A látogatások narrációinak megközelítési stratégiái az Erdélyi levelekben

„Az emlékhelyek sokféle formát ölthetnek, mivel intézmények, topográfiai pontok, tárgyak és objektumok, kulturális alkotások vagy társadalmi szokások egyaránt átlényegülhetnek ilyenné.” – olvashatjuk Pierre Nora nagyszabású vállalkozása³⁸⁹ kapcsán Gyáni Gábor egyik tanulmányában, az emlékezet helyeire, az emlékezés lehetséges tereire, eszközeire vonatkoztatva. Maga Nora az írásban rögzített források nélkülözhetetlensége, hitelessége után kutatva leszögezi: „Az emlékezet tulajdonképpen mindig vagy az irodalomból, vagy a történelemből nyerte legitimitását.”³⁹⁰

Kifejezetten emlékezetteremtő céllal született Kazinczy műve, az útirajzok hagyományait követő, irodalmi levél formába öltöztetett Erdélyi levelek. Ebben az író Erdélyben szerzett élményeit, ezekhez köthető későbbi reflexióit, saját korábbi emlékeit, illetve kortársaitól átvett emlékezéseket és történetírói munkák neves történelmi személyiségekre és korukra vonatkozó leírásait dolgozza össze emlékirat-mintázatú szöveggé. Kazinczy már 1817 tavaszára elkészült a munka első variánsával, ám a mű kéziratát egészen 1831 nyarán bekövetkezett haláláig javítgatta, nem egyszer átírta és átszerkesztette.³⁹¹ Az Erdélyi levelek variánsai kéziratos formában sokakhoz eljutottak, ily

389 GYÁNI 2000, 82. Pierre Nora, Les lieux de mémoire, I–VII., Paris, Gallimard, 1984–1992. Pierre Nora a történeti emlékezetkutatásokat megalapozó történész e három nagy egységre tagolódó, hét kötetes műben több tanulmány szerzője, s egyben a kötet-folyam szerkesztője is.

390 NORA 2010, 27.

391 A levelek több részlete nyomtatásban is megjelent, 1817-ben és 1818-ban a Tudományos Gyűjteményben (1817: II. köt. 91–96.; IV. köt. 32–35, VII. köt. 3–8, 1818: I. köt. 39–53.; VIII. köt. 91–112.), majd már Kazinczy halálát követően 1831-ben és 1832-ben a Dessewffy József szerkesztette Felső Magyar-Országi Minerva folyóiratban (1831: 561–610, 737–762, 810–822, 1832: 3–33.). A kéziratot az író tizenöt éven át, részben a cenzúra, részben erdélyi és pesti barátainak észrevételei, részben pedig poétikai meggyőződése okán többször javítgatta, toldozgatta, ahogyan arról a művében meg is emlékezik: „Nem képzeled te, édes barátom, hány ízben kelle nekem csak Erdélyi leveleim alatt is megkapni tollamat, vagy kitörleni, amit már írtam, s nemcsak a rostát rettegvén, hanem magokat is azokat, akik felől magasztalólag bár, szólani akarék.

Láttam némelyiknek szerénysége lesz megbántva tömjénem által, némelyikét a tompaság és rosszindulat nyílának teszem ki; sok helyt azzal vádoltatom, hogy a mások bizodalmával visszaéltem s hálátlan vagyok a

módon nagy publicitást biztosítottak Kazinczy számára, s lehetőséget is, hogy a visszaérkező reflexiók fényében csiszolgassa szövegét. Az utólagos korrekciók és betoldások során az író a látogatások, találkozások leírásaiba is gyakran beemelt 1816 utáni eseményeket, adatokat, alkalmanként irodalmi csatározásokra is reflektáló szövegelemeket.³⁹²

Kazinczy Ferenc Az én életem és a Pályám emlékezete lapjain is tudatosan őriz meg illetve teremt emlékhelyeket, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy ezek bekerüljenek a történelmi, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti emlékezet közösségi vérkeringésébe. Az Erdélyi levelek szövege azonban különösen gazdag lelőhelye egyfelől a Kazinczy által életben tartani kívánt, másfelől az általa létrehozott emlékezethelyeknek. Az útirajzban bemutatott legtöbb „hely” vagy „tér” már Kazinczy korában a magyar történelem és kultúrtörténet egyezményesen elfogadott, emlékezésre késztető jelensége: eseménye, személye, épülete, tárgya, természeti tája. A szövegben hangsúlyozottan ilyen emlékezethely többek mellett a kenyérmezei csata mint történelmi esemény, id.

Wesselényi Miklós személye, Teleki Sámuel híres Teleki Tékája, Rákóczi György vizsolyi bibliája saját bejegyzéseivel, valamint a Meszes-hegység Magyarországot és Erdélyt elválasztó, különleges panorámát nyújtó bérce. Azonban e fejezet is elsősorban a látogatásokra, a Kazinczy által Erdélyben tett, elsősorban irodalmi szempontból kiemelkedően érdekes látogatásokra mint az író által szándékosan létrehozott emlékezethelyekre irányul. Vizsgálódási szempontként Kazinczy én-képének

vett jóért.” (KAZINCZY 2008, 175., Vö. SZABÓ 2009, 147.) Kazinczy, 1817 tavaszán a kézirat első változatát megküldi véleményezésre erdélyi barátainak, s az ötleteket és korrekciókat figyelembe véve tovább dolgozik rajta. 1819 tavaszán a kész munkát átadja a cenzornak, Tulsiczky Andrásnak, majd a kívánt változtatások után kiadná, ám ez anyagi akadályokba ütközik. Folytatja a csiszolgatást, úgy, hogy 1822-ben szám szerint a kilencedik, némiképp átszerkesztett variáns készül el. Ez is eljut a cenzorig, Jung Jánosig és gróf Batthyány Vincéig, s jóvá is hagyják, Kazinczy mégis átírja 1824-ben, mégpedig két ízben (az Előbeszéd például ekkor keletkezett). További változtatásokat tesz 1825-ben, s Bécsbe küldi Nopcsa Elekhez cenzorálásra, aki helybenhagyja a szöveget. 1828-ban Pesten szeretné végre kinyomtatni, ám felvetődik az az ötlet, hogy együtt jelenjen meg pesti utazásainak leírásával. A terv azonban megváltozik. Ebben az évben még az is komolyan szóba jön, hogy a teljes szövegkorpuszt beépítse a Pályám emlékezetébe, emiatt újraszerkeszti az anyagot, s ehhez felhasználja Goethe Aus meinem Leben című önéletrajzi írását. 1830-ban már ismét az Erdélyi levelek önálló kötetén gondolkodik, átstrukturálja a fejezeteket, s ezt, az immáron tizenharmadik változatot ismét cenzorhoz küldi: Drescher Frigyeshez. A visszakapott cenzúrázott példányt Kazinczy 1831.

augusztus 15-én megküldi közlésre a Felső Magyar-Országi Minerva számára. A megjelenést az író már nem éri meg. Szabó Ágnes e tárgyban folytatott kutatásai szerint Kazinczy halálakor íróasztal fiókjában már megtalálható volt az Erdélyi levelek legújabb, tizennegyedik variánsa. (Vö. S^ZABÓ 2003, 109–132.) Az Erdélyi levelek első kiadását egy 1827-es szövegvariáns alapján jelentette meg Bajza József és Toldy Ferenc 1839-ben (l. KAZINCZY 1839), az ezt követőt pedig egy 1824-es kéziratverzió alapján Abafi Lajos 1880-ban (l. KAZINCZY 1880). E dolgozatban (a még el nem készült kritikai kiadás híján) a 2008-ban Kováts Dániel gondozásában megjelent, Toldalékokkal is ellátott szöveget használtuk. A kiadás egy 1824-es kéziratvariáns szöveghagyományát követi, helyenként kiegészítve más időkből származó változatokkal. (l. KAZINCZY 2008, 254–256., valamint l. KAZINCZY 1979 I, 900–901.)

392 Lásd pl. a Kenderesi Mihálynál tett látogatás kapcsán az Iliász-pörre vonatkozó reflexiók utólagos betoldását, vö. KAZINCZY 2008, 47.

megnyilatkozásait választom, azaz ennek szűrőjén át tekintek az utókor számára rögzített, bár formálisan gróf Dessewffy Józsefhez írt³⁹³ levelek szövegére, ezekből mintaként elemzésre kiemelve a Kenderesi Mihálynál, Molnár Borbálánál és a Gyöngyössi Jánosnál tett látogatási alkalmakat. Arra a kérdéskörre keresem a választ, hogy a bemutatandó látogatások mennyiben tekinthetőek az emlékezés lehetséges területének, s hogy e látogatások narrációinak hangvételén milyen nyomot hagy Kazinczy én-képe. A vizsgálódási szempontok és az identitás mibenlétét az alábbi elméleti megközelítések alapján kívánom megvilágítani.

Jan Assmann késő egyiptomi templom metaforáját (a templom mint módszeres életvitel, amely megköti, keretek közé szorítja az ott folyó cselekvést, viselkedést és a zeneszerzést)³⁹⁴ távoli lehetséges analógiaként szem előtt tartva, s az íróknál tett látogatásokra vetítve, érdemes megvizsgálni, hogy Kazinczy látogatásai rokoníthatók-e, s milyen mértékben a templom-metafora ismérveivel vagy azok valamely elemével.³⁹⁵ A kérdés az, hogy fellelhetőek-e a módszeres, ceremónia-szerűen ismétlődő elemek az irodalmi látogatások esetében. Különösen két vonás, a cselekvés és viselkedés kötelme érdemel figyelmet, ugyanakkor a harmadik ismertetőjegy sem érdektelen, amennyiben a rituális templomi zene helyébe – ezúttal – az irodalmi művek módszeres alkotása vagy az azokkal való módszeres foglalkozás kerül.

Úgy tűnik, hogy Assmann metaforája lehetséges analógiát kínálhat (a Pierre Nora Az emlékezet helyei címmel kiadott munkájában, a Látogatás a nagy írónál című

393 Már az útról a következő sorokat küldi barátjának, Dessewffynek, kilátásba helyezve, hogy a készülendő erdélyi útirajzot hozzá írt levélformában adja majd ki: „Most ne várj tőlem híreket. Nem írhatok. De olvasni fogod hozzád intézett ’s kiadandó útazásomat, ’s azon leszek hogy útamat Sz. Mihályod felé vehessem. Az mához eggy holnap mulva leszen, mert itt is múlatok még nehány nap, Zsibón is, Kolozsvártt is. Vajda Hunyadon, a’ Hunyadi János lakja romjain, ’s Károlyvártt a’ Hunyadi János és László sírjánál ’s a’ Bethlen Gábor Fejedelem hamvai felett emlékezni fogok rólad.” (Kazinczy Dessewffy Józsefhez, 1816. aug. 10.

KazLev, XIV, 254.) Dessewffy már másnap kész a válasszal: „Vettem Leveledet Erdélybűl; [...] Az Erdélyi útazást örömmel fogom olvasni. [...] A’ Te pennád mind szépségére mind serénységére nézve fel ér más tízzel, olly sebessen repűlsz mint a’ Persiai sávos tollú galamb [...] Egész szívembül tisztellek és szeretlek.”

(Dessewffy József Kazinczyhoz, 1816. aug. 11. KazLev, XIV, 256.) Dessewffy József 1816-ban kezdi írni Bártfai levelek című munkáját, amelynek létrejöttében Kazinczy inspirációját is látnunk kell. Mind a Bártfai levelekkel mind az Erdélyi levelekkel, s kettejük barátságával kapcsolatban lásd Kósa László utószavát:

DESSEWFFY 2004, 137–152.

394 Assmann a késő egyiptomi görög-római korszak templomát, amely egyfelől a rítusok burka, másfelől életforma is, a kanonizációs folyamat különleges eseteként fogja fel. „A templomot már Platón az egyiptomi kultúragrammatika kánoni kodifikációjaként értelmezte, amely a cselekvést, a viselkedést és a zeneszerzést egyszer s mindenkorra megköti.” ( ASSMANN 2004, 287.)

395 Csorba László az „emlékhelyek” kapcsán leszögezi, hogy „közismert annak sokféle módja, ahogy a társadalmi lét vallásos mozzanatai [...] mintát adnak az emberi élet összes egyéb szellemi megnyilvánulásainak, a gondolati konstrukciók vonatkozásában éppúgy, mint az ezeket megjelenítő közösségi cselekvések (szertartások) terén.” (CSORBA 2005, 293.)

tanulmányával részt vevő) Olivier Nora³⁹⁶ koncepciójához is, amelyben szintén egy sajátos szertartásrend szabályozza a cselekvést.

Az irodalmi látogatás – a norai ceremónia topográfiai dimenzióját tekintve – legtöbbször a nagy író otthonában (ritkábban társaságban, idegen otthonban) történik.

Ennek célja, hogy meglepje „a zsenit otthoni körben”, meglesse a „meztelen embert a szentélyben”, találjon „valami prózait a megszenteltben”³⁹⁷. A szertartás része lehet a hosszas várakozás az íróra, illetve az író falra elhelyezett portréja előtti álldogálás, amely az ikonok előtti térdeplést juttathatja eszünkbe.³⁹⁸ Az író fizikai megjelenése (egy testté váló mű!) esetenként akár sokkoló is lehet.³⁹⁹ Lényeges szertartási elem lehet a művek felolvasása (e dolgozat esetében az irodalommal való foglalkozás), amely állandó része a rítusnak. A rituális látogatási cselekvéssor olykor magában foglalja az étkezést (hogy szemlélhessük a tökéletlenségen keresztül tökéletesedő nagyságot) és a sétát (ez beavatási utazás: a privát emberből közéleti ember lesz) is.⁴⁰⁰ Attól függően, hogy milyen célból történik a látogatás, Nora megkülönböztet bálványozó (az író úgymond különbözik tőlem), és leselkedő (nem is különbözik tőlünk, „ő is ember”) szemléletű látogatást. Előbbi – szögezi le Olivier Nora – logikusan vezet az utóbbihoz.⁴⁰¹ (A bálványozás és leselkedés

396 Olivier Nora, La visite au grand écrivain = Pierre Nora, Les lieux de mémoire, II, (La nation), Paris, Gallimard, 1986. 563–587. Az Olivier Nora tanulmányában való nyelvi eligazodásért, fordításért köszönettel tartozom Dede Franciskának és Gyapay Mariannának.

397 „[...] la visite au grand écrivain ne se dépare jamais de la dimension topographique d’une visite domiciliaire. Dans le cas présent, il ne s’agit pas seulement de « retrouver quelque chose ou quelqu’un », mais de déceler quelque chose d’indicible dans quelque chose de prosaïque – le génie dans la cadre familier – ou de surprendre quelqu’un de prosaïque dans quelque chose de sacré – l’homme nu dans le sanctuaire.”

(NORA O. 1986, 572.)

398 „La halte méditative devant le portrait du maître des lieux est à la majorité des récits ce que l’agenouillement pieux devant les icônes est à certaines cérémonies religieuses : un passage obligé, systématisé dans les écrits parce que ritualisé dans les pratiques.” (NORA O. 1986, 574.)

399 „Le choc de l’apparition physique du grand homme est à la mesure de ce qu’elle a d’improbable : c’est le miracle d’une idée qui se matérialise, d’un concept qui s’incarne, d’une œuvre qui se fait chair.” (NORA O.

1986, 575.)

400 „La lecture des œuvres, substituts des Saintes Écritures, est un des motifs constants du rituel.” „Il faudrait encore détailler de nombreux motifs secondaires du sacré comme le repas et la promenade. Le modèle du banquet eucharistique de la Cène est souvent dégradé en repas familial, d’où l’écrivain sort paradoxalement magnifié par ses petitesses.” „La promenade rappelle le voyage initiatique comme le repas fait écho à la Cène : la progression qui conduit de l’intérieur de la demeure (homme privé) à l’extérieur (homme public) mime les étapes du voyage légendaire dans un contexte dégradé.” (Nora O. 1986, 575–576.)

401 „Selon que le visiteur vient admirer l’écrivain dans un lieu où il cherche les indices d’une confirmation du génie, ou bien surprendre l’homme dans un cadre où il quête les signes d’une infirmation du mythe, les descriptions n’ont rien de semblable. Dans le premier cas, l’option « fétichiste » vise à cultiver la différence ; dans le second, l’option « voyeuriste » tend à refuter la distriction.” „Le fétichisme conduit logiquement au voyeurisme : traquer l’essence du génie dans le cabinet de travail, humer la trace de l’écrivain et y relever ses empreintes incitent à tenter de le surprendre en chair et en os.” (Nora O. 1986, 572–573.)

egymásba játszó attitüdjére, amellyel „az írót” egy hétköznapi ember szemléli, már Roland Barthes is felfigyelt.⁴⁰²)

Mindkét – Assmann és Olivier Nora által leírt – jelenség bemutatásakor, közösségek identitás-teremtésének lehetünk tanúi⁴⁰³ (megszületik a templomba járó hívők közössége, valamint a tágabb értelemben vett literátor csoportok közösségének identitása).

Ennek kapcsán célszerű újra gondolni, miként is definiálható az identitás. Jelentésének történelmi szempontú leíró meghatározását Pierre Nora a következőképpen adja meg:

„Identitás, emlékezet, örökség: korunk kulcsfogalmai, a kultúra új változatának megjelenési formái. Három egymáshoz közel álló, sokjelentésű, többértelmű szó, amelyek előhívják egymást és támaszkodnak egymásra. Az identitás a felvállalt sajátosság, az elfogadott egyediség, a felismert állandóság, az önmagunkkal való szolidaritás megélése.

Az emlékezet sok mindent jelent: teljes egészükben vagy félig tudatosult emlékeket, hagyományokat, viselkedés- és beszédmódokat, szokásokat és erkölcsöket. Örökségen ma már korántsem megörökölt javakat értünk, hanem mindazt, ami megalkot minket. Ez a három szó szinte szinonímává vált, mindegyik utal a másikra, együtt pedig kirajzolnak egy olyan konfigurációt, egy olyan új szerveződési formát, amelyet mi jobb híján csak identitásnak tudunk nevezni.”⁴⁰⁴

Fenti meghatározások értelmében az erdélyi látogatások kiemelt leírásait tanulmányozva, az alábbiakban tehát figyelmet kívánok szentelni az esetlegesen fellelhető rituálisnak tekinthető cselekvés-soroknak mint szertartás-elemeknek, valamint a látogatások során megmutatkozó módszeres viselkedési módozatoknak, illetve egyes esetekben a narrációkban a látogatásokhoz referenciálisan köthető irodalmi művek említésének.

Kazinczy literátori identitásának egyik alapvető tényezőjeként tartható számon a tágabb értelemben vett irodalmi közösségek teremtésére irányuló képessége és ambíciója, amely kánonteremtési szándékaiban csúcsosodik ki. Kánonformáló elképzeléseinek

402 „[...] nekem, egyszerű olvasónak, mindenképp megható, sőt, hízelgő, ha egy pletyka jóvoltából betekinthetek a tehetsége révén kiválasztott faj mindennapi életébe: alighanem elbűvölően testvérinek érezném azt a világot, amelyben az újságok megírják, hogy olyik nagy író kék pizsamát visel [...] A műveletnek azonban így is, úgy is az az ára, hogy az író még inkább sztár lesz, még inkább eltávolodik a földtől égi hajléka felé [...]” Roland BARTHES, Az író nyaral = Roland BARTHES, Mitológiák, Bp., Európa Könyvkiadó, 1983, 42.

403 Ahogyan Assmannál olvashatjuk: „A múlthoz fűződő viszony megveti az emlékező csoport identitásának alapjait. Saját történelmére emlékezve és az emlékezés sarkalatos alakzatait megjelenítve bizonyosodik meg a csoport a saját identitása felől. Ez nem afféle mindennapos identitás. A kollektív identitás az ünnepélyesség mindennapokon túli jegyeit mutatja: valamiképpen az „életnagyságot meghaladóan”, átlépi a köznapok látóhatárát, és nem a mindennapi, hanem a ceremoniális kommunikáció tárgya.” (ASSMANN 2004, 53.)

404 NORA 2010, 324.

erőteljes megnyilvánulása az Erdélyi levelekben rögzített bizonyos írólátogatások kapcsán karakteresen rajzolódik ki, ezért a látogatás-minták kiválasztása során erre tekintettel voltam. Irodalmi vezéri szerepének határozott artikulálódását pedig elsősorban a szövegek szoros olvasása révén szándékozom elemezni. Forrásként az Erdélyi leveleken kívül elsősorban az erdélyi úttal és látogatásokkal kapcsolatos levelezésre és irodalomra támaszkodom.