szomorúsággal nézett a környezetére és olykor piszkos papírlapokat olvasgatott, amikkel minden zsebét tele
tömte.
— Azt hallottam, — szólt közbe rekedten borízű hangján, — hogy a légióban sok művész is szolgált már-Pilotte köpött.
— Két év előtt együtt szolgáltam egy norvég erő- művésszel, bizonyos Krögmannal. Szegényt egy ártal
matlan kocsmai összetűzés közben agyonverték. Azon
kívül ismerek a Meknesben állomásozó sappeuröknél egy kárpitost, aki szépen trombitál. Több művésszel nem találkoztam Afrikában.
— Maga talán művész? — fordult feléje egy újonc.
A kérdezett elgondolkozva simogatta hatalmas go
rillaállkapcsát, amely borotválhatatlanul erős, fekete borostákat termelt:
— Igen... — felelte sóhajtva, — én művész va
gyok.
— Miféle művész maga?
— Troppauer vagyok a költő . . .
Ezt úgy mondta, mint aki döbbent ámulatott vár.
De semmiféle elfogodottságot nem mutattak ezek a re
zignált katonák. Inkább olyasféle megértéssel néztek össze, mintha orvosok lennének és megállapodnának valamiben, egy konzilium
után-— Ha megengedik, után-— közölte szerényen Trop
pauer, a költő — elolvasom egy ismertebb versemet.
És mielőtt még határozatot hozhattak volna kéré
sét illetően, már előhúzta piszkos papírcsomói egyikét, nagy élvezettel szétteregette és baj társainak legna
gyobb megdöbbenésére, olvasni kezdett:
— Én egy virág vagyok, írta Troppauer Hümér...
És olvasott. Nyugodt öntelt mosollyal, időnként megkuszálva hosszú sötét hajfürtjeit . .
-Mikor elmondta az utolsó sort, diadalmasan nézett körül. Iszonyú csend honolt a fenékben. Pilotte a ro
hamkésén tartotta a kezét.
Csak egyetlen hang szólalt meg harsány elragadta
tással:
20
— Bravó! Igazán gyönyörű!
Galamb volt. Szinte fülig vigyorgott a műélvezet
től. Troppauer Hümér bágyadtan hajlongott, szerény mosollyal, majom állkapcsait mellére szegve, fürtjeit rezgetve.
— Igazán nem tudom... mivel érdemeltem . . . ki elismerését — mondta elfogódottan. — Talán azért szép ez a vers, mert szegény anyámra emlékezve ír
tam . . . Én ugyanis árva gyerek vagyok . . . Szegény jó anyám . . . Isten nyugtassa. — A katonák hüledezve látták, hogy Troppauer szeméből két könnycsepp gör
dül le és megcsuklik a hangja. — Ha megengedik anyám jellemzésére felolvasok egy rövid kis verses el
beszélést . . .
— Halljuk! Halljuk!
Galamb kiáltotta ezt lelkesen és tapsolt.
— Halljuk, halljuk . . . — sipította egy cérna vé
kony hang. Kréta volt. De ő nem tudta miről van szó.
A könnyező költő azonban nem kezdhette meg újabb műve felolvasását, mert néhány elszánt katona felemelkedett és odajött eléje.
— Azonnal hagyja abba ezt a marhaságot — mondta egy kanadai óriás.
— De uraim . . . Hát nem szépek az én . . . ver
seim? . . . — úgy lászott, hogy nyomban sírva fakad.
— A maga versei unalmasak és hülyék . . . — ki
áltotta öklét rázva egy görög díjbirkózó.
Ami azután következett az olyan volt, mint valami rossz álom. A költő úgv vágta szájon a görög díjbirkó
zót, hogy az repedt állkapoccsal röpült egy vasoszlop
nak és elájult. Azután egyetlen könnyed mozdulattal a kanadai favágót félkézzel nekicsapta társainak.
Még néhány zord kritikus sietett az erélyes költő ellen . . . De hiába. Troppauer úgy dobta egyiket a má
sikhoz, mint apró forgácsot.
A katonák döbbenten, ijedten nézték . . .
A harc befejeződött, a művész egymaga állt a helyiség közepén és szemrehányó pillantással körül
nézett.
Valaki nyöszörgött, de különben csend volt.
A költő visszaült a helyére, kisimította piszkot papírcsomóját és fenköltén így szólt:
Anyám, Te vagy árva fiad csillaga, írta Trop- pauer Hümér. Első ének . . .
A több mint huszonkét oldalas verset, azután már feszült figyelemmel hallgatták végig a légionisták.
21
2
.
Távolról feltűnt Oran. Az afrikai part, fehér, do
bozszerűén külön álló házaival, pálmáival, elmosódot
tan terült el a merőleges, délelőtti napfény, ködszerű megvilágításában.
— Sorakozol — kiáltotta az altiszt, a fenékbe.
Mindenki megjelent holmijával a fedélzeten. Egy hajóstiszt látcsövőn át nézte a partot.
A katonák szeme is a közeledő kikötőhöz tapadt.
Ott jön Afrika!
A hajóstiszt közömbösen nézett végig a legénye
ken.Azután hirtelen meghökkent.
— Harrin . - . court . . . Galamb is csodálkozott.
— Champ . . . bell . . . — hebegte.
Együtt jártak az Akadémiára!
— Az őrmester úr majd megengedi, hogy kivéte
lesen kilépjen a sorból. Néhány szót szeretnék beszél
ni magával, — mondta a tiszt.
Harincourt kilépett és odébb ment a tiszttel együtt.
— Harrincourt . . . megőrültél? — kérdezte ide
gesen, mikor eltávolodtak a sortól.
— Kérem hadnagy úr . . .
— Mondd csak, hogy Jean, mint régen . . .
— Hát kedves Jean . . . Mi kifogásod lehet az el
len, hogy a légióba léptem? . . .
— Nagyon jól tudod, hogy mi a légió! Ide csak az jöjjön, akiért nem kár, ha egy ostoba beduin go
lyója leteríti a sivatagban. Ide hallgass: nekem igen jó összeköttetéseim vannak, Cochran táborszernagy, az orani városparancsnok nagybátyám és talán, ha beszélnék vele . . .
Harrincourt elsápadt!
21
— Eszedbe ne jusson! Én meg akarok halni és kész! Magánügyem! Nagyon kérlek, hogy semmi kö
rülmények között se avatkozz a dolgaimba . . .
Csörgés és csobbanás hangzott, amint ledobták a horgonyt. A tiszt gyorsan kezet fogott egykori baj tár
sával és Harrincourt beállt a sorba.
A kis híd legurult és a partnak ütődött. A kapi
tány kardja egyet villant azután végig a deszkán meg
indult és mögötte sorra dobogtak a súlyos bakancsok.
Champbell szomorúan nézett a napfényben tán
coló porfátylak között eltűnő osztag után, amíg egy
kedvű poroszkálással az utolsó katona is befordult az úton, amely sárga házak és zöld pálmák között Fort St. Therese-ig vezet.
Szegény Harrincourt, gondolta és felsóhajtott . . .
ÖTÖDIK FEJEZET.
1.
Egy kedélyes őrmester jött eléjük. Az arca lika- csos lett valami lőporrobbanástól és a fél szeme alig látszott ki a göröngyös, szivacsos, fehér üregéből. Ba
juszából csak néhány macskaszerű szálat hagyott meg a robbanás. De ettől eltekintve igazán nyájas modorú ember volt. Már messziről integetett a bakák felé, az
után ellépett előttük, tetőtől talpig végignézve őket.
— Nagyon meg vagyok elégedve veletek, — mondta őszinte elismeréssel. — Kár lenne, ha rendes embereket hoznának ide megdögölni. Mert itt vala
mennyien meg fogtok dögölni . . . Rompez!
Bíztató derűs mosollyal intett a katonák felé és elsietett. Ez volt a fogadtatás, illetve ez volt Latouret őrmester.
Az altiszt kijelölte hálóhelyeiket egy hosszú, fe
hérre meszelt szobában és a holtfáradt katonák rögtön hozzáláttak, hogy szíjjaikat és gombjaikat kifényesít
sék.
23