A dédácsi emlékkő

jelenti. Éppen Kis Jánosnak fejtette ki tizenöt évvel korábban, hogy életének egyik fő célja nemes tettekkel arra törekedni, hogy fennmaradjon nevének örök emlékezete: „Nekem pedig, édes barátom, – írja – az a‘ halhatatlanság az eggy bálványom”⁵⁶⁹

emlékezés, saját sorsán való elmélkedés, elvágyódás érzése, amely az érzékenység, majd a kora romantika korszellemének is egyik sajátossága, nemcsak a sikeres kassai ifjú Kazinczyt kerítette hatalmába az 1780-as években, hanem utolérte őt túl élete delén, Erdélyben is. Az út egy részén annak a Kácsándy Zsuzsannának, Susienek (ekkor már özv.

gróf Gyulay Ferencé) a vendége lehetett Andrásfalván és Dédácson, több mint egy hónapig, aki Kassán, fiatal, szenvedélyes érzelmekkel teli éveinek egyik meghatározó nőideálja volt. Harminc év távlatából vissza-visszaidézgetni régi barátnéjával a közös emlékeket, önmagában is elegendő ok volna a felfokozott érzelmekhez, ám hozzájárult ehhez az idilli tájkert, mint valóságos és szimbolikus háttér, a kellemes és művelt társaság, és nem utolsó sorban ott volt Susie asszony fiatal, sugárzóan szép leánya, Lotti, aki megdobogtatta Kazinczy szívét. Együtt volt mindaz, ami egyfelől az érzelmek áradásához, a fájó emlékezéshez, másfelől a csendes szemlélődéshez és önvizsgálathoz szükséges,

„Örvendő bú és bánatos érzések közt”⁵⁷⁷ teltek a dédácsi hetek. Az író már a Gyulay-famíliától vett búcsú után veti papírra a lelkiállapotát festő, az Erdélyi levelek lapjaira is bekerült sorokat: „legyen a szenvedés [...] tűröm békével, sőt sorsomnak, gyötrelmimnek örvendve, mert a múltnak emléke ezeket megédesítheti”.⁵⁷⁸ Az erdélyi élmények és az átéltek megörökítésének vágya (az Erdélyi levelekben rögzítetteken kívül⁵⁷⁹) még nyolc év távlatából is foglalkoztatják. 1823-ban Gyulay Lottihoz írott levelében különös ötlettel áll elő: az 1816-ban körükben tett látogatás emlékezetének megőrzésére egy emlékkő (ön-emlékhely) felállítását kezdeményezi, pontosabban kéri Lottitól. Meg is okolja:

„emlékezetem ezen a‘ nékem kedves, ezen a‘ nekem felejthetetlen helyen fenn maradjon”.⁵⁸⁰ Az Erdélyi levelekben így fogalmaz Dédács vágyott, jövőbeni „Kazinczy–emlékhely”

jellegéről: „Igenis, leszen egy idő, hogy ez a szép gyep enyémnek fog neveztetni; hogy ügyem barátjai idejövén, keresni fogják nyomaimat, hol mi mindnyájan, s a ház vendégei, összegyűlénk a grófné körül; mutatják, hol járánk a Maros szélén s a fekete szilas lombjai alatt, s ezt fogják mondani: nem lehete minden érdem nélkül, kit e jók szerettenek.‖⁵⁸¹

577 KAZINCZY 2008, 101.

578 KAZINCZY 2008, 102.

579 Kazinczy az Erdélyi levelek egy variánsát, benne a közös együttlétüket festő résszel, megküldi Gyulay Lottinak is, kérve, hogy a szöveget korrigálja, ahol szükségesnek látja. Az író szavaiból az is kiviláglik, hogy tudja, műve az örökkévalóságnak szól: „Igy az én Erdélyben lételem’ emlékezete örökre fenn marad, mert az illy Munkák századok múlva még nagyobb becsben tartatnak mint midőn megjelentek, az elmúlt idők és nem a’ Munka’ becse miatt.” Kazinczy Gyulay Karolinához, 1818. júl. 2. KazLev, XVI, 102.

580 Kazinczy Gyulay Karolinának, 1823. márc. 22. KazLev, XVIII, 299.

581 KAZINCZY 2008, 154.

Kérését az ő emlékezetének állított kővel kapcsolatban 1824 januárjában megismétli, egyszersmind vázlatrajzot is csatolva arról.⁵⁸² A kőemléket az idilli dédácsi Gyulay-birtok angolparkjába, ottlétének festői színhelyére, a Sztrigy és a Maros deltája előtt fekvő pázsitra képzeli el: ”Mely kedves azt nekem a‘ Nagysád‘ levele után nem egyedül reményleni, hanem várni is, hogy a‘ szép gyepszőnyeget kövem fogja ékesebbé tenni! [...] ha talán eggy század után is ott áll-meg eggy érzékeny lélek, ‘s ezt mondja: Őtet EZEK szerették, akkor hamvaim is emelkedni fognak a‘ sírban. [...] Nem kell egyéb a‘ kőre mint e‘ név Kazinczy és az esztendő mellyben Dédácson voltam. Hogy a‘ kő oldala puszta ne legyen, azt a‘ Lantot és Lepét metszhetné Nagysád rá, melly a‘ Poétai Berek‘

czimlapján van, a‘ Dayka Versei mellett. [...] Elég eggy ölnyi magasságú, három lábnyi szélességő kő. Nekem nem kell semmi nagy, semmi pompa. Magam hirdetem-ki az egész világnak, ‘s kevélyen, hogy erre én kértem az én Lottimat.”⁵⁸³ Amikor két héttel később leányát, Zsenit (akit 1816-ban magával vitt erdélyi útjára) is értesíti ötletéről, már elhallgatja, hogy az emlék felállítását ő maga szeretné, és úgy fogalmaz, mintha annak készülése már teljesen bizonyos volna: „Te, édes lyányom [...] neked fel nem dicsekedtem, hogy Dédácson, azon a‘ szép réten, melly ánglus csavargó utakkal van a‘ Sztrigyen általlökött híd és a‘ ven szilas köztt, közel ahhoz a‘ Maros szélén álló fához, hol Gróf Gyulainé akkor is ült mikor mi oda a‘ Bánátból jövénk, nekem eggy emlék fog kelni, ‘s még ez idén.”⁵⁸⁴ Talán azért, hogy az út idején még csak kilenc éves leány könnyebben felidézhesse a régi emlékeket, talán már az utókornak üzenve, Kazinczy a levélhez egy rögtönzött dédácsi táj-térképet is mellékel: vázlatot készít a két folyó deltájáról és az előtte fekvő rétről, amelynek közepén pontosan bejelöli az emlék-kő helyét, s elé ülő helyet is tervez. A széphalmi mester büszke – „kevély” – lett volna a lantos-pillangós dédácsi emlékkőre, ha még életében elkészült volna, talán büszkébb, mint a Keszthelyen nevéről elnevezett berkenyefára. A dédácsi kő ugyanis komplex emlék-jel lett volna: egyfelől az állítók nemes gesztusa révén hirdette volna az író nevének dicsőségét, ám nyilvánvaló sírkő formája miatt tárgyiasult szimbóluma lett volna a szeretett Süsie-től és Lottitól való fájó és végleges búcsúzásnak, ugyanakkor képviselhette volna a széphalmi mester egyfajta

582 Kazinczy Gyulay Karolinához, 1824. jan. 20. KazLev, XIX, 13–14.

583 Kazinczy Gyulay Karolinához, 1824. jan. 20. KazLev, XIX, 13–14.

584 Kazinczy Kraynik Imréné Kazinczy Eugéniához, 1824. febr. 9. KazLev, XXII, 379–380. Az emlékkő, talán Gyulay Ferencné Susie 1826-ben bekövetkezett halála miatt, nem készül el Kazinczy életében.

Kifaragására és felavatására csupán 1881 szeptemberében, Kazinczy halálának 50. évfordulóján kerül sor a dédácsi kertben, úgy, ahogyan Kazinczy meghagyta. Az emlékkő költségeit Gyulay Ferencé (Constance nevű leányától leszármazott) unokája Kuun Irma grófnő állta. Vö. Lázár Zoltán, Kazinczy-ünnep Dédácson, Hunyad 1881. szept. 25. 40. sz.; és Téglás Gábor, Kazinczy-ünnep Dédácson, Fővárosi Lapok, 1881. szept.

29.

folyamatos és örök dédácsi jelenlétét is. Szabó Ágnes a dédácsi emlékkő tervezgetéséről szólva rámutat, hogy „[A]z emlékjel állítása nemcsak az erdélyi táj territoriális birtokbavételére ad lehetőséget, hanem annak az (ön)pantheonizációs folyamatnak is részévé válik, amely Kazinczynak az 1820-as években is az egyik fő törekvése.”⁵⁸⁵

1823-ban Kazinczy Gyulay Karolinához írott levelében egy epigrammát is küldött, amelyet erdélyi közös napjaiknak emlékére írt, valójában azonban saját dédácsi búcsúzása perceinek állított örök emléket,⁵⁸⁶ s egyúttal saját nevének kért halhatatlanságot.

DÉDÁCS.

Gróf Gyulai Ferencznéhez.

Strigy ‘s a‘ Maros‘ Istenei, kiket a‘ gyep‘ szőnyege szóllít Tánczra, és tí, kiket az agg szilas‘ éje födez;

És te kies völgy itt, sziklás vadonodnak ölében, Mellyre a‘ Dévai vár‘ orma kesergve mosolyg, Vendégtek megyen; ő titeket most lát-meg utolszor:

Óh, de ti hagyjátok zengeni néha nevét!

És mikor Ő ide lép, ‘s a‘ víz‘ szélére hanyatlik, És mikor a‘ szeretett Lotti kiáltja Zsenit, Zúgjátok neki: Távozik az, ‘s messzére! de lelke Hozzád, élte‘ kegyes Angyala, vissza sohajt.⁵⁸⁷

Kazinczynak a halhatatlanság utáni áhítozásával kapcsolatban Horváth János azt fejtegeti, hogy az valamilyen módon az író jellemében az önérzet és a szerénység kultikus hevülettel való keveredése lehet. Ez olykor arra ösztönzi, hogy ő maga helyeket és tárgyakat emeljen fel és „szenteljen” meg. Önmaga értékét pedig szerénységbe burkolózva – ahogyan a dédácsi kő állításának elképzelésekor – , úgy határozza meg, mintha a tiszteletet érdemlő

„Szépek” és „Jók” ébresztenék tudatára önmaga erényeinek.⁵⁸⁸

585 SZABÓ, 2006, 340–341.

586 Szauder József a Süsie és Lotti iránti kettős szerelemtől való búcsúzásként értelmezi a költeményt, s magát az elválást – Kazinczy szavai nyomán – az elmúláshoz hasonlítja. Vö. SZAUDER 1970, 414, 416.

587 A vers a Lottihoz írott levélben olvasható: Kazinczy Gyulay Karolinának, 1823. márc. 22. KazLev, XVIII, 298.; az író a verset közzétette 1824-ben, a Hébében. Vö. KAZINCZY 1998, 256.

588 Vö. HORVÁTH 2006, 823.; Vö. KAZINCZY 2008, 154.