kazinczy szinte gyermekként írt földrajzi munkájára.3 Ezen túl azonban mind Wesselényi Zsuzsanna, mind Rudnyászky Karolina családja élénken kapcsolódott be a színházszervezésbe is.4 Ennek ellenére mindkét drá-mafordítás nemcsak visszhang nélkül maradt, hanem olyannyira nem tartotta a magyar értelmiségi (férfi)környezet említésre méltónak, hogy a párhuzamo-san elkészült férfifordító által keletkezett változat terjedt el irodalmi körökben.
Mindez annak ellenére, hogy mindkét esetben a női szerző által fordított vál-tozat nyomtatásban is megjelent. Wesselényi Zsuzsanna személyét mind saját, mind férje családja révén a legmagasabb erdélyi arisztokrata körök veszik körül.5 Férje báró Bánffy György Kraszna megyei főispán, testvére az idősebb báró Wes-selényi Miklós, akinek kufsteini fogsága beárnyékolja a család életét, olyannyira, hogy Zsuzsanna maga is minden követ megmozgat testvére kiszabadításáért.
E ténykedésének egyik bizonyítéka bécsi utazása és az azt megörökítő napló, a másik, mint látni fogjuk, éppen drámafordítása.
Az általa készített drámaátdolgozás előszava szerint 1777-ben fordította le Charles-Georges Fenouillot de Falbaire L’honnete criminel című darabját, mely fordítás 1785-ben jelent meg nyomtatásban. A francia eredetit 1767-ben nyom-tatták, német fordítása 1769-ben Bécsben jelent meg a Deutsche Schaubühne sorozat 8. kötetében. E sorozatban adták ki Voltaire Zaire és Alzire című drá-máinak német nyelvű adaptációját is Der Amerikaner címmel. Wesselényi Zsu-zsanna fordításának hazai kontextusát kitűnő problémaérzékenységgel elemzi és kapcsolja össze Wesselényi Miklós sorsának két fontos mozzanatával is Nagy Zsófia Borbála. Egyrészt: „a fordítás 1785-ös megjelentetése valóban összefügg-het Wesselényi Miklós fogságával, a politikai okokból gályarabságot szenvedő
3 Magyarország geographica, az az, földi állapotjának le-rajzolása, mellyet egynehány fő-Geographusok munkájából ki-szedegetett, és azoknak a’ kik Hazájokhoz illendő szivességgel viseltetnek, szemeik eleibe terjesztett, Kazintzy Ferentz (Kassa: Landerer Mihály, 1775).
4 A Wesselényi család, elsősorban id. Wesselényi Miklós tevékenységéről: Kerényi Ferenc, „Az erdé-lyi magyar hivatásos színészet kezdetei (1792–1797)”, in Magyar színháztörténet 1790–1873, szerk.
Kerényi Ferenc, 84–99 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990); Kerényi Ferenc, „A kétközpon-tú színházi fejlődés eredményeinek egyesülése, a vándorszinészet kialakulása (1796–1809)”, in uo., 100–123. A Rudnyánszky család színházi kapcsolatairól: Staud Géza, Magyar kastélyszínházak, 3 köt., Színháztörténeti könyvtár 11, 14–15 (Budapest: Színháztudományi Intézet, 1963–1964), 3:129–130; Staud Géza, Adelstheater in Ungarn: 18. und 19. Jahrhundert, Theater Geschichte Österreichs Band 10: Donaumonarchie, 7 Hefte (Wien: Österreichische Akademie der Wissen-schaften, 1977), 2:84–85.
5 Irodalmi működéséről és a fordítás körülményeiről lásd: Nagy Zsófia Borbála, „Színműfordító nők a 18–19. század fordulóján”, in Színházvilág – világszínház: Tanulmányok a magyar és az európai dráma XIII–XIX. századi történetéből, szerk. Czibula Katalin, 255–269 (Budapest: Ráció Kiadó, 2008).
férfi története a kortárs olvasóban talán felidézhette Wesselényi Miklós esetét.”6 Másrészt, mint hitelesen indokolja, a dráma poétikus átköltése annak a vallási procedúrának, amely a házaspárt érte vegyes házasságuk miatt. (A protestáns Wesselényi házasságkötésükkor reverzálist adott, később azonban katolikus fe-lesége áttért férje hitére, gyermekeiket reformátusnak keresztelték.)
Annak ellenére, hogy a nőtestvér nyilvánvaló politikai áthallással adja ki for-dítását, még az írótársadalom erdélyi tagjai sem tartják számon. Aranka György aztán 1791-ben kiadja saját fordítását a darabról, azzal indokolva a dolgot, hogy nem tudott a korábbi átültetésről. Olyannyira nem volt tudomása a munkáról, hogy még a fordító személyét is összekeverte, és az ugyancsak fordító Teleki Ádám feleségének, Wesselényi Máriának tulajdonította a szöveget.7 Ezek után Ráday nem is kíváncsi az első fordításra, nem akarja olvasni-ismerni a grófnő vál-tozatát, csak Aranka fordítása érdekli.8 Ha az országhatáron nem is jutott túl a fordítás híre, Enyedi Sándor szerint a kolozsvári színtársulat 1793. február 4-én Wesselényi Zsuzsanna fordításában tűzte műsorra a darabot.9 Ha valóban nem Aranka szövegét játszották, annak köze lehetett ahhoz, hogy magától értetődő módon a patrónus Wesselényi családjának irodalmi működését preferálták.
2.
Rudnyánszky Karolina Metastasio-fordításának esete is azt bizonyítja, hogy a professzionális irodalmárok nem nagyon respektálják, műkedvelőként kezelik a női szövegeket. A 16 éves bárókisasszony, saját fordítását készítve, az olasz ere-deti mellett a német nyelvű változatot is ismerte, szem előtt tartotta. Műve a magyar hivatásos színjátszással sikeres kapcsolatot is tartott, hiszen a Magyar Játékszín sorozatban történt 1793-as megjelenését követően10 többször játszotta
6 Uo., 256–257.
7 A levelet közli: Ladányi Sándor, „Aranka György levelei Ráday Gedeonhoz (1789–1791)”, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum 13, (1973): 159–171, 164.
8 „Az Uj modi Gonosztevőnek fordittása [ti. Arankáé] énnékem annyira tettszett, hogy nem is tartot-tam szükségesnek az nevezett Grófnéjával öszve vetnem, noha annakis méltó betsületét meg adom.”
Id. Ráday Gedeon Aranka Györgynek, 1789. júl. 22., in Enyedi Sándor, „Id. Ráday Gedeon levelei Aranka Györgyhöz”, Irodalomtörténet 63, 3. sz. (1981): 698–718, 704.
9 Enyedi Sándor, Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei, 1792–1821 (Bukarest: Kriterion Könyvki-adó, 1972), 121.
10 „A’ puszta sziget”, írta Metastasio Péter 1752-dikben és ugyan azon esztendőben játszatott a’
Bétsi Nemzeti Játék-színben. Most olaszból magyarra fordította B. Rudnyánszky Karolina. A’
második kötetnek III. darabja, A’ Magyar Játék-szín 1, 4 köt. (1793): 2:268–296.
a pesti társulat.11 Csakúgy, mint Wesselényi Zsuzsanna, Rudnyánszky Karoli-na is mintegy családi hagyományként fordul a színház felé, ezt éppen a Magyar Játékszínben megjelent másik dráma bizonyítja: Soós Márton Dugonics Etelká-jának átdolgozását ugyanebben a kötetben hozza, a fordítás előtt Rudnyánszky Karolinának ajánlja a művet, a dráma végén pedig Rudnyánszky Ignác és felesé-ge, Kemény Terézia dicsőítése olvasható.12 Mindennek ellenére Döme Károly, a literátor körökben jól mozgó, doctus fordító fontosnak tartotta 1802-ben újra-fordítani a darabot A laktalan sziget címmel,13 annak ellenére, hogy a század for-dulóján Metastasio népszerűsége erőteljesen csökkenni kezdett. A két fordítás színszerűségében rejlő különbségekre egyetlen példa is rávilágít:
A II. jelenet vége Metastasiónál:
Costanza
Ah troppo, o Silvia mia, giusto è ch’io pianga!
Se non piange un’infelice Da’ viventi separata, Dallo sposo abbandonata, Dimmi, oh Dio, chi piangerà?
Chi può dir ch’io pianga a torto, Se è men sperar mi lice
Questo misero conforto D’ottener l’altrui pietà?
Rudnyánszky Karolinánál:
Konstantzia
Oh Szilvia, igen-is nagy okom vagyon a’ siránkozásra!
Oh Egek! Ki sírhat, ha egy boldogtalan Nem sír, kit a’ bús gond gyötör mint untalan.
A’ kit csalárd férje illy kínos inségben Hagyott, ez előktől el-szakadd helységben.
11 Bayer József, A Nemzeti Játékszín története, 2 köt. (Budapest: Hornyánszky Viktor Akadémiai könyvkereskedése, 1887), 2:381, 407.
12 Lásd A’ Magyar Játék-szín… 2. kötete első darabjának bevezetőjét és 99–104. oldalakat.
13 [Pietro Antonio Metastasio] Metastasiusnak egynehány játék darabjai, Fordította olaszból Döme Károl (Komárom: Weinmüller Bálintné, 1802).
Nem szabad még azt-is reménylenem éppen Hogy ember tekéntsen r’ám meg-szánásképpen.
Nyomorúlt reménység! Ha ezt sem várhatom Bús sorsomat nemde hát méltán firtatom.
Döme Károlynál:
Konstantzia
Ah! Szilvia, kedves! (meg-öleli) vajmi nagy feneke van az én keservemnek!
Ha egy’ illyen Szerentsétlen,
Az élők’ számából ki-rekesztve, Hitetlen férjétől el-felejtve, Ha bús könyvekkel Ez nem ázik-el,
Egek! ugyan ki könyvez?
Hogy én sírok, Nagy rá az ok. –
’S tsak azt a’ sovány írt sem nyerhetem Sebemre, hogy mások bús esetem’
Szemlélvén, szánnák,
’S szánva mondanák?
„Szegény! Méltán zokog ez.”
Bár Döme szövege, Rudnyánszky fordításához hasonlóan, alapvetően próza, és csak az áriák versesek, Metastasióhoz hasonló verselést alkalmazva, női elődjé-hez képest bonyolultabb, olykor keresettebb irodalmisága határozottan homá-lyossá, rosszul mondhatóvá teszi a szöveget. Nem kétséges, hogy a színpadi gya-korlat felől Rudnyánszky fordítása sokkal használhatóbb. Ennek ellenére a mai kutató is a Döme-fordítást értékeli: „A bárókisasszony egyetlen ismert irodalmi kísérlete nem versenyezhetett a gyakorlott tollforgatóéval.”14 Ezt a megállapítást a fenti idézet is kétségessé teszi, de a szöveg további helyei is mutatják, hogy a fiatal fordítónő egyrészt éneklésre, szavalásra alkalmas, poétikailag jól működő szöveget hoz létre, másrészt különös érzékenységgel érez rá a metastasio-i
hang-14 Nagy, „Színműfordító nők…”, 266.
nemre. Egy-egy verses betétben olyan lírai költeményt hoz létre, amely a korszak átlagos színvonalát messze felülmúlja, és nemcsak korrekt fordítása az olasz ere-detinek, hanem önálló magyar nyelvű lírai alkotásként is megállja a helyét:
Ah melly haszon nélkül fut az idő tőlem!
Melly sebes lépéssel tünik el elöllem!
Idővel akár melly fák-is el-szenyvednek, A’ kő-sziklák ennek, ’s mindenek engednek.
De az én gyötrelmem utólsó vénséget
Tsak nem ér. Oh minek mondgyam ez inséget, Halál ez nem élet: ’s ha még fog tartani, E’ lassú haldaklást hogy kell ki-állani!15
3.
Utolsó példám egy szöveg kétes hitelű attribuálásának tanulságait foglalja ösz-sze. Szinnyei József óta tartanak számon egy drámafordítást Újfalvy Krisztina hagyatékában.16 A költőnő életművében valóban példa nélkül való a drámafor-dítás, bár könyvtára, illetve annak könyvjegyzéke szerint erősen érdeklődött a színpadi műfajok iránt. Mivel ennek a szövegnek létezik egy másik fordítása is Kolozsváron,17 a mai kutató is minden további nélkül a kolozsvári férfifordítónak tulajdonítja a darabot, és Újfalvyban csak a másolót látva fordított megoldást fel sem tételez. Holott a kéziratok vizsgálata legalábbis a lehetőségét felvetheti an-nak, hogy Gyarmati Gábor „udvari Tanító”18 másolta le Újfalvy fordítását, eset-leg, függetlenül az Újfalvy-fordítástól, újrafordította a darabot. Ennek ellenére Nagy Zsófia Borbála is kész tényként kezeli, hogy Gyarmati Gábor fordította eredeti nyelvből a darabot, és Újfalvy Krisztina lemásolta Gyarmati fordítását.
Elemzésében nem is tér ki a két szöveg különbségeire.19
15 Metastasio, „A’ puszta sziget”, 290–291.
16 [Újfalvy Krisztina], ’A Máriavári Hajadon, OSzK Kt., Quart. Hung. 1502.
17 Gyarmati Gábor, Máriavári hajadon, Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár Külön gyűj-teményi Osztály, Kolozsvár, Ms 1427.
18 A szerzőről nem tudunk többet, csak hogy francia, német és olasz nyelvet tanított Kolozsvá-ron. Vö. Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái, 14 köt. (Budapest: Hornyánszky Viktor Könyvkiadóhivatala, 1891–1914), 4:19.
19 Nagy, „Színműfordító nők…”, 266–267.
A filológiai kiindulópont a két létező magyar fordítás kézirata, a színmű egy harmadik kéziratos fordítása, valamint az eredeti dráma, Franz Kratter Das Mädchen von Marienburg című műve.
Az Újfalvy Krisztinához köthető kézirat címlapján ez olvasható:
’A Máriavári Hajadon
Vagy is
Egy Fejedelmi Kis Familliának Elé adása,
Erzékeny Játék Öt fel vonásokba, Kráter Ferentz után Németböl
Magyarasittatott.
1799be 1sö Mártz irta, UK M.Tsáváson.
A kolozsvári változat címe:
Máriavári hajadon Egy
Fejedelmi Familiának le raj-zolása öt
Fel-voná-sokban.
KRATTER FERENTZ Utánn
Forditotta Németböl GYARMATI GÁBOR
UdvariTanitó
És harmadikként nézzük az eredetit:
Das Mädchen von Marienburg ein
fürstliches Familiengemälde in fünf Aufzügen
von Franz Kratter.
Frankfurt
Im Verlage bey Friedrich Eßlinger 1795
Mindkét magyar fordítás tehát szó szerint adja vissza a címet, de a műfaj meg-határozásban (Familiengemälde) különböznek. Az Újfalvy-féle változat inkább a színpadi műfaj felé orientálja az olvasót (elé adása, érzékenyjáték), míg a ko-lozsvári szöveg (lerajzolása) nem a drámaiságra teszi a hangsúlyt. E tény akkor érzékelhető különösen, ha figyelembe vesszük, hogy például az időszaki sajtóban az Aufzug/felvonás elnevezést kifejezetten elbeszélő/tudósító műfajban is alkal-mazták.
Az eredeti mű íróját mindketten meghatározzák, a budapesti változat emel-lett rövidítésben adja meg a lejegyző nevét (UK), és dátumot, helyet jelöl: Mező-csáváson, 1799. március 1-jén készült a fordítás. A kolozsvári példány a fordítás idejére és helyére vonatkozó felvilágosításokat nem tartalmaz, de Gyarmati Gá-bor személyében megnevezi a fordítót. Az egyetlen információ, amely Gyarmati személyét inkább fordítói pozícióba helyezi, a magyar alkotókhoz kapcsolt igei állítmány: Újfalvy Krisztina „írta”, Gyarmati „fordította” a darabot. Ezt fogad-hatnánk akár tényként, ha az adott korszak általunk ismert gyakorlata nem tenné bizonytalanná az információt. Előfordul ugyanis, hogy egy fordítást csak utólag kapcsolnak adott szerző nevéhez. Így történt ez a szintén az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött dunántúli Themistokles-kézirat esetében is, amely annak ellenére nem Kazinczy-fordítás, hogy a címlap fordítóként őt tünteti fel.20 A kér-dés eldöntésében fontos fogódzót jelenthetne a kézirat lejegyzőjének személye, de ebben a második esetben bizonytalan a másoló kiléte. Míg a budapesti kéz-irat provenienciája egyértelműen Újfalvy Krisztinához köthető, és a kézkéz-iratot is hagyományosan az ő kézírásaként kezeli a szakirodalom, a Gyarmati-féle kézirat sokkal rejtélyesebb. Maga a dráma szövege jól olvasható, kalligrafikus tisztázat, de nem a kötet elején kezdődik: az előtte lévő két oldalon, majd a dráma utáni lapokon a kötet végéig egy másik kézírással néhány latin idézet van bejegyezve.
Ugyanez a kéz a már említett címoldalra utólag, a címleírás után, bejegyezte az eredeti dráma német címét is, majd a dráma szövege után ezt a megjegyzést tette:
Nem olvastam az eredetit – nem olvastam a forditást – azért itéletet senki ne várjon tőlem – Én csak a horror vacui tekintetéből, akarom az elöttem álló üres lapokat beírni – halehet olyasmivel, mi azolvasó[t] közönséges[en] mulassa és oktassa. Erre 20 Vö. Czibula Katalin, „Metastasio Temistocle című drámája Kazinczy Ferenc állítólagos
fordításá-ban”, Lymbus 3, (2005): 169–206.
nézve jobbat nem tehetek, mintha megirom, hogy miként dölt el a Septemberi vá-lasztás a Nagy Falangban [?]21.
Majd egy parodisztikus szöveg következik, utána néhány magyar-latin-román vegyes nyelvű versezet, végül a kötet legutolsó lapján ezt olvashatjuk:
E szindarabnak forditója Gyarmati Gábor – ugy hallottam hogy éltének utolsó éveiben egy asztalosnál lakott, és koporsóban hált – ujabbnál ujabbakban, amint elkészültek – míg elnem adattak. – Vagy Gyarmathi vagy Ribiczky Károly, a kettő közül egyik – bizonyosan nem tudom – nihil adrem [sic!] – jó hálás nem igen eshe-tett benne – idő elötti!
Tehát igazából a kézirat birtokosa maga is bizonytalan a fordító személyét ille-tőleg, és ezt a tényt akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha láthatólag a drá-maszöveg tisztázata utániak a bejegyzések. Annál is inkább, mert az egész kötet nem tartalmaz semmilyen bejegyzést, információt, amely az időben történő el-helyezéshez valamilyen kiindulópontot adna.
A fordítóként feltüntetett Gyarmati Gáborról azt tudjuk, amit Szinnyei le-jegyzett róla: „franczia, olasz és német nyelvtanító Kolozsvárt. Munkái: 1. Mes-terséges Gyűjtemény. Kolozsvár, 1806. 2. Első nagy Péter muszka czár élete. For-díttatott olaszból. U. ott, 1813.”22 Mindkét munkája néhány évvel későbbi, mint az Újfalvy Krisztinának tulajdonított fordítás.
A kéziratok összevetéséből az derül ki, hogy a kolozsvári kézirat az eredeti né-met nyelvű szöveget tartja szem előtt, fordításában a hűségre, pontosságra törek-szik: több helyen egy-egy problémás kifejezésre több alternatív verziót is megad zárójelben. Újfalvy Krisztina a szöveg lejegyzésekor követte a kolozsvári kézira-tot (vagy ennek valamilyen másolatát), mert a két szöveg erőteljesen kapcsoló-dik egymáshoz; nem ad meg fordítási variációkat, de nem is szolgaian másolja a magyar nyelvű szöveget. Nem dönthető el, vajon a német nyelvű eredetit ismer-te-e, előtte volt-e a magyar változat készítésekor, de a saját munkájában láthatóan olyan szöveg létrehozására törekedett, amely színszerű, mondható legyen. Így te-hát változtat a magyar nyelvű előzményen: többnyire rövidít, átalakítja a
szóren-21 A Nagy Falang kifejezés arra enged következtetni, hogy a kötet gróf Gyulay Lajos tulajdonában volt, a bejegyzéseket ő írta a kötetbe. Gyulay ugyanis sokszor említi naplóköteteiben a Nagy Falangot, egy vélhetően képzeletbeli hölgycsoportot, mely csoportot Gyulay egyedi névadástechnikája és egy saját maga által felállított rendszer jellemez. Vö. a hálózati kritikai kiadás megjelent köteteivel: www.
szóren-21 A Nagy Falang kifejezés arra enged következtetni, hogy a kötet gróf Gyulay Lajos tulajdonában volt, a bejegyzéseket ő írta a kötetbe. Gyulay ugyanis sokszor említi naplóköteteiben a Nagy Falangot, egy vélhetően képzeletbeli hölgycsoportot, mely csoportot Gyulay egyedi névadástechnikája és egy saját maga által felállított rendszer jellemez. Vö. a hálózati kritikai kiadás megjelent köteteivel: www.