Bolotyn ~ Bolatin

A Foc szórvány az 1211. évi összeírásban kétszer fordul elő: az egykori Csanád megyei Morotva település határában („iuxta eudem [eundem] Foc” 65.), va-lamint a Balaton környékén („Bolotyn, de quo egreditur fluvius, qui vocatur Foc” 160.). A Csanád megyei Foc a korábban már említett Harrangudfoca nevű hellyel van kapcsolatban, ezért ennek részleteire a 21.3. pontban tértem ki.

A Balatonból kiinduló Foc folyó neve az 1055-ös alapítólevélben is szerepel zártabb alakban: „riuulus namque qui dicitur fuk fluens de prefato lacu” (SZENT

-GYÖRGYI 2010a: 24), s az oklevél hátoldalán közel egykorú írással fuc formá-ban áll (DHA. 1: 145).

A Fuk ~ Foc víznévi szórványt a szakirodalom a mai Sióval azonosítja (vö.

MELICH 1925–1929: 424). HOFFMANN ISTVÁN azonban meggyőzően érvel amellett, hogy a Fok jóval rövidebb folyószakasz lehetett, „a Balatonból kilépő vízfolyás legfeljebb néhány kilométer hosszúságú része” (HOFFMANN 2007a:

19, 2010: 58). A legfontosabb bizonyítékot az jelenti, hogy a Fok víznév telepü-lésnévként (+1055/1324 u.: villas Fok, +1092/+1274//1399: villa Fok, DHA.

155, 283; 1389–90: Fok, a későbbi Siófok, vö. FNESz.), illetve település névré-szeként (Fokszabadi) csupán a Balaton közvetlen szomszédságából adatolható.

Emellett a kérdéses hely földrajzi és vízrajzi jellege is utalhat arra, hogy az el-nevezés nem lehet egy hosszabb folyóvíz egészének a neve. A Fok-ot a Balaton egykori természetes vízelvezető árkának tarthatjuk, amely árvíz vagy magasabb vízállás esetén a tó fölösleges vizét elvezette a mélyebb fekvésű területek felé (HOFFMANN 2010: 58–59).

A fok vízrajzi köznév árterületi vízgazdálkodási szakszóként ’vízlevezető természetes vagy mesterséges csatorna’ (vö. TESz., ANDRÁSFALVI 1970:225) jelentésben volt használatos a nagyobb folyómedrek közelében. Az Árpád-kor-ban a Duna észak–déli folyású szakasza mentén és a Dráva mellékén fordulnak elő fok-ra vonatkozó adatok, a Dunántúlon másutt azonban nem tűnnek fel (vö.

KMHsz. 1.). A fok szó mai elterjedtségét vizsgálva HOFFMANN azt állapította meg (2010: 60), hogy Baranya és Tolna megyében gyakori helynévi lexéma, de csak a két fent említett nagy folyó (a Duna és a Dráva) közelében adatolható (vö. BMFN. 2: 1035, TMFN. 632). Somogyban és Zalában néhány esetben ugyan

megfigyelhető ez a szó helynévalkotó elemként, ezek azonban a Fok személy-névvel (vö. 1214/1550: Fuc, 1276: Fok, ÁSz. 318) lehetnek összefüggésben (lásd FNESz. Vindornyafok).

Míg a Morotva birtokon említett Foc (lásd 21.3.) esetében a fok földrajzi köz-nevet a szövegkörnyezete alapján közszónak tekinthetjük, addig a Balaton kör-nyékén található Foc szórvány tulajdonnévi értékét szintén a tihanyi oklevelek szövegkörnyezete jelzi: az alapítólevél ugyanis a Balatonból eredő pataknak („riuulus namque qui dicitur fuk fluens de prefato lacu”), a birtokösszeírás pedig a Balatonból kiinduló folyónak („Bolotyn, de quo egreditur fluvius, qui vocatur Foc”) mondja. SZENTGYÖRGYI RUDOLF hangsúlyozta, hogy az alapítólevélben és az összeírásban — egy-két kivételtől eltekintve (lásd az 1.3. pont alatt) — a fent említettekhez hasonló, úgynevezett megnevezőszós szerkezetekben csupán magyar toponimák fordulnak elő (2008: 257–258, lásd még HOFFMANN 2010:

216).

IV. Összegzés

1. A birtokösszeírás szórványainak szövegbe illesztése

1. Mint minden szórványemlék feldolgozásakor, az 1211. évi Tihanyi összeírás névrendszertani elemzésekor is első lépésként a latin szöveg szegmentálására van szükség, a helyet jelentő magyar nyelvű elemeket ugyanis egyrészt a latin szövegtől, másrészt pedig egymástól kell elkülönítenünk, s ez nem mindig egy-szerű feladat. A szegmentálás során lehetőségünk adódik a latin szöveg és a ma-gyar szórványok nyelvi kapcsolatának vizsgálatára is. Ennek a szempontnak az alkalmazására BENKŐ LORÁND (1995, 2003: 68–80) nyomán HOFFMANN I ST-VÁN hívta fel a figyelmet, aki több írásában elemezte a magyar szórványok latin szövegbe illesztésének módjait (lásd 2004, 2006a, 2010)¹, hangsúlyozva, hogy

„az e téren alkalmazott nyelvi megoldások ugyan elsősorban a források latin nyelvhasználatát érintik, de fontos szerepük van a magyar nyelvű szórványok morfológiai alkatának a megítélésében, az írásbeli formák mögött húzódó élő-nyelvi alakok felderítésében is” (2010: 215).

Éppen ezért az alábbiakban az 1211. évi oklevelet e szempontból is vizsgálat alá vonom, s eredményeimet összevetem az 1055-ös alapítólevélben megmutatko-zó jellegzetes szövegbe illesztési módokkal. HOFFMANN ISTVÁN a 11. századi alapítólevelet e szempontból annak interpolált változatával is összehasonlította

— s bár jómagam ezt az oklevelet GYÖRFFY nyomán 14. századi hamisítvány-nak tartom (+1055/1324 u.) —, ennek révén pedig a 14. századi eljárásmódok-kal való összevetésre is lehetőségem adódott. Bár az összeírásban szereplő ma-gyar nyelvű helynévi szórványok száma (163)² mintegy kétszerese az

1 Ez a kérdés egyre nagyobb figyelmet kap a szakirodalomban, újabban SZENTGYÖRGYI RUDOLF

(2009b, 2010c, 2010d) és SZŐKE MELINDA (2010, 2012, 2015) szintén vizsgálta a latin szöveg és a magyar szórványok nyelvi kapcsolatát.

2 A fenti számításba az ismétlődő előfordulásokat (például a Balaton nyolc, Gamás hat, Fadd és Türk három alkalommal stb. történő említését) egyenként figyelembe vettem. Nem vontam azonban vizsgálat alá a többnyire az összeírás utolsó bekezdésében előforduló, latinizáló formá-ban vagy latinul szereplő helyneveket (pl. Albam, Cenadiensi, Danubio, Ticiam, Vesprimiensis stb., összesen 22 helynév 32 előfordulását). A magyar szórványok latin szövegbe történő illesz-tése szempontjából az 1211-es oklevél fogalmazványa és hitelesített példánya között egyetlen kivételtől eltekintve nem mutatkozik különbség, így e tekintetben a két példány között nem te-szek különbséget: egyetlen alkalommal láthatjuk csupán, hogy amíg a fogalmazvány a Balaton-t megnevezőszós szerkezetben említi („est lacus, vulgo Bolatin nuncupatus”, PRT. 10: 516),

ad-vélbeliekének (82), mégis úgy gondolom, hogy a két oklevél összehasonlítását nagyban támogatja az a körülmény, hogy közöttük közvetlen kapcsolat figyel-hető meg (pl. tartalom, helyesírás, helynévhasználat tekintetében; ezt részlete-sen lásd korábban).

A magyar név a megnevezőszós szerkezetben való említés során szinte idé-zetszerűvé, metanyelvi jellegűvé válik, s ez gyakran nagyobb nyomatékot, ki-emelt szerepet biztosít a használatának (vö. HOFFMANN 2006a: 143). Ezekben a szerkezetekben a helynév mellett mindig áll egy megnevezést jelentő szó több-nyire passzív igei formában (dicitur), sok esetben adverbiumi bővítménnyel is kiegészítve: pl. vulgo, amelynek az általános jelentése (’általában, gyakran, rend-szeresen’) mellett a középkori oklevelekben speciális értelme van: ’az adott he-lyen közönségesen beszélt nyelven’ (HOFFMANN 2004: 40). Mindez együttesen mellékmondatként a főmondatban előforduló latin nyelvű földrajzi köznévhez kapcsolódik, mint például „de lacu, quod vulgo dicitur Bolotun (Bolotin)”, „ad monticulum, qui vocatur Cuest”, „in loco, qui dicitur Bureuohul”, „ultra aquam, que dicitur Tulgusfoca” stb. esetében. Amíg az alapítólevélben az esetek 16%-ában, addig az összeírásban — a 14. századi interpolátumbeli arányokhoz (25%) hasonlóan (vö. HOFFMANN 2010: 216) — 24,5%-ban találkozunk ezzel a szer-kesztési móddal.

Igen gyakran (48%) láthatjuk az összeírásban azokat az oklevélírói gyakor-latban leginkább alkalmazott beillesztési eljárásokat, amikor a magyar helynév nem mellékmondatos szerkezetben fordul elő, hanem közvetlenül kapcsolódik a hely fajtáját megnevező latin földrajzi köznévhez. A helynévnek e közvetlen kapcsolódása figyelhető meg például az „in villa Eurmenes”, „in villa Udori”,

„ad stagnum Colon”, „in predio Mortua” stb. esetében, amelynek funkciója lé-nyegében a már említett megnevezőszós szerkezetekével egyezik meg (vö. HOFF

-MANN 2004: 39–41).

Az arányok világosan mutatják, hogy a megnevezőszós szerkezet ezen ellip-tikus változata a 11. században igen csekély arányban (1055: 6%) jelentkezik, a 13. században (1211: 48%) azonban már elterjedt volt, és később is ugyanilyen gyakorinak (1324 u.: 47%) mutatkozik (vö. HOFFMANN 2010: 216).

A 11. században — az említett szövegbe iktatási megoldásokkal szemben — nagyobb arányban a latin prepozíció + magyar elem szerkesztésmód (57%), a magyar névutóval való beillesztés (14%), valamint a szerkezeti utalás nélküli formák (7%) jellemzőek (vö. HOFFMANN 2010: 217). Ezek az eljárások azon-ban a 13. századi oklevélben — a 14. századi interpolátumhoz hasonlóan — már kevésbé vannak képviselve: magyar névutó egyáltalán nem jelenik meg az összeírásban (más oklevelekben sem fordul elő, lásd HOFFMANN 2010: 217),

dig a megpecsételt oklevélben mindenféle szerkezeti utalás nélkül fordul elő a tó említése („est Bolotyn”, PRT. 10: 516).

szerkezeti utalás nélküli formák (pl. „idem Mortua”, „dividensque Taluius”) pedig csupán az esetek 2,5%-ában mutatkoznak. Latin prepozíció viszont igen nagy számban (25%-ban) áll a beillesztett magyar elemek mellett (pl. „iuxta Ba-latin”, „ultra Bocon”, „ad Aroczeg”, „ultra Colon”, „ad Hodut” stb.).

A 11., a 13. és a 14. századi oklevelek összevetése során tehát világosan lát-hatjuk, hogy az oklevélírás jellemző szövegbe iktatási megoldásai (a megne-vezőszós szerkezet, valamint annak elliptikus változata) a 13. század elejére már széles körben elterjedtek, és igen gyakorinak mondhatók. A kezdetleges eljárá-sok, mint például a szerkezeti utalás nélküli formák — amelyek a 11. században is ritkán jelentkeznek — pedig ekkorra már szinte teljesen háttérbe szorulnak.

Meglehetősen nagy arányban használatos azonban a már a 11. században is igen kedvelt latin prepozíció + magyar szórvány szerkezet. E vizsgálat eredményei jól szemléltetik azt az igen jelentős elmozdulást, ami az oklevélírói gyakorlatban e téren 150 év alatt (a Tihanyi alapítólevél megszerkesztése óta) bekövetkezett.

Egyfajta egyenetlenség azonban — az alapítólevélhez hasonlóan — magá-ban az összeírás szövegében is jelentkezik, ami persze összefügghet azzal is, hogy az oklevélben a települések, illetve a birtokok felsorolásszerűen (lásd pl.

Eurmenes, Udori, Pechel stb.) vagy részletesebb határleírással (pl. Colon, Mort-ua, Beseneu stb.) szerepelnek-e. Ha pedig a Balaton tó nyolc alkalommal törté-nő említését („Tychon super Bolotin” 3., „Zeuleus iuxta Balatin” 26., „de lacu, quod vulgo dicitur Bolotun (Bolotin)” 146., „ad prefatum Bolotin”

151., Bolotyn (Bolatin), de quo egreditur fluvius, qui vocatur Foc” 159.,

„iuxta Bolotyn” 162., „ad basillicam Sancti Petri iuxta Bolotyn” 165., „ad Bolotyn” 169.) vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy többségében csak latin prepozíció áll a magyar víznév mellett. Ebben természetesen fontos szerepet ját-szik a tó általános ismertsége, valamint az is, hogy a neve leginkább viszonyítá-si pontként van feltüntetve, de jelentheti azt is, hogy — ahogyan arról már szó esett — az oklevél fogalmazója ezt latinizált formának tekintette.

2. A középkori oklevélírói gyakorlatban teljesen általános volt az az eljárás, hogy a vármegyék, a megyeszékhelyek és a fontosabb várak, városok neveit latinul vagy latinizáló formában tüntették fel (vö. HOFFMANN 2004: 24–25). Az 1211. évi összeírás utolsó bekezdésében — amelyben az oklevelet aláíró egyhá-zi és világi méltóságok nevei szerepelnek — csakis ezzel a névhasználati gyakor-lattal találkozhatunk: Bihar Bychoriensem, Bács Bachiensibus ~ Bahachiensibus

~ Bachiensem, Bodrog Budrigensem, Csanád Cenadiensibus ~ Cenadiensi ~ Chenadiensem, Győr Geuriensem, Eger Agriensem, Erdély Transsiluanam, Esz-tergom Strigoniensi, Kalocsa Colocensi, Keve Kyeiensem, Moson Musuniensi, Pécs Quinqueecclesiensem, Pozsony Posoniensem, Vác Waciensem, Várad Va-radiensem, Veszprém Vesprimiensis ~ Vesprimiensem, Zágráb Zagrabiensem formában jelenik meg. A példák is jól mutatják, hogy a latin képzők a megye,

illetve a megyeszékhely nevéhez kapcsolódnak, a latinosítás során azonban kisebb-nagyobb változások előfordulhatnak a nevek magyar tövében (vö. Eger, Esztergom, Kalocsa, Veszprém esetében). Erdély, Pécs, valamint a határleírá-sokban szereplő (Székes)Fehérvár esetében pedig e magyar helynevek latin megfelelői (Transsylvania, Quinque ecclesiase, Alba) tűnnek fel. Fontos ki-emelnünk, hogy az 1055. évi Tihanyi alapítólevél az egyetlen olyan oklevél, amelyben Székesfehérvárnak a 14. század előttről való sok száz előfordulása között (Alba, Alba Regia, Alba Civitas, Weissenburg stb., Gy. 2: 363–375, 382–

384) az egyetlen magyar nyelvű említése történik. Ettől az egy kivételtől (fe-heruuaru) eltekintve a 14. század előtti, sőt a 14–15. századi oklevelekben elő-forduló szlávos-latinos,³ német és a nagy többséget adó latin nyelvű alakok mel-lett sem találjuk meg a magyar nyelvű változatokat (vö. még Cs. 3: 307–309).

A magyarországi latin nyelvű okleveleknek az is jellegzetes sajátossága, hogy a nagyobb folyók elnevezései igen gyakran szintén latin nyelven fordulnak elő bennük. A Kárpát-medence legnagyobb folyójának, a Duná-nak a neve az 1211. évi összeírásban négyszer szerepel a Bodrog megyei Besenyő birtok és a Tolna megyei Fadd falu határleírásában: „ad Danubium” 104., „de Danubio”

105., 114., „citra Danubium” 107. formákban, azaz minden esetben latin nyelven. A Duna említése mellett az összeírásban a Tisza folyó nevét szintén latin formában olvashatjuk a Csanád megyei Morotva birtok határleírásában:

„ad Ticiam” 79., „in Ticiam” 82., „ad medium Ticie” 84. formában.

BENKŐ LORÁND Anonymus helynévhasználatát vizsgálva e jelenséggel kap-csolatban azt a magyarázatot adta, hogy a korabeli oklevélírás általános szabá-lyai szerint latinosítva volt szokás vagy így kellett írni az európai ismertségű neveket (1995: 405–406). Ezen nevek között említhetjük a Duna, Tisza, Dráva, Száva, Rába, Maros, Temes, Körös stb. folyóvízneveket. Az Európában széles körben ismert nevek latin névformáinak használatát nemcsak a korabeli oklevél-írás általános szabályai, azaz egyfajta norma írhatta elő, de az oklevélírók azért is alkalmazták szívesen e latin alakokat, mivel ezek a latin mondatszerkezetbe szabályszerű deklinálhatóságuk révén igen könnyen beépíthetők voltak (vö.

BENKŐ 1995: 404–405, HOFFMANN 2004: 17).

3 KRISTÓ GYULA Fehérvár-nak a Magyarországon járt történetírók, utazók dokumentumaiban gyakran előforduló szláv nyelvű adatai (Belegrava, Bellegrava, Bellagrava, Bellegrave stb.) alapján úgy vélte, hogy az István király által épített várat a környéken viszonylag nagy számban élő szláv népesség nevezte el, és a nevet tőle vette át a magyarság, e szláv etnikumnak pedig a 12. század végéig jelen kellett lennie a térségben (1996: 176–177). HOFFMANN ISTVÁN azonban bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy Fehérvár környékén nincsenek nyomai szláv nyelvből magyarázható helyneveknek (vö. 2010: 137–138). Az ilyen típusú etnikai rekonstrukciós vizsgá-latokkal tehát nagyon óvatosan és körültekintően kell bánnunk.

2. Az összeírás helynévi szórványainak lokalizálása

A magyar névadatok helyhez kötése nemcsak a helynevek történeti-etimológiai vizsgálata, a névrekonstrukció során, hanem az etnikai rekonstrukció (ezt rész-letesen lásd HOFFMANN 2007e, KOVÁCS É. 2014) területi vonatkozásai miatt is kiemelkedően fontos szerepű. Emellett azt is figyelembe kell vennünk, hogy a természeti neveknek és a lakott helyek megnevezéseinek nem azonos az etnikai azonosító szerepük (HOFFMANN 2010: 222): abban a tekintetben pedig, hogy az egyes nevek milyen helyfajtát jelölnek, leginkább a nevek környezetében sze-replő latin fajtajelölő szó lehet a segítségünkre. Az 1211. évi birtokösszeírásban a település mellett legtöbbször ott áll az ilyen funkcióra utaló villa közszó, a mikrotoponimák esetében azonban a helyfajta megjelölése gyakran hiányzik, vagy csupán az általános jelentésű locus földrajzi köznév szerepel a nevek mel-lett.

Az összeírás helynevei által jelölt helyek a Kárpát-medencében nem teljesen szétszórtan találhatók, hanem néhány nagyobb és több kisebb birtoktestben helyezkednek el. A Tihanyi összeírás helyet jelölő szórványainak általam legin-kább lehetségesnek vélt lokalizációját a munkám végén található térképmellék-leten ugyancsak bemutatom.

Az apátságnak adományozott birtokok közül legelőször azokat említi az ok-levél, amelyek a Balaton körül fekszenek. Az északi oldalon van említve Tihany szigete és települése,⁴ valamint a talán szintén lakott helyet jelölő Petra. Majd az ugyancsak a zalai parton fekvő további birtokok sorakoznak: Örvényes, Ud-vari, Pécsely, Kövesd, Aszófő, Papsoka, Kék, Arács, Füred, pótlólag ismét Aszó-fő, majd Dörgicse, Szőlős, Vászoly, pótlólag megint Dörgicse. Aztán Zalából áttér a leírás a birtokok közül a legszélső fekvésű északnyugatiakra, Veszprém megyébe, a két Belen falura s a Bakonyon túli Szőlős-re. S mielőtt e vidéket el-hagyná, pótolja azt, amit Zalából kifelejtett: Fülöp-öt és a Balaton-parti Szőlős-t.

A felsorolás ezt követően a Bakony-on túl, a Somló hegy környékén lévő Csősz-t említi, majd átmegy a Duna–Tisza közére, ahol Kolon birtok részletes határle-írását olvashatjuk. A mai Izsák területén fekvő egykori Kolon birtok leírásában főként természeti neveket, elsősorban domborzati neveket találunk: collis Appat-feereh, monticulus ZouaAppat-feereh, mons Varfeere, sabulum Bab, monticulus Cuest, mons Cuest, mons Choache ~ Cohache, Homuholm. Az összeírás a településne-vek közül azokat említi itt, amelyek Colon szomszédságában fekszenek: villa Herbon, Michola és Rodussa, Hugoron, valamint (Duna)Földvár (Felduar) ne-vét mint a tihanyi apátság ottani birtokaival határos területet. A birtokon élők

4 Korábban már utaltam arra, hogy az összeírás a tihanyi birtoktest leírásakor szó szerint átveszi az 1055. évi alapítólevél megfelelő szövegrészét (lásd SZENTGYÖRGYI 2010a: 23–24, PRT. 10: 503).

felsorolásakor pedig szerepel Bikács falu latinizált formában álló Bigachiensibus neve, ahonnan udvarnokok származnak.

A következő birtokot, Morotvá-t (és a szintén Csanád megyei Bálványos-t is) már a Tisza partján találjuk. Morotva határleírásában elsősorban vízneveket ol-vashatunk: stagnum Mortua, stagnum Harrangud, stagnum Feket-hereh, Ticiam, valamint valószínűleg ide tartozik a Cucen Hereh és a Ludos Hereh is. Morot-vával szomszédos települések közül pedig Turpa, valamint Bocsár nevét említi az összeírás.

A következő, természeti nevekben gazdag birtokrész a Bodrog megyei Bese-nyő birtok, ahol a három szomszédos település (Száka, Papi, Apos) említése mellett leginkább víznevekkel találkozunk: aqua Tulgusfoca ~ Tulusfocca, stag-num Hagymas ~ Hagimas, stagnum Voios, stagnum Euren, stagnum Budruc ~ Bodrug, Danubius. A birtokleírásban található igen nagy számú víznév e terület vizenyős, mocsaras jellegére utal, amint az még a 18–19. századi térképeken is látható.

A Tolna megyei települések közül az összeírás a megye déli részén lévő Fadd falut említi először, majd ennek a birtoknak a részletezése után áttér a közelben lévő Janyapuszta vidékén fekvő Martos-ra, itt azonban nem tünteti fel a határokat. Fadd birtok leírásában — a terület természeti adottságával össze-függésben — a víznevek túlsúlyával számolhatunk: fluvius Guergen, Danubius, stagnum Secues ~ Segues. E birtokon van említve a Hadút-nak nevezett orszá-gos jelentőségű út, amely a Duna mellől Kesztölc irányába tartó utat jelölhette.

Faddról azonban egy kisebb út is vezetett közvetlenül Tolna településre. Talán e megyében található még Fedeh falu is, amelynek lokalizálásakor nehézségbe ütközünk, ugyanis e helynévnek nem találjuk nyomát későbbről sem okleveles forrásokban, sem pedig 18–19. századi térképeken, de Tolna megye mai hely-névanyagának mikrotoponimái sem őrizték meg az emlékét.

Az 1211-es oklevél készítője a birtokok felsorolását Somogy megyében feje-zi be. A Gyótá-n túli Ság falu, Igal, Füzegy, Csopak, Boglár felsorolását köve-tően olvashatjuk Gamás birtok részletes leírását. Itt, valamint Szántó birtokon a fentebb említett Tolna megyei hadút mellett egy másik jelentős Hadút, az alapí-tólevélbeli magna uia is feltűnik, amely a Balaton déli partjával nagyjából pár-huzamosan futott.

Az oklevél Teleki, Szántó, a későbbi Szántód, Szamárd, a későbbi Zamárdi, Türk, valamint Szőlős és végül a Fok folyóvíz torkolatánál fekvő Lusta falu említése után pótlólag visszatér Türk és Szántó birtokok részletes leírásához.

Türk településsel kapcsolatban az 1055. és az 1211. évi határleírás ugyan nem pontosan azonos területeket jelöl meg, de mindkettő a Fok településtől nyugatra fekvő, Jód, Endréd, Zamárdi közé eső nagy birtokra utal, ahol a mai Töreki-(puszta) is fekszik. A ma már Zamárdihoz tartozó egykori Szántó falu 1211-es

leírása alapján pedig egyértelműen kiderül, hogy e falu nem azonos a koku zarma ~ Choczorma nevű hellyel, hanem e hely csupán része Szántónak.

Mindezek fényében világosan láthatjuk tehát, hogy a birtokok ugyan nagy területen szétszóródva, de kilenc térségben kisebb-nagyobb birtoktestekben csoportosulva helyezkednek el: az első a Balaton északi oldalán, elsősorban annak középső partvidékén található, a második kisebb terület a Veszprém me-gyei Somló hegy közelében, a harmadik a Duna–Tisza közén, a mai Izsák terü-letén, a negyedik a Tisza Csanád megyei partján, az ötödik a Duna Bodrog me-gyei mellékénél, a hatodik Tolnában Fadd környékén, a hetedik Somogy megyében a Füzegy felső folyása mentén, a nyolcadik pedig a somogyi parton, a mai Siófok és Szántód körzetében, s végül ettől délnyugatra Boglár és Gamás vidékén fekszik. A birtokösszeírás szórványanyaga tehát elsősorban az említett térségeknek (a Balaton zalai és somogyi partvidéke, valamint a Duna és Tisza melléke) nyelvi jellemzésére lehet bizonyos tekintetben alkalmas.

3. Névrendszertani tanulságok

1. A következőkben az 1211. évi Tihanyi összeírás helyneveiben megmutatkozó nyelvi-névrendszertani jegyeket igyekszem összefoglalóan bemutatni. Az ered-ményeimet összevetem az 1055. évi alapítólevél helyneveiben jelentkező, HOFF

-MANN ISTVÁN által felderített sajátosságokkal. Az ilyen típusú vizsgálatok alap-ján leszűrhető tanulságok azért is lehetnek fontosak a konkrét nyelvemlékeken túlmutatóan, mert véleményem szerint lényeges fogódzókat nyújthatnak a régi magyar helynévadás általános jellemzéséhez is.

A birtokösszeírásban található 195 szórvány-előfordulás 140–142 különböző hely megjelölésére szolgál. A szórványok között — mint korábban jeleztem — több olyan is van, amely azonos helyre vonatkozik: ilyen például a Balaton nyolc, Gamás hat és a Duna folyó négy alkalommal történő említése. Három-szor szerepel Bikács, a Tisza folyó, a Kolon tó, a Morotva tó, Fadd és Türk ne-ve, kétszer pedig Aszófő, Besenyő, Csősz, Dörgicse, Szántó, Tihany, Kolon és Morotva település neve.

2. A helynevek rendszertani elemzése során — HOFFMANN ISTVÁN rend-szerleírásához is igazodva — két nagyobb, hagyományosan régóta elkülönített névfajtával, a természeti és a műveltségi nevek kategóriájával számoltam. E csoportokat aszerint választottam szét, hogy az ember tevékenységétől

2. A helynevek rendszertani elemzése során — HOFFMANN ISTVÁN rend-szerleírásához is igazodva — két nagyobb, hagyományosan régóta elkülönített névfajtával, a természeti és a műveltségi nevek kategóriájával számoltam. E csoportokat aszerint választottam szét, hogy az ember tevékenységétől

In document Hoffmann István és Tóth Valéria (Pldal 191-0)