IV. Összegzés
1. A birtokösszeírás szórványainak szövegbe illesztése
1. Mint minden szórványemlék feldolgozásakor, az 1211. évi Tihanyi összeírás névrendszertani elemzésekor is első lépésként a latin szöveg szegmentálására van szükség, a helyet jelentő magyar nyelvű elemeket ugyanis egyrészt a latin szövegtől, másrészt pedig egymástól kell elkülönítenünk, s ez nem mindig egy-szerű feladat. A szegmentálás során lehetőségünk adódik a latin szöveg és a ma-gyar szórványok nyelvi kapcsolatának vizsgálatára is. Ennek a szempontnak az alkalmazására BENKŐ LORÁND (1995, 2003: 68–80) nyomán HOFFMANN I ST-VÁN hívta fel a figyelmet, aki több írásában elemezte a magyar szórványok latin szövegbe illesztésének módjait (lásd 2004, 2006a, 2010)1, hangsúlyozva, hogy
„az e téren alkalmazott nyelvi megoldások ugyan elsősorban a források latin nyelvhasználatát érintik, de fontos szerepük van a magyar nyelvű szórványok morfológiai alkatának a megítélésében, az írásbeli formák mögött húzódó élő-nyelvi alakok felderítésében is” (2010: 215).
Éppen ezért az alábbiakban az 1211. évi oklevelet e szempontból is vizsgálat alá vonom, s eredményeimet összevetem az 1055-ös alapítólevélben megmutatko-zó jellegzetes szövegbe illesztési módokkal. HOFFMANN ISTVÁN a 11. századi alapítólevelet e szempontból annak interpolált változatával is összehasonlította
— s bár jómagam ezt az oklevelet GYÖRFFY nyomán 14. századi hamisítvány-nak tartom (+1055/1324 u.) —, ennek révén pedig a 14. századi eljárásmódok-kal való összevetésre is lehetőségem adódott. Bár az összeírásban szereplő ma-gyar nyelvű helynévi szórványok száma (163)2 mintegy kétszerese az
1 Ez a kérdés egyre nagyobb figyelmet kap a szakirodalomban, újabban SZENTGYÖRGYI RUDOLF
(2009b, 2010c, 2010d) és SZŐKE MELINDA (2010, 2012, 2015) szintén vizsgálta a latin szöveg és a magyar szórványok nyelvi kapcsolatát.
2 A fenti számításba az ismétlődő előfordulásokat (például a Balaton nyolc, Gamás hat, Fadd és Türk három alkalommal stb. történő említését) egyenként figyelembe vettem. Nem vontam azonban vizsgálat alá a többnyire az összeírás utolsó bekezdésében előforduló, latinizáló formá-ban vagy latinul szereplő helyneveket (pl. Albam, Cenadiensi, Danubio, Ticiam, Vesprimiensis stb., összesen 22 helynév 32 előfordulását). A magyar szórványok latin szövegbe történő illesz-tése szempontjából az 1211-es oklevél fogalmazványa és hitelesített példánya között egyetlen kivételtől eltekintve nem mutatkozik különbség, így e tekintetben a két példány között nem te-szek különbséget: egyetlen alkalommal láthatjuk csupán, hogy amíg a fogalmazvány a Balaton-t megnevezőszós szerkezetben említi („est lacus, vulgo Bolatin nuncupatus”, PRT. 10: 516),
ad-vélbeliekének (82), mégis úgy gondolom, hogy a két oklevél összehasonlítását nagyban támogatja az a körülmény, hogy közöttük közvetlen kapcsolat figyel-hető meg (pl. tartalom, helyesírás, helynévhasználat tekintetében; ezt részlete-sen lásd korábban).
A magyar név a megnevezőszós szerkezetben való említés során szinte idé-zetszerűvé, metanyelvi jellegűvé válik, s ez gyakran nagyobb nyomatékot, ki-emelt szerepet biztosít a használatának (vö. HOFFMANN 2006a: 143). Ezekben a szerkezetekben a helynév mellett mindig áll egy megnevezést jelentő szó több-nyire passzív igei formában (dicitur), sok esetben adverbiumi bővítménnyel is kiegészítve: pl. vulgo, amelynek az általános jelentése (’általában, gyakran, rend-szeresen’) mellett a középkori oklevelekben speciális értelme van: ’az adott he-lyen közönségesen beszélt nyelven’ (HOFFMANN 2004: 40). Mindez együttesen mellékmondatként a főmondatban előforduló latin nyelvű földrajzi köznévhez kapcsolódik, mint például „de lacu, quod vulgo dicitur Bolotun (Bolotin)”, „ad monticulum, qui vocatur Cuest”, „in loco, qui dicitur Bureuohul”, „ultra aquam, que dicitur Tulgusfoca” stb. esetében. Amíg az alapítólevélben az esetek 16%-ában, addig az összeírásban — a 14. századi interpolátumbeli arányokhoz (25%) hasonlóan (vö. HOFFMANN 2010: 216) — 24,5%-ban találkozunk ezzel a szer-kesztési móddal.
Igen gyakran (48%) láthatjuk az összeírásban azokat az oklevélírói gyakor-latban leginkább alkalmazott beillesztési eljárásokat, amikor a magyar helynév nem mellékmondatos szerkezetben fordul elő, hanem közvetlenül kapcsolódik a hely fajtáját megnevező latin földrajzi köznévhez. A helynévnek e közvetlen kapcsolódása figyelhető meg például az „in villa Eurmenes”, „in villa Udori”,
„ad stagnum Colon”, „in predio Mortua” stb. esetében, amelynek funkciója lé-nyegében a már említett megnevezőszós szerkezetekével egyezik meg (vö. HOFF
-MANN 2004: 39–41).
Az arányok világosan mutatják, hogy a megnevezőszós szerkezet ezen ellip-tikus változata a 11. században igen csekély arányban (1055: 6%) jelentkezik, a 13. században (1211: 48%) azonban már elterjedt volt, és később is ugyanilyen gyakorinak (1324 u.: 47%) mutatkozik (vö. HOFFMANN 2010: 216).
A 11. században — az említett szövegbe iktatási megoldásokkal szemben — nagyobb arányban a latin prepozíció + magyar elem szerkesztésmód (57%), a magyar névutóval való beillesztés (14%), valamint a szerkezeti utalás nélküli formák (7%) jellemzőek (vö. HOFFMANN 2010: 217). Ezek az eljárások azon-ban a 13. századi oklevélben — a 14. századi interpolátumhoz hasonlóan — már kevésbé vannak képviselve: magyar névutó egyáltalán nem jelenik meg az összeírásban (más oklevelekben sem fordul elő, lásd HOFFMANN 2010: 217),
dig a megpecsételt oklevélben mindenféle szerkezeti utalás nélkül fordul elő a tó említése („est Bolotyn”, PRT. 10: 516).
szerkezeti utalás nélküli formák (pl. „idem Mortua”, „dividensque Taluius”) pedig csupán az esetek 2,5%-ában mutatkoznak. Latin prepozíció viszont igen nagy számban (25%-ban) áll a beillesztett magyar elemek mellett (pl. „iuxta Ba-latin”, „ultra Bocon”, „ad Aroczeg”, „ultra Colon”, „ad Hodut” stb.).
A 11., a 13. és a 14. századi oklevelek összevetése során tehát világosan lát-hatjuk, hogy az oklevélírás jellemző szövegbe iktatási megoldásai (a megne-vezőszós szerkezet, valamint annak elliptikus változata) a 13. század elejére már széles körben elterjedtek, és igen gyakorinak mondhatók. A kezdetleges eljárá-sok, mint például a szerkezeti utalás nélküli formák — amelyek a 11. században is ritkán jelentkeznek — pedig ekkorra már szinte teljesen háttérbe szorulnak.
Meglehetősen nagy arányban használatos azonban a már a 11. században is igen kedvelt latin prepozíció + magyar szórvány szerkezet. E vizsgálat eredményei jól szemléltetik azt az igen jelentős elmozdulást, ami az oklevélírói gyakorlatban e téren 150 év alatt (a Tihanyi alapítólevél megszerkesztése óta) bekövetkezett.
Egyfajta egyenetlenség azonban — az alapítólevélhez hasonlóan — magá-ban az összeírás szövegében is jelentkezik, ami persze összefügghet azzal is, hogy az oklevélben a települések, illetve a birtokok felsorolásszerűen (lásd pl.
Eurmenes, Udori, Pechel stb.) vagy részletesebb határleírással (pl. Colon, Mort-ua, Beseneu stb.) szerepelnek-e. Ha pedig a Balaton tó nyolc alkalommal törté-nő említését („Tychon super Bolotin” 3., „Zeuleus iuxta Balatin” 26., „de lacu, quod vulgo dicitur Bolotun (Bolotin)” 146., „ad prefatum Bolotin”
151., Bolotyn (Bolatin), de quo egreditur fluvius, qui vocatur Foc” 159.,
„iuxta Bolotyn” 162., „ad basillicam Sancti Petri iuxta Bolotyn” 165., „ad Bolotyn” 169.) vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy többségében csak latin prepozíció áll a magyar víznév mellett. Ebben természetesen fontos szerepet ját-szik a tó általános ismertsége, valamint az is, hogy a neve leginkább viszonyítá-si pontként van feltüntetve, de jelentheti azt is, hogy — ahogyan arról már szó esett — az oklevél fogalmazója ezt latinizált formának tekintette.
2. A középkori oklevélírói gyakorlatban teljesen általános volt az az eljárás, hogy a vármegyék, a megyeszékhelyek és a fontosabb várak, városok neveit latinul vagy latinizáló formában tüntették fel (vö. HOFFMANN 2004: 24–25). Az 1211. évi összeírás utolsó bekezdésében — amelyben az oklevelet aláíró egyhá-zi és világi méltóságok nevei szerepelnek — csakis ezzel a névhasználati gyakor-lattal találkozhatunk: Bihar Bychoriensem, Bács Bachiensibus ~ Bahachiensibus
~ Bachiensem, Bodrog Budrigensem, Csanád Cenadiensibus ~ Cenadiensi ~ Chenadiensem, Győr Geuriensem, Eger Agriensem, Erdély Transsiluanam, Esz-tergom Strigoniensi, Kalocsa Colocensi, Keve Kyeiensem, Moson Musuniensi, Pécs Quinqueecclesiensem, Pozsony Posoniensem, Vác Waciensem, Várad Va-radiensem, Veszprém Vesprimiensis ~ Vesprimiensem, Zágráb Zagrabiensem formában jelenik meg. A példák is jól mutatják, hogy a latin képzők a megye,
illetve a megyeszékhely nevéhez kapcsolódnak, a latinosítás során azonban kisebb-nagyobb változások előfordulhatnak a nevek magyar tövében (vö. Eger, Esztergom, Kalocsa, Veszprém esetében). Erdély, Pécs, valamint a határleírá-sokban szereplő (Székes)Fehérvár esetében pedig e magyar helynevek latin megfelelői (Transsylvania, Quinque ecclesiase, Alba) tűnnek fel. Fontos ki-emelnünk, hogy az 1055. évi Tihanyi alapítólevél az egyetlen olyan oklevél, amelyben Székesfehérvárnak a 14. század előttről való sok száz előfordulása között (Alba, Alba Regia, Alba Civitas, Weissenburg stb., Gy. 2: 363–375, 382–
384) az egyetlen magyar nyelvű említése történik. Ettől az egy kivételtől (fe-heruuaru) eltekintve a 14. század előtti, sőt a 14–15. századi oklevelekben elő-forduló szlávos-latinos,3 német és a nagy többséget adó latin nyelvű alakok mel-lett sem találjuk meg a magyar nyelvű változatokat (vö. még Cs. 3: 307–309).
A magyarországi latin nyelvű okleveleknek az is jellegzetes sajátossága, hogy a nagyobb folyók elnevezései igen gyakran szintén latin nyelven fordulnak elő bennük. A Kárpát-medence legnagyobb folyójának, a Duná-nak a neve az 1211. évi összeírásban négyszer szerepel a Bodrog megyei Besenyő birtok és a Tolna megyei Fadd falu határleírásában: „ad Danubium” 104., „de Danubio”
105., 114., „citra Danubium” 107. formákban, azaz minden esetben latin nyelven. A Duna említése mellett az összeírásban a Tisza folyó nevét szintén latin formában olvashatjuk a Csanád megyei Morotva birtok határleírásában:
„ad Ticiam” 79., „in Ticiam” 82., „ad medium Ticie” 84. formában.
BENKŐ LORÁND Anonymus helynévhasználatát vizsgálva e jelenséggel kap-csolatban azt a magyarázatot adta, hogy a korabeli oklevélírás általános szabá-lyai szerint latinosítva volt szokás vagy így kellett írni az európai ismertségű neveket (1995: 405–406). Ezen nevek között említhetjük a Duna, Tisza, Dráva, Száva, Rába, Maros, Temes, Körös stb. folyóvízneveket. Az Európában széles körben ismert nevek latin névformáinak használatát nemcsak a korabeli oklevél-írás általános szabályai, azaz egyfajta norma írhatta elő, de az oklevélírók azért is alkalmazták szívesen e latin alakokat, mivel ezek a latin mondatszerkezetbe szabályszerű deklinálhatóságuk révén igen könnyen beépíthetők voltak (vö.
BENKŐ 1995: 404–405, HOFFMANN 2004: 17).
3 KRISTÓ GYULA Fehérvár-nak a Magyarországon járt történetírók, utazók dokumentumaiban gyakran előforduló szláv nyelvű adatai (Belegrava, Bellegrava, Bellagrava, Bellegrave stb.) alapján úgy vélte, hogy az István király által épített várat a környéken viszonylag nagy számban élő szláv népesség nevezte el, és a nevet tőle vette át a magyarság, e szláv etnikumnak pedig a 12. század végéig jelen kellett lennie a térségben (1996: 176–177). HOFFMANN ISTVÁN azonban bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy Fehérvár környékén nincsenek nyomai szláv nyelvből magyarázható helyneveknek (vö. 2010: 137–138). Az ilyen típusú etnikai rekonstrukciós vizsgá-latokkal tehát nagyon óvatosan és körültekintően kell bánnunk.