Csak mintegy tiz évig tartozott János mint hadmérnök-tiszt az osztrák hadsereg kötelékébe. Hogy fényesen meginduló katonai pályája olyan gyors véget ért, a körülményeknek valóban tragikus lánczolatában leli okát.
Az 1823. év szeptember hó 1-én Jánost a temesvári erődítési helyi igazgatósághoz alhadnagynak nevezték ki; hogy ilyen módon ismét szülőföldje közelébe jutott, azt bizonyára elöljárói jóindulatának kö-szönhette. Szeptember 17-kén hagyta el Bécset és 30-ikán érkezett meg új állomáshelyén. Innen már november 3-án közli apjával azt az erős elhatározását: «a parallelákról egy munkát adok ki,. . . sem-miből egy ujj más világot teremtettem.» Az abszolút geometriának
BOLYAI János által való fölfedezéséről részletesen majd a két követ-kező fejezetben adunk számot. Mindazonáltal elkerülhetetlen, hogy lehető rövidséggel már itt ne mutassunk reá működésének erre az oldalára, mely oly lényeges befolyással volt egész életére.
Szabad idejét, mely szolgálatbeli kötelességeinek teljesítése után fennmaradt, János tovább is geometriai vizsgálatok végzésére fordította, és a mikor 1825 tavaszán atyját Maros-Vásárhelyt meglátogatta, be-mutathatta neki «a tér abszolút tudományának tervezetét». Nagyon valószínű, hogy ez a tervezet lényegében az 1831-ben kinyomtatott Appendix scientiam spahi absolute veram, exhibens első 33 para-grafusával megegyezett. A 1825. év folyamán, vagy legkésőbben 1^26 elején ezt a tervezetet János régi tanítójának W O L T E B von E C K W E B R
akkori századosnak is elküldte, a kivel levelezést folytatott.
Fia látogatásáról 1825 február 22-én irja Farkas BoDoanak: «Nagy kemény természetű szép ifjú, a katonai bátorság az ártatlanság sze-mérmességével be pelgyedett — se nem kártyázik, se bort pálinkát se kávét nem iszik, se nem pipázik, se nem tubákol, még nem borot-válkozik, tsak péhés — rendkívül való mathematicus, igaz genie, excellens hegedűs — minden hivatalok közt leginkább szereti a
ka-BOLYAI János mint katonatiszt (1823—1833) 69
tonaságot; csak az Otiumot szeretné inkább, melybe dolgozhatnék, már is sokat dolgozott a hivatal mellett is. Tisztel tégedet*.
Ugyanakkor, mikor az 1825. év február és márczius hónapjaiban
együtt voltak, először támadt egyenetlenség az apa és fiú között. János nem tapasztalta Farkas részéről azt az elismerést és megértést új geometriai rendszere számára, a melyre számított. Ezt még családi ügyek is tetézték. Farkas 1824 deczember 31-én másodszor nősült. Második felesége, NAGY Teréz, ki 1797 február 11-én született, egy marosvá-sárhelyi vaskereskedő leánya volt. Nagyszebenben jó nevelésben ré-szesült; szépen énekelt és hárfázni is tudott. Az 1826. év május 13-án Farkast egy fiúval, Gergelylyel ajándékozta meg; egy később született leánykájuk már korán meghalt. Sajnos, hogy nemsokára betegeskedni kezdett és 1833 április 2-án a tüdővésznek esett áldozatul.
Úgy látszik, hogy látogatása alkalmával János kicsiny anyai örökségének kifizetését követelte. Ez Farkast nagy zavarba hozta, mert adósságainak terhe második házassága következtében még súlyosbo-dott. Míg Farkas pénzbeli ügyekben örökké gyermek maradt, János jól tudott számolni.
Ez alkalommal még hamar békültek ki. Április hó 24-én írja Farkas BoDORnak: «Az én Vulcan fiam is megszelídült, kétszer is irt Temesvárról*.
Jánosról, mint alhadnagyról még más oldalról is van hírünk.
A BoLYAi-kutatás körül nagy érdemeket szerzett SCHHIDT Ferencz pesti építész atyja, SCHHIDT Antal, ki 1817—1860 Temesvárott építész volt, gyakran katonai épületek felállításával volt megbízva.
Későbbi éveiben egy erdélyi mérnökkari tisztről mesélt, a kivel félt érintkezni. Ez a tiszt hogy karjának erejét és damaskusi pengéjének jó-ságát látogatóinak bemutassa, egy vágással leütötte az ajtófélfába erő-sített vasszegeket. Ez a tiszt pedig BOLYAI János volt.
De damaskusi pengéjét nem csak Bzegek leütésére használta.
Jánost hevessége és szenvedélye gyakran becsületbeli ügyekbe keverte, a melyekből ő, kit az akadémián a legjobb vívónak tartottak, mindig mint győző került ki. Azt beszélik róla, hogy egyik állomáshelyén tizenhárom lovas-tiszttel verekedett meg és valamennyit legyőzte;
csak azt kötötte ki, hogy kct-két párbaj után szeretett hegedűjén játszva pihenhessen.
Az 1826. év márczius hó 26-án Jánost Aradra helyezték át, hol több mint négy évig, egészen 1830 szeptember 2-ikáig maradt. Itt talál-kozott W O L T E R von ECKWEHB Jánossal, ki mint százados közvetetten elöljárója volt. Szolgálatával — úgy látszik — akkor meg voltak elé-gedve ; mert már 1827 szeptember 28-án főhadnagygyá léptették elő.
70 A két BOLYAI élete és művei. I . fejezet
A mint a katonai okiratokból kitűnik. János, ki addig a leg-jobb egészségnek örvendett, 1826 óta ismételten beteg volt; talán már Aradon, mikor Nagy-Váradra és Szegedre vezényelték, kapta meg a váltólázat, melyről az 1841. évben kelt egyik levelében meg-emlékezik.
Az 1825. évi február és márczius havi látogatása óta a had-seregből 1833. évi június hóban történt kiválásáig János nem járt többet Maros-Vásárhelyt. Az 1830. év szeptember hó 2-ikán Lem-bergbe helyezték át. De mielőtt Magyarországot elhagyta, egyszer még látta apját; «véletlen találkozás» volt, melyről nem tudjuk, hogy hol esett meg. G találkozásból nyerte János az ösztönzést arra, hogy
•a dolog [geometriai kutatása] lényegét latinul megfogalmazza és 1831-ben atyjának átadja». Ez a latin értekezése a már emiitett Appendix scientiam spatii absolute veram exhibem, mely a Tenta-men 1832-ben megjelent első kötetéhez, mint függelék volt hozzá-csatolva. Ámde különlenyomatok is készültek belőle, melyek már 1831 június havában láttak napvilágot; a nyomtatás költségeire János 104 forint és 54 krajczárt adott át atyjának.
A külön lenyomatok egyikét azonnal, 1831 junius hó 20-kán, GAUssnak küldték. Az említett találkozás alkalmával ugyanis Farkas és János ismét összetűztek, mert a fiú úgy vélte, hogy atyja az ő érdemeit nem tudja méltatni. «Miután beláttam», — írja János —
«hogy érvekkel itt semmire sem megyek, még csak tekintélylyel reméltem az asymptoták illő megbecsülésére bírni. Egyet (GAUSSÍ) én emiitettem neki, megjegyezvén, hogy ez a kolosszális geometer bizonyára a dolgot nemcsak könnyen fogja megérteni, hanem majd kedve is telik benne és valódi becsét el fogja ismerni, egyszersmind ajánlottam, küldjük el [vizsgálódásaimat] a nagy férfiúnak. Erre apám uram még nagyobb tűzbe jött; az ajánlat annál is inkább tetszésére volt, mert úgy vélte, hogy a tekintély [GAUSS] rjuasi fegyvert szolgáltat neki ellenem.»
Valahányszor a két BoLYAinak dolga akadt GAUssszal, mindig valami különös balcsillagzat uralkodott felettük. Az elküldött külön-lenyomat «a fatalis kolera-bajok» miatt nem került GAUSS kezébe. Egy második lenyomatot, melyet Farkas 1833 január havában utána bocsá-tott az elsőnek, ZEYK József, Farkas és GAUSS göttingai tanulótársá-nak, ZEYK Dánielnek fia, adott át a nagy geometernek. GAUSS az első benyomás alatt 1832 február hó 14-én Marburgba írja tanítványának és barátjának, GsBLiNonek:
«Még megemlítem, hogy e napokban Magyarországból egy a nem-euklidikus geometriát tárgyaló művecskét kaptam, amelyben
vala-BOLYAI János mint katonatiszt (1823—1833) 71
mennyi saját eszmémet és eredményemet nagy elegáncziával kifejtve újból feltalálom, habár olyan alakban, melyet azok, kiknek ez a dolog új, tömörsége miatt nehezen követhetnek. Szerzője, ki nagyon fiatal
o s z t r á k katonatiszt, fia egyik ifjúkori barátomnak, a kivel 1798-ban e dologról gyakran társalogtam, habár akkor eszméim még távol voltak attól a kialakulástól és érettségtől, melyet ez a fiatal ember saját gondolkodása alapján nekik kölcsönzött. Ezt a fiatal geometert, BoLYAit, elsőrangú lángésznek tartom.*
Az 1832 márczius hó 6-ikán Farkashoz intézett levelében, a melyet a XI. fejezetben részletesen fogunk ismertetni, GAUSS kiváló nagyra-becsülését fejezi ki János iránt. Farkas e levél másolatát elküldte Lembergbe a fiának és hozzátette: «GAussnak a te művedre vonat-kozó válasza, igen szép és hazánknak, valamint nemzetünknek dicső-ségére válik. Egyik jó barátunk nagy elégtételnek mondta.»
Egészen másképen hatottak GAUSS nyilatkozatai Jánosra. Hogy
GAUSS az Appendixei nem méltatta nyilvános elismerésre és a priori-tást a maga számára vette igénybe, az Jánosnak olyan csalódást okozott, melyet sohasem tudott kiheverni. Ehhez még hozzájárult, hogy más helyről is elmaradt az az elismerés, mely után tüzes lelke vágyódott;
az idejüket megelőző gondolatai ugyanis megértetlenül maradtak, és az Appendixnek a Tentamen ben való közrebocsátása sem járt semmi-féle észrevehető sikerrel.
Ha még meggondoljuk, hogy János egészsége már 1826 óta megrendült, könnyen megértjük, hogy lelkében most szomorú válto-zások játszódtak le. «Az elismerést» — mondja SCHLESINGER — «melyet a világ tőle megtagadott, ugyancsak beteges önmagasztalással akarja pótolni, minek következtében az ő szenvedélyes ugyan, de személyes ismerősei tanúsága szerint, rendkívül szeretetreméltó természete inger-lékenyre és bizalmatlankodóra változik; büszkén és elzárkózva kerüli tiszttársainak a körét, személyes bátorsága viszálykodó, igazságszeretete sértő ridegséggé fajul.»
Az 1832. év márczius hó 14-ikén János második osztályú kapi-tánynyá neveztetett ki. Nemsokára ezután Olmützbe helyezték át, hol szolgálatát május 6-ikán kezdte meg. Olmützből 1832 augusztus 8-ikán kérvényt intézett JÁNOS főherczeghez, melyhez az Appendix első
3 3 paragrafusát német fogalmazásban és GAUSS márczius 6-ikáról kelt levelének kivonatát mellékelte. Forró kívánsága, — irja e kérvény-ben — hogy a szolgálat után szabadon fennmaradt óráiban végzett mathematikai vizsgálatait teljesen kidolgozhassa. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha szellemi képességeit osztatlanul erre a dologra tudja fordítani, különösen minthogy tartós ideges baj előidézte gyengélkedő
72 A két BOLYAI élete és művei. I . fejezet
állapotában egészségét illetőleg a legrosszabbtól kell tartania. Kéri tehát, hogy három évre a tnlajdonképeni mindennapi szolgálat alól felmentsék, és Nagyszebenbe, a honi levegőbe helyezzék át; egyúttal három havi, atyjánál Maros-Vásárhelyt eltöltendő szabadság engedé-lyezését is kéri.
Kérését elutasították. Valószínűleg akkor jegyezték be minősítő táblázatába: «Egy művecskéjeért GAUSS lovag, udvari tanácsos, a leg-nagyobb mathematikusok egyike által 1832-ben megdicsértetett...
A felsőbb mathematika tanári állására alkalmas.» Amit ezek a hiva-talos feljegyzések egyebet tartalmaznak, mutatja, hogy János állapota abban az időben sajnálatra méltó volt. «Szótlan, ingerlékeny, hirtelen haragú, kerüli a tisztek társaságát, a mérnöki szolgálatban nem tanúsít buzgóságot, szenvedélyes sakkjátékos.» «A szolgálati buzgóság hiánya és felfortyanó viselkedése miatt 1833-ban megintésben részesült.»
Ez az utolsó megjegyzés bizonyára Jánosnak porosz határőrök-kel való heves összekocczanására vonatkozik. Egy porosz-sziléziai utazásáról visszatérve, az éjszakát a Visztula melletti Schwarzbachban töltötte. Midőn más nap, 1832 július hó 7-ikén reggel onnan elindult, összepörölt a porosz vámtisztekkel, kiknek felhívását, hogy a kocsijához erősített ládát kinyissa, vonakodott teljesíteni. Olmützhen megérkezve, felsőbb hatóságuknál panaszt adott be a határőrök ellen, de az erődít-vényi helyi igazgatóság a panasz visszavonására szorította őt. Ámde most
BISCHOFF, porosz határbiztos, Jánost panaszolta be a katonai hatóságnál.
János, kit nyilatkozatra hívtak fel, e panasz ellen egy még most is meg-levő, 7 folio-oldalra terjedő, 1832 november hó 14-ikéről keltezett memorandumban védekezett; az ebben foglalt fejtegetései mutatják, hogy akkor János milyen magasfokú túlizgatott állapotban volt. A kínos ügy most már a Bécsben székelő legmagasabb hatóság tudomására is jutott, a minek az volt a következménye, hogy a hadsereg főparancsnok-sága 1833 május hó 28-ikán kelt rendeletével Jánost, mint félrokkantat, június 16-diki hatálylyal nyugalomba helyezte. Az a hozzátétel: «kilá-tással a későbbi visszahelyezésre» mutatja, hogy nem szívesen bocsá-tották el; azt várták, «hogy lecsillapodjék» és remélték, hogy szolgálatát később újból igénybe vehetik. Ez azonban nem történt meg sohasem.
János megúnta a katonai szolgálatot. Hivatást érzett magában, hogy a «mathematika reformáczióját», sőt — mint János főherczeg-hez intézett folyamodványából kitetszik — az egész emberi nem reformáczióját keresztülvigye, és erős elhatározása volt, hogy minden erejét e nagy czélok megvalósításának szentelje. Bármennyire nemes és tiszta volt e törekvése, mégis ismét csak új, nehéz csalódások és balsikerek vártak reá.
X. FEJEZET.