A rétegződési folyamatokról szóló kortárs tanulmányok figyelmen kívül hagyják Weber klasszikus társadalmi rétegződéselméletének egyik lényeges elemét. A kutatóknak nagyon jó ötleteik vannak arra, hogy mi alapján mérjék az
„osztályt", illetve a „piaci helyzetet", de azzal a problémával kevesen néznek szembe, hogy milyen közvetlen eszközökkel lehetne mérni a kiváltságos rendi kultúrában való részvételt. Ehelyett a „rendet" olyan pozicionális, illetve demográfiai jellemzőkön keresztül próbálják megragadni, mint a munkahelyi pozíció, a nemi hovatartozás, a szocioökonómiai státus vagy az iskolázottság (amelyet gyakran az emberi tőke, illetve a munkaerőpiaci pozíció proxi változójaként használnak (Parkin 1978[14])).
Ha Weber rendi kultúrára vonatkozó koncepciója ilyen mérésekre redukálható lenne (vagyis, ha a rendi kultúrához tartozás szorosan kapcsolódna a gazdasági és piaci pozíció talaján formálódó rendekhez), akkor nem okozna olyan nagy gondot az osztály és a rend megkülönböztetésének elmulasztása. Amennyiben azonban csak lazán kapcsolódnak egymás- hoz, nagyon fontos, hogy mind analitikusan, mind pedig operacionálisan megkülönböztessük őket.2
Számos tanulmány jelent meg a közelmúltban, amelyek azt állítják, hogy a hagyományos demográfiai és pozicionális mutatók nem képesek a kulturális változatosságot következetes szempontok szerint megragadni. Jencks és mások (1979[11]) a családi háttérről kimutatták, hogy erős hatással van arra a szintre, amelyre az iskolázottság és a foglalkozás során valaki eljut, s ezt a családi „státus” hagyományos megközelítései nem jelezték. DiMaggio (1982a[6]) egy - a középfokú oktatásban résztvevő fehérek köréből származó - országos reprezentatív mintán csak csekély összefüggést fedezett fel az apák és az anyák képzettsége, illetve a „kulturális tőke” között (különösen a fiúk esetében), viszont kimutatta, hogy a kulturális tőke szignifikáns hatást gyakorol az osztályzatokra. Howell és McBroom (1982[9]) a családi kultúra mértékének az iskolai teljesítményre gyakorolt erős hatásáról számolnak be általános iskolások körében, de gyenge kapcsolatot találnak a családi háttér és a gyermeknevelési szokások helyzeti értéke, valamint az attitűdök között.
Davis az „osztálykultúráról” írott cikkében olyan kevés említésre méltó kapcsolatot talál a pozícióbeli változók és a magatartások széles skálája között, hogy levonja a következtetést: „új, valószínűleg sokkal inkább kulturális, mintsem strukturális elméletekre lenne szükség”, hogy a rétegződés rendszerének néhány aspektusára rá lehessen világítani (1982[5], p. 585).
Mi úgy véljük, hogy vissza kell térni az osztály (piaci pozíció) és a rend közti különbségtételhez ((1922) 1968[23], pp. 926-940), amelyet Weber még munkásságának korai szakaszában dolgozott ki. Egy ember osztályhelyzete - Weber meghatározása szerint - oksági tényezőkből áll, amelyek az egyén piacgazdaságban elérhető életesélyeire gyakorolnak hatást. „Az osztályok tehát önmagukban nem alkotnak közösségeket” (p. 930). Az osztályhelyzet személytelen: „A piac és annak folyamatai nem tesznek különbséget az emberek között”. Ezzel szemben Weber úgy vélte, hogy a rend elválaszthatatlan az egyén részvételétől az emberi csoportban, a csoport kultúrájában, és elválaszthatatlan attól az életviteltől, amelyre igaz, hogy „mindenkitől, aki a rend körébe akar tartozni, megkövetelik, hogy sajátos fajta életvitele
1Paul DiMaggio-John Mohr: Cultural Capital, Educational Attainment, and Marital Selection. American Journal of Sociology (1985) 90:1231-1261.
Fordította: Gaal Ilona.
22 Az „osztály” terminust csak a weberi értelemben használjuk. Az osztály marxista meghatározásai változatosak és sokrétűek. Általában (és nem kis leegyszerűsítéssel) Marx „magában való osztály” fogalma hasonlít az „osztály” weberi fogalmához (bár a munkaerőpiaci pozíciót, szemben más piaci pozíciókkal, jobban hangsúlyozza), míg az „magáért való osztály” olyan, a weberi értelemben vett munkaerőpiaci osztály, amely egyúttal rendi csoport is. Hasonlóan, a „rend” terminust szintén Weber nyomán használjuk (bár továbbfejlesztett értelemben). A rend fogalma, illetve a társadalomantropológiai és strukturális szociológiai használata (előbbihez lásd Warner és Lunt 1942[22], p. 3, n. 1, utóbbihoz Burt 1982[4]) közti kapcsolat kívül esik ennek a munkának a hatókörén.
legyen” (p. 932). A rend eszerint a kölcsönhatás talaján létrejövő minőség: „a társadalmi megbecsülésre vonatkozó hatékony követelés” (pp. 304-6), amely magában foglal valakit, aki követel, és valakit, akitől követelnek, aki, legalábbis formálisan, a követelést illegitimnek tarthatja. A rendi kultúra az az eszköz, amely által a rendi csoport megtartja kohézióját és megőrzi a képességét a társadalom más csoportjaitól való távolságtartásra. „Annak következtében ugyanis, hogy a rendi »becsület«
szempontjából döntő szerepe van az »életvitelnek«, a »rendek« mindennemű konvenció jellegzetes őrzői” (pp. 935-936).
A rend interakcionális és kulturális alapjának weberi hangsúlyozását nagyon komolyan vesszük. DiMaggio (1982a[6]) mérési modelljét használva kimutatjuk, hogy a (Bourdieu nyomán „kulturális tőkének” nevezett) magas presztízsű kulturális erőforrások iránti középiskolás kori érdeklődés, illetve a velük kapcsolatos tapasztalat számos szempontból jelentős pozitív hatással van arra, hogy 4z illető hova jut el az iskolázottság és a házasság terén a fehér amerikai férfiak és nők körében egy 11 évvel később vett keresztmetszeti minta alapján.
Vizsgálódásunk középpontjában az áll, hogy a rendi kultúrában való részvétel milyen hatást gyakorol az iskolázottság elért szintjére és párválasztásra. A modern ipari társadalmakban a képzettség vált a foglalkozások megszerzésének elsődleges útjává. Különösen a felsőoktatás a döntő előfeltétele a legjövedelmezőbb és legbefolyásosabb gazdasági pozíciók megszerzésének. Bourdieu (1977a[2], 1977b[3]) szerint az oktatási rendszernek tudható be, hogy a kiváltságos rendi kultúrában való részvételt olyannyira jutalmazzák. Számos olyan tanulmány született már az iskolázottság Amerikában játszott szerepéről, amely a kulturális tőkét próbálta mérni, illetve amely kísérletet tett a kulturális tényezők osztályhelyzettől való operacionális megkülönböztetésére.
A párválasztás hagyományos téma a nők stratifikációját tanulmányozók körében, mert a nőknek sokkal kevesebb lehetőségük van arra, hogy más képzési és foglalkozási utat járjanak be, mint a férfiak (például hogy elvégezzenek egy főiskolát, vagy középosztályra jellemző karriert építsenek fel). Noha a szociológiai munkák többsége azzal foglalkozott, hogy a nők hova jutnak a házasság révén, a házastárs kiválasztása a férfiak számára is alapvető fontosságú. Az emberi tőke közgazdasági irodalmát áttekintő rövid összefoglalójában Leibowitz (1974[13]) arról számol be, hogy a házas férfiak keresete és egészségi állapota egyértelműen pozitív kapcsolatban áll feleségük képzettségével. Tehát a párválasztás mind a férfiaknak, mind pedig a nőknek alapvető fontosságú egyéni életesélyeik és jólétük szempontjából.
A párválasztás a legtöbb szociológiai megközelítésben (például Elder, 1969[7]) a csere egyik formája, amely a felsőoktatás és a földrajzi mobilitás növekvő arányával párhuzamosan fokozatosan individualizálódik. Ahogy Waller és Hill mondja:
„korábban a családok kötöttek üzletet egymással, ma mindenkinek magáért kell alkudoznia” (1951[21], p. 160).
Taylor és Glenn bírálják a cserén alapuló megközelítést, ugyanakkor amellett kardoskodnak, hogy az információ és a férfiak preferenciájának változása a házassági csereügyletet sokkal inkább barteralapokra, mint piaci alapokra helyezi.
Waller, annak ellenére, hogy termékenyítőleg járult hozzá a cserén alapuló megközelítéshez, felismerte azoknak a megosztott kulturális erőforrásoknak a fontosságát, amelyek révén a férfiak és a nők képessé válnak a házassággá érlelődő kapcsolatokhoz szükséges intimitás kifejlesztésére. A közös érdekek a pároknak „találkozóterepet adnak, közös univerzumot a diskurzushoz és arénát a kölcsönhatáshoz”. A rend és az osztály fentebb javasolt megkülönböztetésével a korábbi munkában felvetett kérdéseket sokkal hatékonyabban ragadhatjuk meg, mint azok a kutatók, akik csupán a „piaci pozíciót” használják a házaspárok kulturális hasonlóságát megközelítő mutatók értékeinek mérésére. [...]
Diszkusszió
Az osztály (piaci pozíció) és a rend klasszikus weberi megkülönböztetésével kezdtük az elemzést, s külön felhívtuk a figyelmet arra, hogy a rétegződési folyamatról szóló tanulmányok többsége csak az előbbiekre vonatkozóan tartalmaz méréseket. Amennyiben a rendi kultúra nem gyökerezik egyértelműen azokban a behatárolt rendi csoportokban, amelyeket közös piaci pozícióval rendelkező egyének alkotnak, szükség van a rendi kultúrában való részvétel elkülönített mérésére, hogy a rétegződésről szóló irodalom anomáliáit kimutassuk.
Megvizsgáltuk ennek a nézőpontnak a használhatóságát, mégpedig oly módon, hogy a rendi kultúrában való részvétel egyik aspektusának adatait - a magas kultúrában való jártasságot és érdekeltséget - használtuk, amelyeket az amerikai középiskolások 1960-as tehetségfelmérési mintájából és egy 11 évvel későbbi követéses vizsgálatból kaptunk. Az a várakozásunk, miszerint a rendi kultúrában való részvétel közvetlen befolyással bír a férfiak és nők képzettségének és
házasodásának kimenetelére, megerősítést nyert. A kulturális tőke hatása minden általunk vizsgált végeredmény mutatójára (képzettség, főiskolai oktatásban való részvétel, főiskola elvégzése, egyetemi képzés és párválasztás) szignifikánsan pozitív eredményt mutatott mind a férfiakra, mind a nőkre.
Lényegében - a házastárs képzettségén kívül - a kulturális tőke standardizált együtthatója minden végeredmény mutatójára nagyobb volt, mint bármely független változóé, a mért képességek kivételével. A kulturális tőke általunk adott meghatározását, mely szerint a kulturális tőke nem más, mint egy társas érintkezésben megnyilvánuló erőforrás, alátámasztotta az a nagyon erőteljes hatás is, amelyet a kulturális tőke a diákokra gyakorolt annyiban, hogy - a pályaelképzelések tanúsága szerint - jövőbeni terveiket megvitatták a tanáraikkal, a felügyelőikkel és a társaikkal megvitatták. A kulturális tőke főiskolán és azon túlmenő hatása alátámasztja Bourdieu nézetét, miszerint a kulturális tőke a felnőtté válást megelőzően kialakuló alkati tulajdonságok stabil együttese.
A férfiakra és nőkre külön elvégzett vizsgálódásaink legfontosabb eredménye, hogy a két nem körében nagy hasonlóságok találhatók a kulturális tőke hatásai között. Amikor a férfi és a női mintákat az apa iskolázottsági szintje szerinti csoportokra bontottuk, néhány apró eltérést tapasztaltunk. A férfiaknál a kulturális mobilitásra vonatkozó hipotézist érdemes továbbvizsgálni, mivel a kulturális tőke hatása az iskolázottság minden mutatójára a legmagasabban képzett apák fiai esetében volt a legkisebb.
A társadalmi tőkének az iskolázottság és a házasodás kimenetelére gyakorolt hatása olyan szembeszökő hasonlóságot mutat a férfiak és a nők esetében, hogy megkérdőjelezzük azt a konvencionális feltételezést, miszerint a nők által elért eredmények sokkal diffúzabbak és partikulárisabb minőségeken alapulnak, mint a férfiak által elért eredmények.
Ezek a megfogalmazások olyan tanulmányokon alapulnak, amelyek inkább csak nőkre vonatkozó megállapításokat tartalmaznak (például olyanok, amelyek a testi vonzerő hatását vizsgálják a párválasztásban), vagy amelyek azt feltételezik, hogy a demográfiai változók az egyénre jellemző diffúz tulajdonságok proxi változói. Ezzel ellentétben mi különbséget tennénk a nők esetében fontosabb, családi állapoton alapuló askriptív ismérvek és a személyiségre vonatkozó, diffúz ismérvek között (mint a kulturális tőke, amely ugyanolyan fontos a férfiak esetében is). A női csábításról szóló kulturális sztereotípiák bőséges tárháza ellenére ez a nyilvánvaló tény a mi értelmezésünk szerint arra utal, hogy a személyes stílusok diffúz vonatkozásai nem fontosabbak a nők életesélyeit, mint a férfiakét illetően.
Ez a párválasztásra vonatkozó eredményeknél mutatkozik meg a legvilágosabban. Az apák iskolázottsága (egy askriptív ismérv) a nők esetében sokkal erősebben hat a házastárs iskolázottságára, mint a férfiak esetében. De a kulturális tőkének (egy diffúz ismérvnek) hasonló hatása vart mindkét nem esetében. Ez pedig arra enged következtetni, hogy a
„házassági piacot” sokkal találóbb „összeillesztésként” jellemezni, amelyben mindkét fél a kulturális hasonlóságon alapuló intimitásra vágyik, mintsem olyan általános csereüzletnek, amelyben bármely „jószág” bármilyen másikra cserélhető.
Noha nem tagadjuk annak lehetőségét, hogy bizonyos, egymással össze nem mérhető „javak" (például a vonzerő és a jövedelem) rendszeresen a csere tárgyát képezik, mégis, a jövőbeni kutatásokra vonatkozólag azt javasoljuk, hogy a kutatók különböztessék, azonosítsák be, hogy melyek azok az „erőforrások”, amelyeket cserélnek, és melyek azok, amelyeket összeillesztenek. Eredményeink egyben megmutatják egy olyan összehasonlító tanulmány értékét, amely a párválasztás folyamatát vizsgálja a férfiak és a nők körében.
Végül, kimutattuk, hogy a kulturális tőke nettó hatása az iskolázottság és a párválasztás kimenetelére szignifikáns a társadalmi-gazdasági háttér hatásain túl, miként az kiderül az apák iskolázottságának és foglalkozásuk presztízsének méréséből, vagyis azokból a változókból, amelyeket azért választottunk ki, mert ezek azok a demográfiai mutatók, amelyeket a legnagyobb valószínűséggel kapcsolódnak a család kulturális tőkéjéhez. A kulturális tőke modellbe való felvételének eredményeképpen úgyszólván egyáltalán nem mutatkozott csökkenés az apák iskolázottságának és foglalkozásuk presztízsének a házastárs képzettségére való hatásában, pusztán nagyon kis csökkenés (5-15%) tapasztalható ezeknek a háttérváltozóknak a legtöbb eredményre vonatkozó hatásában; valamivel nagyobb a csökkenés mértéke abban az egyébként csekély hatásban, amelyet az apák iskolázottsága gyakorol az iskolai teljesítményre és az egyetemi oktatásba való bekapcsolódásra a főiskolás fiúk esetében. Ez megerősít bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy a társadalmi-demográfiai státus konvencionális mutatói csak szegényes megközelítései a családi kulturális légkörnek, és hogy a kulturális tőke nem pusztán a család gazdasági osztályhelyzetének hatásait közvetíti. Mindazonáltal ez egy tentatív következtetés, hiszen a családi háttér szélesebb értelemben vett mérésének a kulturális tőkére vonatkozó hatása teljesebb vizsgálatot igényel.
A csoportokra vonatkozó elemzés csupán kis különbségeket mutatott ki a kulturális tőke elsajátítási folyamatban betöltött szerepét illetően, az eltérő szocioökonómiai háttérrel rendelkező férfiak és nők esetében. Miként már megjegyeztük, a kulturális tőke hatása valamivel nagyobb a kevésbé iskolázott apák fiainak iskolázottságára nézve. Az eredmények azt tükrözik, hogy a tradicionális gondolkodású felső-középosztálybeli nők körében a kulturális tőke különösen fontos szerepet játszik a jól képzett férjek iránti vonzódásban. Mindez azt bizonyítja, hogy szükség van az alternatív mobilitási stratégiák vizsgálatára a különböző osztályok esetben, s még az ugyanazon osztályhoz tartozó különböző szegmensek között is (lásd Bourdieu 1977, Karabel és McClelland 1983[12]).