A civil társadalom fogalma kifejezi a modern közösségiség lényegét, hiszen szinteti-zálja a modern ember látszólag egymásnak ellentmondó két alapvető szükségletét: a valahová tartozás és a szabadság igényének egymás mellettiségét. „Az embereknek kötődésre és választási lehetőségekre van szükségük ahhoz, hogy életlehetőségei-ket a maguk teljességében élvezhessék… Ezek a kötődések az autonóm társulások variációit igénylik, amit civil társadalomnak nevezünk” (Dahrendorf, 1997). „A civil társadalom mint a szabadság szférája, s mint olyan, mely a közéleti aktivitásnak keretet ad, a modern közösség-értelmezés egyik alapköve. A civil társadalom fo-galmába beletartoznak mindazok a társulások … melyek az állam és a magánélet között helyezkednek el. Ez tehát egy tágabb mező, mint a helyi közösségek szint-je, de szoros kapcsolat áll fenn közöttük: a különféle közösségek, érdekcsoportok hozzák ugyanis létre a civil társadalmat. A másik oldalról megközelítve viszont a civil társadalom biztosítja a modern közösségiség közegét, a társadalmi részvétel azon színterét, ahol a polgárok hatással lehetnek arra a világra (gondolkodásra, ér-tékekre, prioritásokra, célokra), mely őket körülveszi. A helyi közösségek és a civil társadalom tehát egy olyan kölcsönös viszonyrendszer, mely egymásra hatása révén egymást erősíti” (Harkai, 2006).
A magyar közösségfejlesztés több mint 30 éves történelme során a civil társadalom erősítését, az önszerveződés és önirányítás, önsegítést jelölte ki a maga számára fő beavatkozási területként, hogy a passzív, „történéseket elszenvedő” magatartás helyett az aktív, „cselekvő magatartás” ideálját valósítsa meg. Ennek magyarázatára egy európai kutatást hívunk segítségül. A kutatók az európai társadalmak „cselek-vő”, a „lázadó” és „szenvedő” magatartásmintáit vizsgálták. Ha a „cselekvő” ma-gatartást tekintjük pozitívnak (azt tehát, amelyik a magáncélok mellett a közösségi célok, a közjó érvényesüléséért is cselekszik), akkor e sorban Magyarország – Gö-rögország előtt – az utolsó előtti helyen áll, 66% szenvedővel, 23,5% lázadóval és 10,5% cselekvővel. Az első helyezett Svédországban 7% szenvedő, 18% lázadó és 75%(!) cselekvő van. (Csepeli, 2010).
Nálunk már a rendszerváltás előtt is jól érzékelhető volt a közügyek iránti passzi-vitás, s nem véletlenül, hiszen az államhatalom korlátozta a közéleti-civil részvételt, miközben a kulturális, szabadidő és sport területén létrejövő aktivitásokat - támo-gatta39. A rendszerváltás után megnyílt szabad közéleti mozgástérben azonban még
39 A „társadalmi” és „civil” részvétel a társadalmi tőke állapotát felmérő angol Citizenship Survey megkülönböztetése (2001). Eszerint a „társadalmi részvétel” fogalomkörébe tartozik az egyesületi, jótékony, katasztrófaelhárító, szülői munkaközösségi munka, a sport, a kulturális és szabadidős tevé-kenységek, a „civil részvételébe” pedig a döntéshozókkal, helyi és országgyűlési képviselőkkel való kapcsolattartás, a testületi üléseket való részvétel, a tüntetéstől a petíció benyújtásáig tartó és további nyomásgyakorlást alkalmazó érdekképviselet.
negyedszázaddal e nyitás után sem történt áttörés. Sajátos jellegzetesség, hogy bár a tiltakozás (pl.: aláírásgyűjtés) és más nyomásgyakorlási eszközök (tüntetés, sztrájk) szinte a mindennapjaink részeivé váltak, a civil társadalom cselekvő részvétele és felelősségvállalása a mindennapi életben máig nem törte át a szenvedők és lázadók falait.
A közszférában kialakult spontán reflexivitástól a civil társadalom nagy utat jár be a szervezett reflexivitásig (Miszlivetz, 1999). A hallgatás, a belenyugvás, a közöm-bösség, a magánéletbe való visszahúzódás kultúráját kell felváltani a részvétel, az aktív közpolgári mivolt40, a párbeszéd és együttműködés kultúrájával. Nehéz út ez, hisz nem pusztán cselekvési know-how-król, hanem attitűd-váltásról is szó van.
Új intézményeket, de még struktúrákat is viszonylag könnyű létrehozni, ám azokat demokratikus módon működtetni – ehhez a közgondolkodás változására van szük-ség, amelyhez nem csak időre, hanem erőteljes társadalmi befektetésre, legfőképp oktatásra is szükség lenne. S bár a közéleti mozgástereken régóta jelen vannak már szervezett civilek, a kormányzati szervezetek képviselői még mindig nem partner-ként tekintenek rájuk.
A közösségfejlesztés modernizációs és demokratikus szocializációs folyamatként is értelmezendő. Közösségfejlesztői szempontból nem feltétlenül az a fontos, hogy miben tárgyiasul a közös cselekvés, hanem az, hogy eközben a résztvevők gon-dolkodása miben és milyen mértékben változott. A közpolgárrá válás iskolája ez:
a közösségi cselekvés során a civilek felismerik saját lehetőségeiket, kialakítják (fel-fedezik) lehetséges szerepeiket és funkcióikat. A szervezetté váló civil közösség (szomszédság, csoport, hálózat) cselekedeteinek hatására, azok következménye-ként, ráébred saját erejére is, ami fokozza tudatosságát és motiválttá teszi további cselekvésre.
A civil társadalom koncepciója új jelentőséget nyert a századvég-ezredelő Európájá-ban: felerősödtek az emberek saját ügyeikben történő részvételének fokozására tett erőfeszítések. Ezt Nyugaton a jóléti államok fenntarthatóságának nehézségeivel, s ezzel kapcsolatos jelenségköreivel is szokás indokolni, Közép-Kelet Európában pedig – eredetileg - az új demokráciák kiépítésének történelmi lehetőségével. Mégis, számottevő nehézségek is mutatkoznak a közösségfejlesztés érvényesülésében a civil társadalom kontextusában, különösen az újonnan csatlakozott EU-országok esetében. Ezekben az országokban nem éppen a civil társadalom fejlesztése tűnik a legtámogatottabb társadalomfejlesztési prioritásnak: a mindenkori társadalomirá-nyítás nem fordít kellő figyelmet a civil társadalom fejlesztésére. Az önkéntességgel, ifjúsággal foglalkozó civil szakmai hálózatok stb. gyakorlatilag megalakulásuk óta a létükért küzdenek, s a közösségfejlesztésnek sem épültek még ki azok a struktúrái,
40 „A civil társadalom a közpolgárok (citizen, citoyen, Bürger) társadalma, akiknek jogaik vannak, akik elfogadják kötelezettségeiket, és akik civil és civilizált módon viselkednek egymással. Olyan tár-sadalom, amely arra törekszik, hogy senki ne legyen kirekesztve, és amely tagjainak az odatartozás érzését és a szabadság alkotmányát biztosítja” (Dahrendorf, 1997).
amelyek biztosítanák egyenletes fejlődését. Holott tudható: a tökéletesen megva-lósított autópálya, a legszebb főtér, a legjobban működő gazdaság sem pótolja az élhető társadalmat, az együttműködő közösségeket. Ezek létrejöttét támogatni leg-inkább a humán erőforrás fejlesztésével lehet, s ennek felismerése, létrejötte vagy hiánya a fejekben dől el.
A civil társadalom fejlesztése a közösségfejlesztés számára optimális mozgástér.
Azért van ez így, mert a közösségi munka az önsegítésre és az önszerveződésre, a közösség tudatosodására és együttműködésére irányul, legyen szó bár a hátrányos helyzet leküzdéséről, a kirekesztettek bevonásáról, a multikulturális együttélésről, a kisebbségek integrációjáról – hogy csak néhányat említsünk a jelenlegi közösségi ügyek közül. S ez a társadalmi-közösségi élet minden területén közpolgári tudatos-ságot, civil attitűdöt és cselekvési képességet fejleszt.
A képessé-tétel, képessé-válás elve (empowerment)
Nem a közösségfejlesztő szakember vagy a közösségi munkás teszi „képessé” az érintetteket a közösségi munkában bizonyos készségek és jártasságok elsajátítására és átadására, hanem a közösségi módon szerveződő cselekvés maga. A közösségi cselekvés abban a katalizáló, felgyorsító, közvetítő közegben jön létre, amely kom-munikációra, a nézetek cseréjére, a közös ügyek azonosítására, a közös érdekek felismerésére és képviseletére, folyamatos tájékozódásra és tanulásra készteti a ben-ne résztvevőket. A „képessé tétel” (empowerment) kapcsán elsősorban is azt kell leszögeznünk, hogy nincsenek „képtelenek” és „képesek” – mindnyájan és állan-dóan úton vagyunk egyéni és közösségi képességeink, jártasságaink és ismereteink folyamatos épülésében vagy kényszerű leépülésében.
A közösségfejlesztés a közösségi szintű képessé válás – képessé tétel folyamatában tudatosítja a közpolgári lét értelmét és mozgásterét. A lokális cselekvés során előse-gíti a közpolgári és civil szerepek tisztázását és viszonyulását, s közvetíti e szerepek érvényesítésének, az érdekképviselet és az emberi jogok védelmének fontosságát.
„A képessé tétel elmélete azzal foglalkozik, hogy hogyan szerezhetik meg az em-berek az irányítást saját életük felett, csoportként (közösségként) képviselve saját érdekeiket” (Adams, 2003).
A közösségi munka lehetőségei növeléséhez a képessé tétel új alapokra helyezi a segítő és a segített viszonyát, s az ellátás típusú segítségnyújtásból az önsegítés, az erre való képesség irányába tesz lépéseket (Lakatos, 2009)41.
Tulajdonképpen „cselekvőképessé válásnak” is nevezhetjük e folyamatot hiszen egy „megfosztott”, tehetetlen (powerless) állapotból indulunk ki és teszünk lépése-ket a „hatni tudó állapotba” való eljutáshoz. Így az empowerment a tehetetlenség érzésének felszámolása, a „megértettek minket” átérzése, és az esélyek megismerése
41 Ehhez a hagyományos segítő szakmáknak kell képessé válnia arra, hogy komplex módon tud-janak közelíteni egy adott problémához, és munkamódszereiket integrálva, azokat egymásra építve, új cselekvésmódokat legyenek képesek kidolgozni (Lakatos, 2009).
és tudatosítása (Lakatos és Péterfi, 2010). Az empowerment-et három síkon is ér-telmezhetjük:
Egyrészt az eszköztelen, a társadalom perifériájára szorult, gyakran szegény …
• lakosság képességének a kibontására és fejlesztésére kínálkozik, ez teszi lehetővé, hogy képes legyen társadalmi helyzetén változtatni, egzisztenciájának megszer-vezésében a saját lábára állni. Az önfenntartásra, a materiális életfeltételek saját erőből történő megteremtésére való képessé válás, az erre irányuló erőfeszítés tehát az egyik értelmezés.
Másfelől – és ez legalább ilyen jelentőségű - a citizen, a közpolgári szerepre való
• képessé tétel a következő értelmezési kör. Ez már sokkal szélesebb társadalmi mezőre terjeszti ki e fogalom jelentőségét.
Végül, harmadik jelentéstartalma e fogalomnak, hogy nem csupán a
közpolgá-• rok, de a döntéshozók és a környezetükben működő intézmények képessé tétele is hasonló jelentőségű folyamat (Lakatos és Péterfi, 2010).
Önmagunk képessé tétele
Sok támogatás, anyagi és szakmai segítség mellett önmaguk megerősítése az eszköze annak, hogy a nagyobb sikereket érjenek el településükön. 1999-2000-ben 33 település roma szer-vezetének képviselői (96 beiskolázott és 66 végzett) számára került képzési programsorozat megrendezésre. A program célja a roma lakosság társadalmi hátrányainak mérséklése volt, ebben az esetben a közösségi házak hálózatának segítségével, hiszen a roma közösségi há-zaknak nem a szegregáció, hanem az autonómia, az önszerveződés, a roma és nem roma lakosság együttműködésének színtereivé kellene válniuk. E képzés vezérelve a „képessé tétel”
lett, az, hogy a roma közösségi házak vezetői és aktivistái – mindinkább – képesek legyenek saját közösségi életük demokratikus szemléletű, az önszerveződésre és önkéntességre építő megszervezésére. Ehhez arra volt szükség, hogy az érintettek gondolkodása kiterjedjen saját szűkebb és tágabb társadalmi környezetük egészére, a településre, s mind tágabb körökben és egyre több partnerrel kommunikáljanak, működjenek együtt, a probléma-felismerés és meg-oldás folyamatába bevonva mind a helyi lakosokat, mind a külső segítőket is. Ez az elgondolás képezte az alapját a bentlakásos, 3 hétvégére kiterjedő képzési programnak, amely lényegében egy kívülről, a tanár-közösségfejlesztők által gerjesztett közösségfejlesztési folyamat volt. A képzés ugyanis azért épült három, nagyjából havonként ismétlődő hétvégi munkára, hogy az egyes hétvégék közötti időszakokban a hallgatók „házi feladat”-jellegű aktivizáló és kooperá-ciós feladatokat oldjanak meg saját településeiken. A képzés végén a közösség felemelkedését célzó tervek a saját településen felmerülő saját problémára adandó válaszokat tartalmazták.
Kiválasztásuk és kidolgozásuk legnagyobb nehézségét éppen ez adta a hallgatók számára: a legtöbben általánosságokban kezdtek el gondolkodni. A település és az ott élő romák sok-sok problémájából kellett kiemelniük azt a néhányat, amelynek megoldásához a közösség – a kö-zösségi ház segítségével – maga is hozzá tud járulni. Néhány példa a romák körében felmerülő problémákra és a projektformát öltött válaszokra:
Munkanélküliség
• : munkaerő-piaci képzések, nyaralónak használt régi lakóházak felújítása, kézműves munkák megszervezése, szociális asszisztens képzés, mentorok alkalmazása.
Infrastrukturális elmaradottság:
• közösségi ház épületének felújítása, közösségi ház építése/vá-sárlása, parlagfű-irtás, gáz- és vízvezeték építése, útépítés, játszótér létesítése, lakókörnyezet higiénikus viszonyainak javítása.
Érdekérvényesítés, helyi demokrácia
• : cigányokat támogató magyarok baráti társasága, megyei
cigány vezetők képzése, önkormányzati konfliktuskezelés, jogvédő iroda felállítása és mű-ködtetése, utcamesterek szervezetének kiépítése, városrészi roma civil szervezetek össze-fogása.
Életmód
• : kallódó fiatalok drogellenes klubja, „Bőrünkön érezzük” – roma egészségügyi új-ság, komplex egészségügyi és szociális terv, életvezetési tanácsadás.
Oktatás, iskolázottság
• : gyermekek felzárkóztató programja, helyi tanterv kidolgozása roma népismereti tárgy oktatására, olvasótábor roma gyerekeknek, általános iskola befejezését szolgáló képzés fiataloknak és felnőtteknek, hétvégi kollégium.
Közösségi élet, hagyományőrzés
• : cigány szakácskönyv kiadása, ifjúsági hagyományőrző klub in-dítása, cigány kulturális nap, roma gasztronómiai nap rendezése, a helyi cigányság életét, múltját bemutató kiállítás, cigánybál szervezése, nyári gyermeküdültetés.
Ugyanakkor a közösségfejlesztői beavatkozás felgyorsíthatja azokat a folyamatokat, amelyek a közösségben potenciálisan már megvannak, de bátorításra és a képes-sé tétel számos módjának alkalmazására van szükképes-ség ahhoz, hogy azok szervezett módon is megnyilvánuljanak. A meghallgatás iránti igény akkor fejlődhet szerve-zett civil tevékenységgé, ha az közpolgárok egyeztetik nézeteiket és kialakítanak egy közösen is vállalható álláspontot, amelyet aztán az adott döntési szinteken megfe-lelően képviselnek is. Csak szervezett keretek adnak lehetőséget a közösség önmeg-határozására, a célok megönmeg-határozására, tervek készítésére, azok megvalósítására. A lehetőségekkel élni tudásnak is feltétele a szervezettség, a hatékony érdekérvénye-sítésnek pedig a szervezetek és programjaik összehangoltsága. A civil társadalom szervezettségének fejlesztése a részvételi demokrácia fejlesztését is jelenti, vagyis a mind erőteljesebb és szervezettebb közpolgári részvételt a közügyekben, a döntések előkészítésétől a döntések meghozatalán át a döntések végrehajtásáig, értékeléséig.