Dinamikus hatások

A dinamikus hatások vizsgálatának lehetőségét a kereskedelemelméletről szóló fejezetben bemutatott 1970-es és 1980-as években a nemzetközi kereskedelem és a közgazdaságtan elméletében és modellezési eszköztárában bekövetkező változások tették lehetővé. Ezek voltak a méretgazdaságosság és tökéletlen verseny beépítése a nemzetközi kereskedelem modelljeibe, illetve a technológia szerepét hangsúlyozó endogén növekedési modellek előretörése. A dinamikus hatásokat többen (Lipsey 1960, Balassa 2013) már lényegesen korábban említették, megfogalmazták többek között a méretgazdaságosság, a

46 technológiai hatékonyság, a beruházások, a kockázat és bizonytalanság, a gazdasági növekedés, az ipar elhelyezkedésének fontosságát az integrációk létrejöttének magyarázatában.

A dinamikus hatásokat később úgy definiálták, mint bármilyen tényező, ami befolyásolja egy gazdaság növekedését középtávon. Ebbe beletartoznak azok a tényezők, amelyek tartósan hozzájárulnak a növekedéshez, de azok is, amelyek átmeneti jellegűek, de 5 évnél hosszabb a hatásuk, ezáltal befolyásolják a gazdaság növekedési pályáját. Ide sorolható a gazdasági növekedés, a beruházások, az ipar területi elhelyezkedése, a konvergencia, a kormányzat hitelessége (Schiff – Winters 1998). Egy csoportosítás szerint az integrációk hatásain belül megkülönböztethetünk allokációs, felhalmozási és elhelyezkedési hatásokat. Az allokációs hatások vizsgálata azt célozza, hogy egy integráció létrejötte hogyan változtatja meg az erőforrások elosztását a résztvevő országokban és milyen hatása lesz ennek a jólétre. A felhalmozás hatása alatt a szerzők a gazdasági növekedést értik, ami akkor érvényesül egy integráció esetében, ha a fizikai és humán tőkébe történő befektetések hozadéka növelhető. Az elhelyezkedéssel kapcsolatos hatások arra utalnak, hogy az integráció megváltoztathatja a gazdasági tevékenység földrajzi eloszlását egy integráción belül, ami regionális egyenlőtlenségeket hoz létre (Baldwin 1994). Vannak, akik a dinamikus hatásokat kizárólag az integrációk növekedésre gyakorolt hatásaival vizsgálják. Brada és Méndez (1988) két fő csoportra osztja a fentieket. A növekedés egyrészt megvalósulhat azáltal, hogy a termelési tényezők mennyisége növekszik és ezáltal nő a kibocsátás. Másrészt a technológiai fejlődés az inputok felhasznált mennyiségének bővülése nélkül is képes növekedést előidézni. A következőkben ezeket a dinamikus hatásokat vizsgálom meg részletesebben.

4.3.3.1. Növekedés

Az 1980-as évek végétől kezdve az endogén növekedési modellek előretörésével egyre több olyan kutatás született, amelyek a gazdasági integrációnak hosszú távú hatást is tulajdonítottak. Ezzel egy időben továbbra is hosszú ideig megmaradt a neoklasszikus Solow-növekedési modell alkalmazása is, aminek alapfeltevése, hogy a csökkenő hozadék elve alapján a gazdaság az állandósult állapot felé tart, így a dinamikus hatások számszerűsítésére kevésbé alkalmas. Számos egymásnak ellentmondó eredmény született a témában, hiszen csak egyszeri és sok esetben csekély hatást tulajdonítottak az integrációnak.

Az egyik első endogén növekedési modellben két hasonló ország vagy régió közötti integráció hatását vizsgálták, ami szerint, ha az országok kiaknázzák a növekvő hozadékban

47 rejlő lehetőségeket, akkor az integráció hosszú távon is növekedést fog eredményezni. Az endogén modellben a technológiai fejlődés hatására a gazdaság nem egy állandósult állapot felé tart, folyamatos a kutatás-fejlesztés és a tudás áramlása, illetve annak tovább gyűrűző hatása (más néven tudás-túlcsordulás). Az integráció két irányból fejti ki hatását. Egyrészt az integráció hatására a piac bővül, ami növeli a világszintű kutatás-fejlesztést és az új ötletek terjedését. Másrészt az integráció határokon is átnyúló technológiai fejlesztéseket ösztönöz, ami tovább növeli a kutatás hatékonyságát (Rivera-Batiz – Romer 1991).

4.3.3.2. Területi elhelyezkedés

Az integrációk kapcsán régóta élénken él a vita, hogy a regionális integrációk a régiók között egyenlőtlenségeket okoznak. Baldwin (1993) megállapítása szerint ezt mutatja az országok egy főre jutó jövedelme és az EU földrajzi központjától vett távolság közötti fordított kapcsolat is. Az ezzel foglalkozó elméletek azt vizsgálják, hogy az integráció hogyan befolyásolja a gazdasági aktivitás földrajzi eloszlását és ezáltal hogyan okoz egyenlőtlenségeket az országok, régiók között.

Ezzel a kérdéssel a különböző elméletek elszórtan, egymástól függetlenül foglalkoznak.

Az első fejezetben bemutatott nemzetközi kereskedelmi elméletek az országok földrajzi dimenziójával kevésbé foglalkoznak, annak ellenére, hogy gravitációs modellek már évtizedek ezelőtt kimutatták az országok közötti távolság szignifikáns szerepét a kereskedelem alakulásában (Krugman 1991, Niebuhr – Stiller 2002). Egy másik ága a közgazdaságtannak, ami kapcsolódhat az integrációk területi hatásaihoz a telephelyelmélet (location theory), ami tevékenységek térbeli eloszlásának magyarázatával foglalkozik, célja annak vizsgálata, hogy milyen gazdasági mechanizmusok alakítják a tevékenységek területi elhelyezkedését (Capello 2011). A telephelyelméletben már az 1940-es évektől kezdődően megjelentek az integrációk hatásainak vizsgálata, például arra vonatkozóan, hogy hogyan befolyásolja a kereskedelmi korlátok eltörlése az országhatárok menti régiókat (Niebuhr – Stiller 2002). Ez utóbbi gondolat a gravitációs modellekben is gyakran megjelenik.

Az integrációk ipari tevékenységek földrajzi eloszlására gyakorolt hatásaival az 1990-es évektől kezdtek el erőteljesebben foglalkozni, ami az egységes piac 1993. évi létrejöttéhez köthető. Ekkor született meg az új kereskedelemelmélet és a telephelyelmélet ötvözéséből az 1990-es évek elején a korábban már említett Új gazdaságföldrajz, ami lehetővé tette az integrációk ez irányú vizsgálatát is (Niebuhr – Stiller 2002). Krugman és Venables (1990)

48 fektette le a terület alapjait 1990-es cikkében azzal a kérdéssel indítva, hogy hogyan fogja a dél-európai csatlakozó országok feldolgozó szektorait érinteni az EU-csatlakozásuk. Az Új gazdaságföldrajz alapmodellje két országot feltételez, egy iparosodott, magasan fejlett központi elhelyezkedésű országot (core country) és egy ehhez képest kevésbé fejlett országot (peripheral), előbbi tényezőellátottsága magasabb, de egyik országnak sincs komparatív előnye a másikhoz képest. A modell két szektort feltételez, az egyik tökéletesen versenyző iparág, homogén termékkel, állandó skálahozadékkal. A másik iparágban tökéletlen verseny uralkodik, ahol differenciált termékeket állítanak elő növekvő hozadékkal, ami arra ösztönzi a cégeket, hogy néhány helyre koncentrálják a termelést. A nagyobb országnak kedvezőbb elhelyezkedése révén jobb hozzáférése van a piachoz, míg a periférián lévő ország a kereslethez kisebb mértékben fér hozzá. A kereskedelem költségei alapvetően befolyásolják a cégek elhelyezkedési döntéseit. Ha a kereskedelem költségei magasak, akkor az országok főként a helyi piacokat szolgálják ki, ekkor mindkét ország esetében az iparág nagysága megközelíti a tényezőellátottságát. Ha a költségek csökkenek egy közepes szintre, akkor a nagyobb piachoz való közelség arra ösztönzi a cégeket, hogy a nagy országba helyezzék át termelésüket, így nagyobb piacot érhetnek el tetemes szállítási költség nélkül úgy, hogy az alacsonyabb kereskedelmi költségek mellett a periférikus régióba is növelhetik exportjukat. Végül egészen alacsony költségek esetében a tényezőpiac határozza meg a cégek elhelyezkedését. Például vámunió esetében az előzőekben leírtak szerint előfordulhat, hogy a központi régióban a cégek növekvő száma miatt növekszik a kereslet a tényezők iránt, ennek hatására a tényezőárak növekednek és ez a cégeket a periférikus régióba hajthatja (Puga 2002, Ascani et al. 2012). A modellnek két fontos tényezője van: az egyik a növekvő mérethozadék, ami arra ösztönzi a cégeket, hogy kihasználják a csökkenő átlagköltségben rejlő előnyöket és termelésüket csak néhány helyre koncentrálják. A másik fontos tényező a kereskedelem költségei, hiszen azzal, hogy a cég néhány helyre összpontosítja termelését növeli annak költségét, hogy a nagyszámú és térben szétszóródott fogyasztókat elérje (Baldwin 1994).

Puga és Venables (1997) az alapmodellt kiegészítve hozzáteszi, hogy a cégek egymással beszállítói kapcsolatban állnak, ezért arra törekednek, hogy közel helyezkedjenek el egymáshoz. A cégek közötti kapcsolat agglomerációs hatásokra gyakorolt befolyását már Venables (1995) is vizsgálta, megállapítása szerint alacsony kereskedelmi költségek esetében egyes országok akár iparágakat is veszíthetnek el, ha ezek a kapcsolatok a cégek között olyan erősek, hogy hatására akár egy egész iparág is áthelyeződhet egy másik régióba. Puga és Venables (1997) az ún. hub-and-spoke típusú integrációkat is vizsgálták, ami azt jelenti, hogy két régió köthet úgy egymással integrációt, hogy az egyik oldalon az országok között nincs

49 egyezmény. Példa lehet erre az EU és a kelet-közép-európai régió országai között kötött egyezmények a 90-es években, amelyek az EU és az említett országokra terjedtek ki, de a kelet- közép-európai országok közötti viszonyokra már nem. Ez esetben az EU tekinthető a hub-nak, azaz a központi elhelyezkedésű régiónak és a kelet-közép-európai országok a spoke-nak, ami a periférikus régiónak tekinthető, ahol az országok között nincs egyezmény. A szerzők eredményei szerint az ilyen típusú integrációk a hub iparosodásának kedveznek, mert az itt letelepedett cégek alacsonyabb kereskedelmi költségekkel szembesülnek a spoke országokkal szemben, mint a spoke országok egymás között. A szerzők szerint az ilyen típusú integráció az ipari szerkezet hub felé történő elmozdítása végett növeli a béregyenlőtlenségeket és a további integráció fokozni fogja a spoke országok közötti egyenlőtlenséget (Puga – Venables 1997, Puga 2002, Deltas et al. 2012).

Az elemzést egy másik kutatás kiterjesztette a fejlődő országokra is, ami szerint egy fejlődő ország abban az esetben jár a legjobban, ha egy fejlett országgal többoldalú egyezményt köt az egyoldalú kedvezmények vagy a csak fejlődő országokat tömörítő integráció helyett (Puga – Venables 1998). A fenti eredményeket erősíti Brülhart és Torstensson (1998) is, akik szerint a növekvő hozadékkal működő iparágak eddig is az EU középpontjában tömörültek és a további liberalizáció is ezt fogja erősíteni, mialatt a periférikus régiókban az állandó hozadékkal rendelkező iparágak és a nem feldolgozó ágazatok kerülnek majd előtérbe. Ez különösen fontos megállapítás volt az akkoriban közelgő kelet-közép-európai országok felé történő nyitás kapcsán is, illetve a gravitációs modellekben is gyakran megjelenik az észak-dél, azaz a fejlett-fejlődő ország közötti integrációs hatások vizsgálata is.

4.3.3.3. Külföldi működőtőke-befektetések

A regionális integrációk harmadik legfontosabb dinamikus hatása a külföldi működőtőkére (FDI) gyakorolt hatás, ami iránt az 1990-as években indult meg fokozottabb érdeklődés, ahogy a regionális integrációk száma egyre gyarapodott. Ennek ellenére egyértelmű és elfogadható elméleti megalapozása még nem született meg. Ez visszavezethető arra, hogy az FDI számos oldalról megközelíthető, sok tényező befolyásolja, amelyek egymástól nehezen szétválaszthatók (Brenton – Di Mauro 1999). Az FDI és a regionális integrációk létrejötte közötti kapcsolat két oldalról ragadható meg, az egyik a kereskedelem liberalizációja, a másik pedig a szervezetnél specifikusan rendelkezésre álló immateriális javak kiaknázása. Az első az FDI korai elméleteihez kapcsolódik az 1950-es évekből, amikor úgy vélték, hogy a

50 kereskedelem és az FDI helyettesítik egymást, mert a kereskedelmi korlátok ösztönzik a tőke beáramlását és ezzel az import kiválható. Ennek értelmében a vámcsökkentés visszaveti az FDI áramlását, sőt a multinacionális vállalatok akár vissza is helyezik termelésüket az anyaországba (Blomström – Kokko 1999). Később kimutatták, hogy a vámok leépítésével mind a kereskedelemi forgalom, mint az FDI növekszik. A külföldi tőkebefektetések további kereskedelmet generálnak, hiszen a helyi piacról, ahova a külföldi vállalkozás betelepült más piacokat is elérhet, amelyeket korábban nem, ezzel növelve az exportot (Brenton – Di Mauro 1999).

Az újabb eredmények már inkább arra vezetik vissza az FDI áramlása és az integrációk közötti kapcsolatot, hogy a cég birtokában van olyan marketing, menedzsment, szervezési tudásnak vagy gyártási technológiának, ami miatt érdemes az adott piacon befektetnie (Blomström et al. 2003). Ezt mutatja be az FDI magyarázatában használt legalapvetőbb eszköz, az OLI modell, ami szerint három okra vezethető vissza a cégek külföldi befektetései: az adott piacon a helyi szereplőkkel szemben szerezhető költségelőny, a fogyasztókhoz, az olcsóbb termelési tényezőkhöz történő közelebbi elhelyezkedés, illetve a vámok elkerülése és az internalizáció, ami a külföldön alkalmazható szervezeti formákban (leányvállalat, licencszerződés) történő előnyök kiaknázására utal (Dunning 2001, Brenton – Di Mauro 1999).

A Viner által létrehozott fogalmakat a mai napig használják elméleti keretként az integrációk kereskedelemre gyakorolt hatásainak számszerűsítésében (4.ábra).

4. ábra Az integrációs hatások összegzése

Forrás: saját szerkesztés

Integrációk

Statikus hatások

Dinamikus hatások

Kereskedelemteremtés (+) Kereskedelemeltérítés (-)

Növekedés (+) Területi elhelyezkedés (+/-) Külföldi működőtőke-befektetések (+)

(-)

51 Bár Viner szerint egyértelműen elkülöníthetők a pozitív és negatív statikus hatások, véleményem szerint azok nem ítélhetők meg egyértelműen pozitívként vagy negatívként. A kereskedelemteremtés Viner érvelése alapján mindkét fél számára egyértelműen előnyös, ugyanakkor az importáló ország számára az új kapcsolat akár hátrányos is lehet. Kedvező ugyan a fogyasztók szemszögéből, hiszen a korábbi drágább terméket felváltja az olcsóbb termék a piacon, viszont az olcsóbb külföldi termékek hazai cégeket szoríthatnak ki a piacról. Fontos hozzátenni azt is, hogy a hazai cégek a megerősödött verseny hatására fel is zárkózhatnak. Ez utóbbi már a dinamikus vámunió elméleteket vetíti előre. A kereskedelemeltérítést Viner összességében negatívan ítéli meg, de az egyes országok szintjén fellelhetők előnyök. A folyamat kedvező az új partnerországnak és részben az importáló országnak is, hiszen előbbi piacot szerez, utóbbi olcsóbb termékhez juthat a vámok eltörlése miatt. Ugyanakkor tény, hogy az importáló ország ezentúl a kevésbé hatékony országtól szerzi be a terméket és elveszít egy bejáratott kereskedelmi kapcsolatot, illetve a harmadik országgal való kereskedelemből származó vámbevételt. Az integrációknak nem csak a kereskedelem vonatkozásában jelentkeznek hatásai, az elmúlt évtizedekben elmélyülő kereskedelmet pusztán a vámok kereskedelemteremtő és kereskedelemeltérítő elméletei már nem magyarázzák teljeskörűen. Az 1980-as évek végétől, főként az európai egységes piac létrejöttének idején, megindult az érdeklődés a szélesebb körű gazdasági hatások számszerűsítése iránt, amelyeket együttesen dinamikus hatásoknak nevezünk. A szakirodalom alapján a növekedésre és a külföldi működőtőke-befektetésekre egyértelműen pozitív hatást gyakorolnak az integrációs törekvések, a területi elhelyezkedés esetében már nem ilyen egyértelmű a kedvező hatás. A kereskedelem költségeinek csökkenése a termelés térbeli koncentrációját növeli, ami elsősorban a központi régióban elhelyezkedő, fejlettebb országoknak és a telephelyüket ott kijelölő cégeknek kedvező, mert hozzáférésük lesz a nagyobb fogyasztói és tényezőpiacokhoz, továbbá a koncentráció révén átlagköltségeik csökkennek. De a piac telítődését követően ezek a cégek alacsonyabb tényezőárak után kutatva áthelyezhetik termelésüket a periférikus régiókba is, így a pozitív hatások bizonyos időt követően a periférikus régió országaiban is megjelennek. Összességében a szakirodalom alapján az integrációk a termelés koncentrálódása révén elsősorban a központi régióban elhelyezkedő országoknak kedvez és csak másodsorban a periférikus régióban lévő országoknak, ahol jellemzően a nem feldolgozóipari ágazatok nyernek teret. Ez különösen fontos gondolat Magyarország EU-csatlakozása kapcsán, amely, mint periférikus régióhoz tartozó ország véleményem szerint beilleszthető ezekbe az

52 elméletekbe, különös tekintettel a későbbiekben vizsgálandó agrár- és élelmiszertermékek külkereskedelmére vonatkozóan.