Csehy Zoltán
Augustinus noster
Augustinus olomucensis
Bohuslaus hassensteinius a lobkowicz verseiben
Augustinus Moravus Olomucensis irodalmi, illetve tudományos környezete mindig igen gazdag, sokrétű és tarka volt: így lehetett ez krakkói, padovai és ferrarai tanulmányai idején, s így volt ez Budán is, ahol 1496-tól 1511-ig élt Ulászló király cseh kancelláriájának tagjaként. A budai – Klaniczay Tibor ta-láló elnevezésével élve – contubernium vonzáskörébe tartozott egy időben a kor két különösen nagyra becsült költője, Girolamo Balbi, illetve Bohuslav Hasištejnský z Lobkovic is.1 A „cseh patriotizmus kis szigete a humanizmus kozmopolita tengerében”, ahogy Fógel József e budai kört patetikusan és saját kora szemszögéből jellemezte,2 a metafora ellenére mégsem volt elszigetelt, bár kétségtelen, hogy a tagok közti kapcsolatok nem korlátozódtak csak az együtt-lét idejére, hanem a humanista társas érintkezés olyan elemi formájában éltek tovább, mint például a levelezés.
Augustinus Bohuslav Hasištejnský z Lobkovic közeli barátai közé tartozott, s lényegében költői karrierjük is helyenként párhuzamos, annak ellenére, hogy míg Bohuslav Hasištejnský z Lobkovic a cseh humanizmus legragyogóbb poé-tájává ért, Augustinus Moravus Olomucensis költői pályája a feledés homályá-ba merült, s alig pár költeménye bukkan fel időnként egy-egy váratlan helyen, pl. Galeotto Marzio De incognitis vulgo című művének előverseként, illetve a De modo epistolandi zárlatában (Ad librum),3 vagy az Episcoporum Olomucensium
* A szerző a pozsonyi Comenius Egyetem docense.
1 Klaniczay Tibor, A Sodalitas Litteraria Danubiana = Uő., A magyarországi akadémiai moz
galom előtörténete, Bp., 1993, 50–77.
2 Fógel József, Hasišteini Lobkovic Bohuslav a magyarországi humanisták között = Dolgozatok Békefi Remig egyetemi tanári működésének emlékére, Bp., 1912, 212–221. Idézet helye: i. m., 218.
3 Ekler Péter, „Epistolaris itaque formula attenuato stilo ducetur potissimum…”: Az ideális stílusnem kérdése Augustinus Moravus Olomucensis De modo epistolandijában = Convivium Pajorin Klára 70. születésnapjára, szerk. Békés Enikő, Tegyes Imre, Bp.–Debrecen, 2012 (Classica – mediaevalia – neolatina, VI ), 75–81.
seriesben.4 Fógel 1497-re teszi megismerkedésüket, a közvetítő szerepét Jan Šlechtában látja.5 Hassensteinius Budára Martínek szerint 1502. május 13-án ment, és 1503. május 11-ig időzött ott: e korszak és élményanyag verses feldol-gozása átnyúlik a csehországi hazatérés periódusába is.6
Ha átolvassuk Bohuslav Hasištejnský z Lobkovic levelezését, és az abban a költészetre történő utalásokat számba vesszük, meglepődve tapasztaljuk, hogy milyen kevés olyan szöveg maradt ránk, melyek a költészet nyelvén szólnak e termékeny barátságról, s e szövegek is rövid versek, szinte kivétel nélkül epig-rammák. Bohuslav Hasištejnský z Lobkovic 1497. április 22-én írt levelében a lehető legmelegebb szavakkal és legnagyobb lelkesedéssel szól Augustinus nyilván sokrétű költészetéről:
Legi opuscula tua, Augustine suavissime, partim heroo partim elego versu scripta, et ingenio tuo mirum in modum delectatus sum. Nihil enim plebeium, nihil triviale, et quod communi vena editum dici possit, sapis: sed ita tecum, nescio quomodo, certas, ut haud facile discerni queat, utro in scribendi genere sis melior. Assumis interdum tragicam gravitatem, rursus, ubi res expostulat, molliter fluis. Quotiens bellicum canis, militaribus mihi castris interesse videor. Ubi ludis amores, nihil te concinnius, lepidius festiviusque est.7
Tanulmányom célja azonban nem Augustinus költői teljesítményének méltatá-sa vagy rekonstruáláméltatá-sa. Mindössze Bohuslav Hasištejnský z Lobkovic azon epigrammáinak poétikai, költészetesztétikai aspektusait vizsgálom, melyek Augustinusról szólnak, illetve a versekből kirajzolódó kanonizációs törekvé-sekre és intertextuális utalásokra figyelek.
A kritikai kiadás szerint Augustinushoz mindössze négy vers szól közvet-lenül, és további kettőben említődik a neve.8
A De doctore Augustino Olomucensi című epigramma a klasszikus kompara-tív epigramma példája. A szöveg poétikai ereje a névazonosságból és a hozzá-rendelésekből bontakozik ki. Az expozíciós szakasz a párhuzamokra fókuszál, a vers közepe megfordítja a hierarchiát, a konklúzió pedig a központi tétel in-doklása lesz:
4 Augustini Olomucensis Episcoporum Olomucensium series, quam recensuit, continuavit, notisque historico-chronologicis illustravit Franciscus Xav. Richter, Olomucii, 1831, XIV.
5 Fógel, i. m., 212.
6 Jan Martínek, Ke kritice a datovaní básníckého díla Bohuslava z Lobkovic, Listy Filologické 103(1980), 235.
7 Bohuslaus Hassensteinius Baro A Lobkowicz, Epistolae, ed. Augustinus Potuček, Bp., 1946, 50.
8 Bohuslaus Hassensteinius A Lobkowicz, Opera poetica, ed. M. A. Vaculínová, Monachii et Lipsiae, 2006, 303.
Quanta Augustini veteris, qua Bagrada manat, hic Augustini gloria tanta novi est.
Sed tamen hic noster, genuit quem vitreus Albis, iudicibus nobis anteferendus erit.
Praestitit ille suis libros, convivia nulla
praestitit, iste suis praestat utrumque simul.
A feszültség természetesen nem csak az arányosan gyorsuló dinamikából fakad, hanem a csattanó finom humorából is. Augustinus és Szent Ágoston tudós mivolta és névazonossága hozza létre a közös szemantikai terepet. A tudós létesztétika evidenciáján játékosan felülkerekedik a társasági élet igénye. Természetesen a la-koma használható metaforikus értelemben a szellemi táplálék megfelelőjeként is.
Az ételmetaforát egyébként maga Szent Ágoston is alkalmazza, De doctrina christiana című művében pl. így fogalmaz: „inter se habent nonnullam similitudinem vescentes atque dicentes, propter fastidia plurimorum etiam ipsa, sine quibus vivi non potest, alimenta condienda sunt”.9 Szent Ágoston összefüggést teremt beszéd és evés közt: sótlanul egyik sem jó vagy tápláló. Ernst Robert Curtius összegzi Ágoston egyéb ételmetaforáit: az Isten lehet belső táplálék (interior cibus), s az igaz-ság is lehet étel.10 A költő nem aknázza ki ezeket a metaforikus lehetőségeket, ugyanakkor a vers értelmezéséből nem zárható ki a humanista szimpóziumokra vonatkozó szellemi feltöltekezés, lakoma képzete sem. Augustinus Moravus egy humanista közösség lelkeként, támogatójaként mutatkozik meg, s ebben a gesztus-ban talán nem csak a szellemi hedonizmus jegyeit lehet felfedezni.
Az epigrammában folyók kerülnek lokalizációs pozícióba: a Szent Ágoston-ra utaló észak-afrikai BagÁgoston-rada és a kristályos Elba. Ebbe a gesztusba a peremről a központba kerülő intellektus kalandos útja is beleérthető, ahogy az adott táj is emblematizálódik, és önnön készülő mítoszába zárja e speciális mitológia alapozó atyját.
Az epigramma nyelvi megformálásában, ahogy a kritikai kiadás apparátu-sa is jelezte, szerepet játszott Ovidius 16. heroidájának 205–206. szakasza:
Nec, puto, collatis forma Menelaus et annis Iudice te nobis anteferendus erit.
Sed tamen hic noster, genuit quem vitreus Albis, iudicibus nobis anteferendus erit.” (Hassensteinius)
Érdemes eltűnődni azon, hogy vajon itt is csak nyelvi-stilisztikai, illetve vers-tani protézisről van-e szó, vagy netán észlelhető-e az intertextualitás
rendsze-9 IV, 11, 26.
10 Ernst Robert Curtius, Europská literatura a latinský středověk, Praha, 1998, 152–153.
rében kibomló párbeszéd is a két szöveg közt. Van-e megidéző funkciója e szö-veghelynek? A költő itt csupán egy megfelelő nyelvi panelt emel ki a versből.
Humanista szerzőnél is találkozunk hasonló protézis-pentameterrel:
Margara, siquis erit merito tibi dignus amari, Fabritius cunctis anteferendus erit.11
Augustinus verszárlatának nyelvi megformálásához hasonlít Landino Xandrá
jának egy részlete (2, 6):
Praestitit ille suis libros, convivia nulla
praestitit, iste suis praestat utrumque simul.
Nec vos materies nec merces carminis unquam Deseret: hoc virtus praestat utrumque Petri.
Itt, ezekben az esetekben minden további nélkül csak nyelvi rokonságról van szó, a szövegek párbeszédigényének még a jelzése sem merül fel.
A komparatív struktúra Ágoston és Gregorius összevetésén alapulva jele-nik meg Isidorus Hispalensis 12. költeményében, az összevetés azonban itt nem fokozó vagy áthierarchizáló, hanem kiegyenlítő, a szövegek párbeszéde pedig a konstrukció tekintetében releváns:
Quantum Augustino clares tu, Hippone, magistro, Tantum Roma suo praesule Gregorio.
Ugyanezen szerző 6. költeménye Szent Ágoston könyveinek megszámlálhatat-lan sokaságát is kiemeli, sőt szinte lehetetlennek tartja Ágoston végigolvasá-sát, vagyis életművét az enciklopédikus tudás manifesztálódásának gondolja:
Mentitur, qui te totum legisse fatetur;
Aut quis cuncta tua lector habere potest?
Namque uoluminibus mille, Augustine, refulges;
Testantur libri quod loquor ipse tui.
Quamuis multorum placeat praesentia libris, Si Augustinus adest, sufficit ipse tibi.
Hassensteinius nyilván jól ismerhette a humanisták tollából ránk maradt Szent Ágoston-magasztalásokat is, erről a rövid epigramma nem egy vonása árulkodik.
11 Giovanni Marrasio, 6, 1–2, ad Margaram ut Fabritium redamet et Grifo Siculo in amore non respondeat.
Enea Silvio Piccolomini Ad laudem Augustini című verse (Carmina varia 20.) egy káprázatosan frappáns és arányos portrévers és fohász, mely a barbár környezet és az isteni titkos tudásba való beavatás káprázata közt von párhuzamot:
Barbarice gentis decus, Augustine, perenne, Horrida quem nobis Africa terra tulit, Qui scripturarum profers arcana sacrarum Eloquiis reserans abdita cuncta tuis, Doctior ingenuaque omni cultissimus arte Et studio prestans ingenioque nitens,
Quem nihil obscurum latuit, sed et omnia clarent Atque humana simul dogmata et alma patent, Cuius et instruimur doctrinis atque monemur, Exemplis probitas cuius in orbe micat,
Milia librorum per te, pater alme, leguntur Edita que promunt quicquid ubique latet.
Sis fautor nobis pius, o sanctissime presul, Atque deo nostras offer ad alta preces.
Az Augustinus-féle „Praestitit ille suis libros” fordulat nagy valószínűséggel a
„Milia librorum per te, pater alme, leguntur / Edita que promunt quicquid ubique latet” típusú magasztalások tömör összefoglalása.
Pontano De laudibus divinis címen ismert versciklusának 13. darabja, a Hymnus ad Divum Augustinum Carthaginiensem hasonlóan kitér a barbár szár-mazásra, az utolérhetetlen műveltségre, és a fohász sem marad el:
Det monstra infelix tellus massyla, det angues, Et libycas pariat punica terra leas,
Arescant sitiente solo nasamonica tesqua, Funditet et nullas gleba libystis aquas,
Dum tamen, Augustine, tuos non deneget ortus, Laeta sit et partu cinyphis ora tuo;
Unde illi invideant et felix Lydia, et arva Quae rigat auriferis lucidus Hermus aquis, Invideat latis audax Germania terris Dives aquis, populis dives et ipsa suis.
Nil etenim, Augustine, tulit tete Africa maius, Cuius ab ingenio creverit alma fides.
Per te relligio Christi stetit integra, per te Divinae legis mystica operta patent;
Tu secreta Dei pandis, tu tradita patrum, Et verum et pietas manat ab ore tuo.
Et pater et patriae princeps, et maxime rector, Accipias voces, dive benigne, meas.
Az „Et verum et pietas manat ab ore tuo” fordulatot mintha a szokatlan „qua Bagrada manat” foszlány lenne hivatott allegorikus értelemben felidézni. Két-ségtelennek látszik, hogy Hassensteinius ismerte ezeket a szövegeket, és komi-kussá formált epigrammája e tudós műveket is játékba vonja.
Hassensteinius De Augusto Moravo decretorum doctore című, ugyancsak a névrokonság apropóján kibontakozó komparatív verse (103.) még közelebb áll Enea Silvio Piccolomini és Pontano Szent Ágoston-verseinek lokalizációs sé-máihoz:
Hic Augustinus nostrae est splendorque decusque12 priscus erat Libycae gloria barbariae.
Hassensteinius azonban nem pusztán az Augustinusban lakozó kettősséget, a szakrális tudás és az életöröm iránti lelkesedést jeleníti meg, hanem megkísér-li mintegy kijelölni Augustinus helyét kora költői porondján. A 430., Ioannes Sturnushoz írt költemény Janus Pannonius saját vizionált sírversének panelje-ivel emeli ki Augustinus költői erényeit.
Qui primus gelidum Musas deduxit ad Albim, haec mittit Sturno munera parva suo.
Vatis erat donum, vatis monumenta tulisti, nempe Augustinus quae dedit, ipse capis.
Janus Pannonius szerepére a cseh humanista környezet önkanonizációs gesztu-sait illetően érdemes jobban odafigyelni. Hassensteinius Comparatio Bohemiae et Pannoniae című komparatív epigrammájában Magyarország és Csehország ösz-szevetésére vállalkozott: kiemeli a csehek kulturális-műveltségi fölényét („cultior est multo Boemia Pannonia”, 4) és túlzó módon Janus Pannoniusszal egy rangra emeli Ján Šlechtát: „Nos dedimus Sschlechta, Ianum dedit illa poetam” (7).
Bohuslav Hasištejnský z Lobkovic egy Ján Šlechtához írt versében viszont Giro-lamo Balbit magasztalja Janus Pannonius párjaként, Janus Pannonius elképzelt sírversét megidéző modorban, illetve a Janus-kultusz kanonizációs konvenciói-hoz igazodva, gyakorlatilag az első és alapozó csehországi neolatin költőnek ál-lítva be őt: „…Janus, patrium qui primus ad Histrum, / Duxit laurigeras, ex Heli-cone, Deas.” (De se aegrotanate in castris, 117–118). „…debemus Balbo, qui mores, carmina, linguam / Albigenas primus detulit ad populos.” (Bohuslav Hasištejnsky
12 Hasonló nyelvi megoldás: „Tecum arma et paces, tecum splendorque decusque” (Marullus, Ep., 2, 11, 3).
z Lobkovic, Ad Ioannem Sslechtam, 5–6). Janus először hozta a Dunához Helikon szüzeit, Balbi pedig először hozta az Elba-parti néphez el a költészetet. Megálla-pítható tehát, hogy Balbi janusi egójának kialakítása átlépte Magyarország ha-tárát, és a dicsőítő költészetben legalábbis közép-európai érvénnyel bírt. Balbi maga is második Janus Pannoniusként tüntette fel magát egy közép-európai kar-rier reményében, miközben Itália felé a száműzetésben tengődő Ovidius modorá-ban kommunikált. Ez a kettős énformálási stratégia kettős retorikai-poétikai otthonosságot adott a költőnek. Hassensteinius a janusi sémát Janus Pannonius nevének említése nélkül alkalmazza a költő Augustinusra, s akárcsak Balbit, első, alapító költőként ünnepli. Ő csalta tehát a múzsákat a jeges Elbához, ahogy egykor Janus a Dunához. A vers rejtvényszerű magaslatból indul, és Augustinus nevének berobbanása oldja fel ezt az enigmatikusságot. A költő ragyogóan bánik az ellentétezéssel, az apró ajándékok és a monumentumszerű irodalmi teljesít-mények így válnak az epigramma központi mozzanataivá. Girolamo Balbi Ad Pomponium Laetum, praeceptorem suum epistola című versében hasonló leírását találjuk a versajándékozás gesztusának, ráadásul szövegformálási azonosságok-ra is felfigyelhetünk:
Et tibi dona feram gelida collecta sub Arcto;
Dicam, Pomponi, munera parva cape.
A korabeli latin költészet közép-európai vonulatában Janus Pannonius életmű-ve és itáliai sikere etalonnak számíthatott, s az önmeghatározás éppúgy, mint a mások verseiben felbukkanó kanonizációs gesztus önkéntelenül is e szemé-lyes költői mitológiák hősévé avatta őt.
Hassensteinius Augustinusszal kapcsolatos epigrammái közt kettő is céloz Augustinus szerelmi életére, illetve vonzódására az erotikus költészethez (105, 112). Maga is írt erotikus verseket,13 és befejezte, illetve kiadta egykori tanára, Girolamo Avanzi Catullus- és Priapea-emendációit is.14
Ahogy a kritikai kiadás is jelzi, az Ovidius Ars amatoria című műve egy sorának (3, 547: „Vatibus Aoniis faciles estote, puellae:”) parafrázisával induló 105. epigramma Augustinus változatos szerelmi kalandjaira utal:
Vati Augustino faciles estote, puellae, quippe nec infirmas deserere ille solet.
Neolatin hatás itt is feltételezhető, Pontano De Hortis Hesperidum című művé-ben ugyancsak szerepel (2, 11–12) hasonló fordulat:
13 Klaniczay, i. m., 66–67.
14 Catalogus Translationum et Commentariorum, VIII, ed. Virginia Brown, Washington, 1992, 232.
Vos quoque adeste simul facilesque estote, puellae Hortorum memores.
Girolamo Carbo pedig a Múzsákhoz fordul hasonló módon (Carm., 1, 9–10):
Nunc mihi (si quando) faciles estote roganti, Nunc mea pierius irriget ora liquor.
A múzsák és szeretők összekapcsolása, illetve a költészetesztétikai folyamatok erotikus metaforizálása a humanista költészet gyakori tükörjátékai közé tar-tozik. A vates szó komolysága is erre a komikus feszültséggócra utal.
A 112., szintén erotikus töltetű epigramma szenteciózusan zárul:
Prodigia haec nobis quid tandem, Sslechta, minatur?
Nam Veneris caluit qui face, febre calet.
A „febre calet” iuvenalisi eredetű (Sat., 10, 218), ezt a kritikai kiadás is érzékeli, ám a szentencia első felének nyelvi megformálását illető ősképei közé odakí-vánkozik Seneca Hercules Oetaeus című drámájának 377. sora is:
Vbique caluit, sed leui caluit face.
Az a szerelemeszmény, mely e versből kirajzolódik, enyhén szólva is hedonista karakterű, ugyanakkor a fáklyás Amor képzeteivel ugyanúgy eljátszik, mint a szerelem–betegség metaforarendszer elemeivel.
Augustinus szerepel még a De libris Georgii Trapezuntii contra Platonem című (121.) epigrammában is. Hassensteinus Trapezuntius közismert művét kéri Au-gustinustól: a vers az előítéletet magát fogalmazza meg: a Platónt bíráló szerző tudományát eleve a „novi dementia monstri” fordulattal kicsinyli el. A fordulat vélhetőleg Claudianustól eredeztethető (In Rufinum, 2, 99: „Languescent auidique cadet dementia monstri”). Ez az eltökélt és megingathatatlan platonizmus hatja át a vers egészét.
Összegezve elmondható, hogy Hassensteinius epigrammáiból Augustinus kettős karakterű betájolása bontakozik ki: részint a klasszikussá váló, Janus Pannonius nevével fémjelezhető humanista hagyomány letéteményeseként je-lenik meg, részint pedig egy tréfás kedvű humanista társaság hús-vér, eleven figurájaként, aki mindenekelőtt emberi gyarlóságoktól sem mentes társasági lény. Hassensteinius költő technikája mind az antik, mind a kortárs vagy neo-latin horizonton érvényesíti az imitáció elvét, mely azonban, e versek tanúsága szerint legalábbis, ritkán él az intertextualitás felidéző funkciójával, sokkal inkább törekszik arra, hogy a nyelvi panelként megismert antik sémát kizök-kentse abból a környezetből, melyben megszokottá és otthonossá vált.
•
Bognár Péter