A diszkurzív komponens

A szöveg koherenciáját többek között a sportra vonatkozó lexematikus fi-gurák nagyon finom használata biztosítja; egy pillanatig sincs az az érzésünk, mintha valamilyen szakkönyvet olvasnánk. A narrátor gyakran folyamodik

közvetlenül a sportéletből vett hasonlatokhoz, de elemzésem jelenlegi szint-jén nem ez a lexéma-használat foglalkoztat. A kiválasztott lexémáknak az

ér-telem kialakításban játszott szerepét szándékozom bemutatni.

Mindenekelőtt egy példán szeretném illusztrálni a módszert, amellyel a narrátor kapcsolatba hozza egymással ama figurákat, melyek segítségével a számára kedves képeket megalkotja. Az egyik visszatérő kép „az út"; szemio-tikai értelemben pertinenssé váló figuráról van szó, amely néhány variánssal is rendelkezik,^{4 6} mint amilyen a „bakhátas út". A narrátor kifejezetten utal en-nek a képen-nek a jelentőségére: „Ahogy visszagondolok rá, engem valahogy mindig kísértettek a bakhátas utak." (100)

„Az út" a szöveg egészében metaforikus jelleget ölt, s ezt a metaforát a ter-mészetes nyelv szolgáltatja (több nyelvben is megtalálható). A magyar nyelv-ben, mint tudjuk, az „út" az „életút" összetett szó részét alkothatja. Ebben az értelemben interpretálhatjuk a narrátor megjegyzését az elbeszélés elején:

„Egy út nem közönséges út csak; hossza is van; ideje is van; sőt részideje. De mindezeken túl se az egyik, se a másik nincsen igazán. Ezért nem lehet soha megnyugodni." (24)

Ebből a figurából kiindulva építi fel elbeszélését a narrátor, konkrét és metaforikus szémikus jegyek felhasználásával. Például a „keresztúthoz érni"

szólás szolgáltatja az alapot Hildi és Bálint első találkozásának leírásához. Ez a találkozás teljesen átalakította Hildi életét. Konkrét értelemben véve Bálint éppen edzett (vagyis „haladt a maga útján"), míg Hildi az út szélén ült; ez a kezdeti kép az egész elbeszélés során érvényes marad. A tartalom síkján el-mondhatjuk, hogy azalatt a tíz év alatt, melyet az aktánsok együtt töltöttek, Hildi Bálint életútjának leghívebb szemlélője marad. Az a tény, hogy együtt élve sem házasodtak össze, a párhuzamos útvonalak benyomását kelti; ez a kép viszont annak a délutánnak a leírásához nyújt alapot, amely a Vlediassába való indulásukat előzte meg. Arról a részletről van szó, melynek narrativitása a város különböző helyein történt események egyidejűségét hivatott tükrözni, amikor is mindegyik aktáns a saját útját járta: Bálint az Astoria szállóba ment, hogy Picivel találkozzék, míg Hildi otthon maradt, hogy fogadja Bartosit, aki-nek a látogatását már nem lehetett lemondani. Hildi tudatosan és kifejezetten

45 Például [kiemelések tőlem - J. J.]: „A Szent Vitus templom tornyán, mint a start-pisztolycső, vakító élesen csillogott egy fémes tetőcserép." (23) „Ettől a megjegy-zéstől mindjárt több biztonságot éreztem magamban. [...] Mint aki fél méter előnyt szerez, de ahhoz már nincs ereje, hogy egészen »elszakadjon«." (84).

46 Az elemzett szövegben az „út" néha „útvonalat", „pályafutást" jelent, vagyis olyan lexematikus figurává válik, amely ismétlődően és egészen magától értetődően utal a futó életére.

elutasította, hogy Bálinttal menjen. Útjaik így szó szerint elváltak, s csak né-hány nap múltán találkoztak újra a hegyekben. Kölcsönösen elmesélték egy-másnak élményeiket. A narratív komponens megfelelő megvilágítást biztosít annak a ténynek, hogy a két aktáns újra „közös útra lépett": együtt utaznak el, terveket szőnek, elhatározzák, hogy összeházasodnak. Ám az elbeszélés iro-dalmisága szempontjából sokkal lényegesebb az, hogy a narráció módja a ko-rábbi eltávolodást emeli ki, azt, hogy az események különféle helyszíneken zajlottak le, és láthatóvá teszi a jelenlegi közeledést. A lassan kialakuló biza-lom érzékeltetésére a narrátor egymás után, időbeli sorrendben helyezi el a tö-redékes beszámolókat. Ennek következtében azonban arra kényszerül, hogy folyton változtassa a helyét; hol az Astoriában vagyunk, hol otthon. Ennek a részletnek a koherenciája felületi szinten elég gyenge, annál is inkább, mivel az egyik elbeszéléstől a másikhoz való átlépést a legtöbb esetben csupán az új bekezdés jelzi. Az, ami összekapcsolja a vallomásokat, abból ered, hogy ösz-szehasonlítható dolgokról szólnak. Az első idézett példa ugyanazt az aktust foglalja össze: „itallal kínálni", míg a másik, amely némileg összetettebb egy-bekapcsolással [embrayage] él, a „valaki elkötelezettjének lenni" érzésére vo-natkozik (Pici az egyezségükre emlékezteti Bálintot, Bartosi az edzésekre gondol).

1. példa

(otthon) „Én meg feltöltöttem a csészéjét, feszélyezett a hosszú csend.

(a szállodában) Pici Campari val kínálta Bálintot [...]." (192) 2. példa

(a szállodában) „»Remélem, tudod, hogy még adós vagy nekem...« - s hagyta, hogy oldalt lecsússzon róla a frottírkendő. [...]

»Öltözz fel« - kérte Bálint. De Pici nem mozdult, csak a száját biggyesztette el: »Vagy elfelejtkeztél róla...?«"

(otthon) „Bartosi azt válaszolta nekem, hogy ő tudja, mivel tartozik Bálintnak." (193)

Ez a többé-kevésbé megszakításos előadásmód egyre gyakoribbá válik Mészöly életművében. A Szárnyas lovakban a különböző időkben és külön-böző helyeken történt események egy bekezdésen belül is egymásba fonód-nak. Az itt elemzett regényrészletben hasonló eljárás történik, amikor kifeje-zetten az egyidejűségről van szó. „Mi az ajtóban állhattunk már Bartosival, mikor Pici odahívta magához Bálintot [...]." (200)

Jegyezzük m e g azt is, hogy Bálint és Hildi vallomásai Vlediassában idé-ződnek fel, s a narrátor nem mulaszt el utalásokat tenni a hegyvidéki környe-zetre, ami a szöveg koherenciáját szintén lazítja.

E néhány példa után szeretném alaposabban megvizsgálni a narrátor asz-szociatív mechanizmusát, és kimutatni, hogy ez a mechanizmus szorosan kö-tődik a „stadion" figurájához. Ennek metaforikus értéke sokkal kevésbé nyil-vánvaló, mint az „út"-é, de a narrátor gondot fordít arra, hogy a két figurát a leírásokon belül összekapcsolja. Egy olyan részletet idézek, amely Hildi Bá-lint iránti odaadását is mutatja. Nevezetesen arról van szó, hogy Hildi felha-gyott tanítónői „hivatásával", és barátjának szentelte életét. Mivel egy sport-emberhez szegődött társul, Hildi, aki azelőtt mit sem tudott a sportról, a spor-toló szemszögéből kezdte nézni a dolgokat; látásmódja és környezetleírásai a sportból vett képekre épülnek: „Ez az utca majdnem egyenes. Csupán a köze-pe táján hajlik meg enyhe ívben, mint a stadionok külső köre." ( 1 3 9 - 1 4 0 )

A konkrét értelemben vett „stadion" figurája magától értetődően fontos szerepet játszik a mű egészében, hiszen az elbeszélés tartalmából ered. Ennek a figurának azonban a narrativitás szempontjából is nagy a jelentősége, mivel a narrátor asszociációs mechanizmusát szabályozó képről van szó. E mecha-nizmust „koncentrikusnak" nevezem, mivel a stadion képe és az emlékek el-rendezésének m ó d j a nagyon hasonló. Az egész szöveg egy szintről-szintre le-ereszkedő mozgás szerint fejlődik, térbeli és időbeli viszonyokra nézve. A kiindulópont, az átfogó elbeszélés olyasvalakinek a szemszögéből történik, aki már ismeri a végkimenetelt. Ez, véleményem szerint, a stadion legmaga-sabb körének felel meg, amelyet a legfelső lelátók alkotnak. így értelmezhető a regény kezdete, ahol tudomást szerzünk Bálint haláláról, vagy a fentebb említett töredék, amelynek rögtön az elején megtudjuk, hogy Bálint nem ta-lálkozott Bartosival. Az egymásba csúsztatott elbeszélések leszálló mozgást követnek, az egyik a másikhoz a behatároló-behatárolt séma szerint viszonyul.

Több példát is hozhatnék álláspontom alátámasztására; ezek egyike Bálint versenyfutása Bátakoloson.

a behatároló elbeszélés: a bátakolosi futóverseny;

a behatárolt elbeszélés: a Réka színházában tett látogatás 1953-ban; ez az elbeszélés behatároló egy másik elbeszéléshez képest;

a behatárolt elbeszélés: Bálint névnapja; ez az elbeszélés behatárol egy másikat;

a behatárolt elbeszélés: a látogatás Réka színházában 1943-ban;

a visszatérés a behatároló elbeszéléshez: a bátakolosi verseny (vö. 161-186).

Az események elmondásának ez a koncentrikus módja akkor is érvényesül, amikor a narrátor lineárisan, egy út képéből kiindulva kezdi elbeszélését. Hil-di elbeszélése Réka bábszínházában tett látogatásáról (ahová először egy osz-tállyal ment, hogy megnézze „ A z erdei verseny" című előadást) például egy fasor leírásával kezdődik. Á m még mielőtt részleteket közölne a Bálint szere-tőjével történt találkozásáról (ez utóbbiról a találkozás pillanatában nincs is tudomása), s mielőtt összefoglalná a darabot, felidéz egy későbbi jelenetet, amely valóban az erdőben zajlott le: Bálint halálát. Miközben Bálint testét ar-ról a helyről, ahol halálát lelte, a kunyhóba viszik, az öreg házaspár és Hildi egy állatnyomokkal teli erdőn haladnak át, és Padurica, az öregasszony ma-gyarázza el Hildinek, hogy miféle állatok jártak ott. A narrátor egy megjegy-zést tesz, amely összeköti a behatároló részletet (a színházlátogatást) a behatá-rolt részlettel (Bálint holttestének elszállítása), a „báb" lexematikus figurájá-nak segítségével: „Mire a fele utat megjártuk, Padurica már egy egész bábelő-adásra való állatot elsorolt."

A narrátor, miután leírta a „gyászmenetet", minden átmenet nélkül áttér a sorban vonuló gyerekek leírására; ezeket a gyerekeket kíséri Hildi a színház-ba. Az általam idézett magyar kiadásban még csak egy üres sorköz sem jelzi az egyik eseményből a másikba való átmenetet: mindössze új bekezdés van.

A Réka színházában tett látogatás és a darabról szóló beszámoló annál is fontosabb, mivel a darab tartalma és Bálint halálának körülményei figyelem-reméltó hasonlóságokat mutatnak. Mindkét esemény az erdőben történik, az állatok ugyanazok, a Simonnak nevezett báb, amely az ember és az agár „ke-veréke", a darab végén elfut. Réka minden jel szerint sugall egyfajta értelme-zést, amikor Simont „a mi Hamletünknek" nevezi. A narráció címzettje azon-ban hasztalan reménykedik abazon-ban, hogy ezzel a közbeékelt történettel [mise en abîme]41 magyarázatot kap majd Bálint életének és halálának értelméről, mivel Hildi, a naiv narrátor pozíciójának megfelelően, elfelejti a darab tanul-ságát. Számítani lehetett erre a megoldásra, hiszen a narrátor nagyon sok he-lyen hangsúlyozza inkompetenciáját. Ennek a részletnek a végén újabb, az emlékek pontosságára vonatkozó fenntartással találkozunk; a narrátor azon töpreng, hogy vajon az általa tudottak nem befolyásolják-e az eseményekről adott elbeszélését: „Mégse m e r e m azt mondani, hogy csak így és csak ilyen-nek láttam őket akkor. Sőt, egész biztos, hogy nem ilyen komplikáltán. Inkább az valószínű, hogy mindezt már utólag magyaráztam bele, később, mikor

47 A fogalmat a Dupriez által leírt értelemben használom (1977: 295): „[...] közbeéke-lésnek azt nevezzük, ha az elbeszélés összefoglalása magán az elbeszélésen belül kap helyet."

megtudtam, hogy Bálint a Réka szeretője, s hogy a motorbiciklis férfi, a férj, Bálint bátyja volt." (110)

Réka darabjának jelentősége és jóslatszerüsége e regényrészlet valóság-szövetében (de nem az egész regény szövegében, hiszen Bálint haláláról már az első oldalon tudomást szerzünk) még nyilvánvalóbbá válik, ha észrevesz-szük, hogy a Bátakolosra való indulás előtt Hildi és Bálint meglátogatják Ré-kát, aki „Az erdei verseny" új változatán dolgozik. Réka hangsúlyozza, hogy Simon monológja Hamlet monológjának modern változata. De ez a történet, melyet a narrátor újra elmond, többféle értelmezést is kaphat, hiszen ezúttal Hildi több hasonlóságot érzékel Réka és Simon, mint Simon és Bálint között.

Ez az értelmezés a narrátor, pontosabban Hildi mint megfigyelő-aktáns szám-lájára írandó. Bálint és Hamlet összehasonlítására még visszatérek, és felvázo-lom ennek az aktánsnak a metaforikus jelentését.

A térbeli utalások fontossága a regény egészében, valamint az az asszociá-ciós mechanizmus, amelyet „szintről-szintre leereszkedő mozgásként" írtam le, indokolttá teszi a képek csoportosítását a következő oppozíció szerint: /ma-gas/ vs. /alacsony/, amelyet szemiológiai izotópiának tekintek, s amely a kö-vetkező szemantikai izotópiának felel meg: /eufórikus/ vs. /diszforikus/.

Meg kell jegyeznem, hogy az ily módon csoportosított képek többsége egy bizonyos ambivalenciát mutat annak következtében, hogy képesek átlépni az izotópia egyik oldaláról a másikra. Annak szemléltetésére két oszlopba rende-zem el a választott eseményeket, a /magas/ vs. /alacsony/ ellentét szerint:

Ifjúkorukban alig létezett a dichotóma a padlás és a pince⁴⁸ között. Valószínű, hogy az egyezséget a pincében kötötték; Bálint a légópincében idézi fel ezt a jelenetet;

az „ötösfogat" átköltözik a padlásra;

Bálint ott sérül meg a Bangóval folytatott párviadalban;

Bálint felviszi magatehetetlen testvérét (Ist-vánt) a lakásba;

az István és Réka krizantémkoszorúja a Bálint által testvérének ajándékozott autó tetején;

48 Bálint nem emlékszik, hol történtek bizonyos események. Elő akarja adni a jelene-tet Hildinek, ezért kéri, hogy menjenek le a légópincébe, mondván: „Jobb volna ugyan egy padlás, de az biztos zárva van. Egyébként a padlás és a pince eléggé ro-kon tér meg fogalom, tizennégy éven alul [...]." (50)

Karlstein kútjai: Hildi és Bálint megzavarodik a kút mélyéről j ö v ő hangoktól; sohasem tudhatják meg, milyen mély, hiába próbálják egy beledobott kő segítségével kikö-vetkeztetni;

a tetőcserép visszaverte napsütés.

A magasan levő tárgyak, a nyitott égbolt és tér mindig eufórikusak, a szöveg ugyanannak a mondatnak két refrénszerü változatát tartalmazza:

„A Szent Vitus templom tornyán, mint a startpisztolycső, vakító élesen csillogott egy fémes tetőcserép." (23)

„A Mátyás-templom tornyán vakító élesen csillogott egy fémes tetőcserép." (79)

a fejszékről visszaverődő hold-fény a rogojeli udvarban; ez a falu a kunyhónál alacsonyabban he-lyezkedik el (vö. Hildi és Bálint éjszakai csavargása, 179-181)

„ott fönn, Vlediassában" - a szöveg egyik leggyakoribb kifejezése; Vle-diassa, a hegyek közötti hely vitathatatlanul a boldogság helye,⁴⁹ ám Bálint éppen ott leli halálát, helyesebben nem ott fönt, hanem „lent",⁵⁰ hiszen edzés közben leereszkedett a völgybe.

Az a tény, hogy a szemiológiai izotópia (/magas/ vs. /alacsony/) és a sze-mantikai izotópia (/eufórikus/ vs. /diszforikus/) csak részben felel m e g egy-másnak, a regényszöveg ambivalenciáját okozza.