Az utóbbi években, évtizedekben elmondhatjuk, hogy nem telik el úgy egy hónap, sőt néha akár egy hét sem, hogy ne hallanánk a médiában környezeti katasztrófákkal kapcsolatos híreket. Mondhatnánk, hogy ennek csupán annyi oka van, hogy ma már sokkal gyorsabban terjednek az információk. Míg régen egy-egy levél hónapokkal a feladása után érkezett meg a szomszédos országból, ma már csupán egy kattintás és az interneten a világ bármely pontján történt eseményekről értesülhetünk. Ez azonban bár igaz, de önmagában nem elég magyarázat arra, hogy ennyi környezetszennyezésről, katasztrófahelyzetről kapunk híreket.
Természetesen, ha kémiai anyagokról, azon belül is növényvédő szerekről van szó, akkor nem csak a káros hatásaikról kell említést tennünk, hiszen ha alkalmazásuk nem válna az emberiség előnyére, akkor nem is kellene a felhasználásukkal kapcsolatos témakörökkel foglalkoznunk.
Napjainkban már nem elegendő nagy mennyiségben előállítani egy-egy élelmiszer alapanyagot, ahhoz, hogy megoldjuk az emberiség élelmezését, hanem egyre inkább előtérbe kerül a biztonságos, jó minőségű élelmiszerek előállításának kérdése.
Mindannyian tudjuk, hogy ehhez kémiai anyagok felhasználására is szükség van, hiszen, ha például egy növény gombabetegségére és az ott megjelenő veszélyes toxinokra gondolunk, akkor tudjuk, hogy a növényállományunk fertőződését eleve elkerülhetjük a mai hatékony gombaölő szerek alkalmazásával. Elgondolkodtató, hogy mi a fontosabb: a környezet szennyeződésének csökkentése vagy az élelmiszerbiztonság? A válasz véleményem szerint – mint általában mindenben – itt is az „aranyközépútban” rejlik!
Ismeretes, hogy egyes nehézfémeket évszázadok, sőt évezredek óta használnak gyógyászati vagy növényvédelmi célra. Már az ókorban is próbálkoztak azzal, hogy kémiai anyagok felhasználásával a termesztett növényeket a katasztrofális csapásoktól megvédjék.
Így a gabonafélék üszögbetegségei ellen állati vizeletben (trágyalé) vagy borban mosták a vetőmagot, a rovarkártevők okozta károkat pedig egyes anyagok (hamu, mész stb.) használatával próbálták csökkenteni. Ezek a próbálkozások azonban, miután a kórokozókat és a rovarok életmódját nem ismerték, nem sok eredménnyel jártak. A betegségek és a kártevők ellen csak akkor kezdtek határozott eredményeket elérni, mikor a kórokozó
14
gombák és baktériumok, valamint a fontosabb rovarkártevők életmódja ismertté vált. Így a tulajdonképpeni céltudatos vegyi védekezés csak a XIX. század közepe táján kezdődött.
A kezdetben növényvédelmi munkák során felhasznált vegyületeket (rézgálic, kénpor, ásványolaj, arzénvegyületek) nem növényvédelmi célra állították elő és hozták forgalomba, hanem más célokra is nagy mennyiségben használták. Az első világháború után a betegségek és állati kártevők leküzdésére mind több, kizárólag növényvédelmi célokat szolgáló készítmény került forgalomba. A második világháborút megelőző években a nagy gyárak kutatólaboratóriumokat és kísérleti gazdaságokat létesítettek, s ennek következményeként a második világháború alatt már megindult a szintetikus szerves hatóanyagú szerek gyártása, és ezek egymásután nagy számban kerültek forgalomba. A második világháború után a műanyag, a gyógyszer, a műtrágya és egyéb vegyipari termékek gyártása nagyarányú és gyors fejlődésnek indult. Ebben a fejlődésben a növényvédőszer-ipar a többi vegyipari ághoz viszonyítva nagy előretörést mutatott, de a vegyi védekezés forradalmi fejlődésének káros következményei is jelentkeztek. A fontosabb káros következmények az alábbiak: növényvédő szer-maradékok a terményekben, a perzisztens szerek környezetszennyező hatása, a hasznos élő szervezetek (vadak, méhek, káros rovarok parazitái, stb.) károsodása, a termesztett növények életközösségeinek változása, felborulása, ellenálló gombák, rovarok, rezisztens gyomok kialakulása (TERÉNYI és mtsai, 1967).
Néhány példát szeretnék megemlíteni, ami sajnálatos módon az emberi tevékenységnek, a kémiai anyagok ipari és mezőgazdasági felhasználásának köszönhető.
Egyes peszticidek fokozott használatának következtében a termények, a termések, sőt sokszor az ezekből előállított termékek is növényvédő szer–maradékkal szennyeződnek. Ezzel a problémakörrel és következményeivel a világszerte talán legelterjedtebben alkalmazott DDT-vel kapcsolatban találkozhattunk először. A takarmány, az istálló és a levegő szennyeződése következtében a tej és tejtermékek DDT-vel szennyeződtek, amelynek káros hatásai mutatkoztak a csecsemőknél, majd később a felnőtteknél is (TERÉNYI és mtsai, 1967). Hasonlóképpen számos vadon élő madárfaj kipusztulásáért is a DDT hatóanyag-tartalmú rovarölő szerek széles körű alkalmazása tehető felelőssé. A táplálékláncba bekerülve, ott több százszorosára feldúsulva a tápláléklánc végén lévő faj egyedeinek tojásaiban fejlődő embrióban olyan mennyiségű hatóanyag halmozódott fel, ami letális következményű volt (VÁRNAGY, 1996). Más esetekben azt tapasztalták, hogy a DDT és metabolitjai megzavarják a madarak
15
szervezetében a kalcium–anyagcserét, így a tojások héja elvékonyodik, törékennyé válik, a tojások kiköltése lehetetlen (VIRÁG, 1981).
Hazánkban is hosszú évtizedekig használtak csávázószerként szerves higanyvegyületeket. Ma már toxicitásuk és veszélyességük miatt nem engedélyezettek, de szennyező anyagként előfordulnak a talajban, a felszíni vizekben, a levegőben és az élelmiszerekben egyaránt. A metil-higany okozta humán reprodukciós probléma az ún.
Minamata–betegség néven vált ismertté. A szerves higanyvegyület átjutva a placentán a fejlődő magzat idegrendszerének fejlődési rendellenességét idézte elő, így a gyermekek súlyos idegrendszeri zavarokkal vagy elmebetegen születtek (TSUBAKI és IRUKAYAMA, 1977).
Napjainkban is újra és újra előkerül a dioxin. A legutolsó hír a dioxinnal kapcsolatosan az élelmiszeriparban sűrítő- és stabilizáló–anyagként használatos guargumi szennyeződéséről szólt, ami valószínűsíthetően az ültetvények közelében történő szemétégetés okozta légszennyezésnek tulajdonítható, de akár az is lehetséges, hogy a terület klór-fenoxi-ecetsav típusú herbicidekkel való kezeléséből adódhatott, hiszen ezen gyomirtó szerek előállítása során technikai szennyező anyagként dioxin is keletkezik.
Példaként említhetjük még az 1976-ban Seveso városában, Olaszországban történt vegyi üzem–robbanást is, ahol humán reprodukciós veszélyt jelentett a dioxin. A súlyosnak mondható teratogén hatásról és az epidemológiai felmérés eredményéről FARA számolt be 1978-ban az Európai Teratológiai Társaság 6. konferenciáján, Szentendrén.
Nem is olyan régen, 2000-ben a Tiszán, illetve vízrendszerének egyes vízfolyásain két jelentős, Romániából érkező szennyezés–hullám vonult végig óriási károkat okozva.
Január végén egy cianid-, majd márciusban egy nehézfém–szennyezés történt. A vizek mikroszkopikus élővilága azonnali károsodást mutatott, majd megjelent a több tonna haltetem is a folyókban (1-2. ábra). Ezen az azonnali károsodáson felül sokkal nagyobb veszélyt jelent a környezetre nézve az, hogy számos toxikus, rákkeltő és teratogén nehézfém volt kimutatható és mérhető az érintett folyószakaszok medrében található üledék vizsgálatával, amelyek káros hatásait talán csak évtizedek múlva tudjuk feltérképezni (FLEIT, 2001).
Ezeken a példákon keresztül is jól szemléltethető mennyire sokrétűek lehetnek a környezeti katasztrófák forrásai, melyek valljuk be, legtöbbször az emberi felelőtlenségre vezethetők vissza. Ezt csak odafigyeléssel, a dolgozók oktatásával és a munkavédelmi
16
eszközök biztosításával lehet kivédeni, mert a növényvédő szerek és egyéb kémiai anyagok alkalmazását elkerülni nem tudjuk.
Fontos megemlítenünk, hogy a növényvédő szerek hatóanyagai, illetve a környezetben megtalálható egyéb kémiai szennyező anyagok nem csak a fenti példákban megemlített extrém dózisokban jelenthetnek problémát, hanem a kisebb koncentrációk együttes hatása is hozhat nem várt eredményeket. Az interakciós lehetőségek száma végtelen, hiszen nagyon sokféle kémiai anyag találkozhat egymással a környezetben, így ezek az együttes hatások kiszámíthatatlanok, előre nem látható következményekkel járhatnak. Fontos tehát az együttes hatások minél szélesebb körű feltérképezése, még az olyan anyagok és koncentrációk esetében is, amelyek önmagukban nem bizonyultak toxikusnak a velük elvégzett vizsgálatok vagy az engedélyezés során.
A Föld népessége évről-évre növekszik, a lakosságnak egyre nagyobb mennyiségű és lehetőleg jó minőségű élelmiszerre van szüksége, amit adott nagyságú területen kell megtermelnünk, így csak a hatékonyság növelésével érhetünk el eredményeket, mert a termőföldek mennyisége nem végtelen, nem növelhető tetszőlegesen. A hatékonyság növelése azt is jelenti, hogy minél jobban meg kell tudnunk védeni terményeinket a károsító szervezetektől, ez pedig egyet jelent azzal, hogy továbbra is alkalmaznunk kell peszticideket a mezőgazdaságban, illetve továbbra is újabb vegyületeket kell alkotnunk, megbizonyosodnunk hatékonyságukról, majd feltérképeznünk az esetleges káros hatásaikat is az engedélyeztetési eljárás során, illetve azon felül.
A korábbi években Magyarországon - a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően - egy–egy peszticid mérgezési veszélyességét az állatkísérleti toxikológiai vizsgálatok heveny LD50 értékei alapján állapították meg. Az 1970-es években új, veszélyességet elbíráló rendszer született, amelyben három kategóriában (munka-, élelmezés- és környezethigiénia), hat-hat tényező figyelembe vételével sorolják veszélyességi kategóriákba a növényvédő szereket. Így a korábbi egy adat helyett 18 szempont alapján értékelik az egyes higiéniai területeken szóba jöhető veszélyességet, hiszen nem elegendő egyetlen adatot figyelembe venni az esetleges károsító hatás megítélésekor, hanem egyszerre kell értékelni az adott szerforma toxicitási adatait, kumulációs tulajdonságait, az alkalmazás körülményeit és a mérgezés megelőzésének, illetve gyógyításának lehetőségeit (VÁRNAGY és BUDAI, 1995).
17
Az igazi áttörés a növényvédő szerek engedélyezésében a 26/1982. (XII: 13.) MÉM sz. rendelet volt, amely 2. számú mellékletében tartalmazta és részletesen meg is nevezte azokat a toxikológiai adatokat, amelyeknek az engedélykérelemben szerepelniük kellett a hatóanyagra és a szerformára vonatkozóan (VÁRNAGY, 1984).
A 2008. évi XLVI. törvény az élelmiszerláncról és hatósági felügyeletéről 2008.
szeptember 1-én lépett hatályba, ezzel egy időben hatályát vesztette a 2000. évi XXXV.
törvény, de a fentebb említett rendeletek továbbra is meghatározóak az engedélyezési eljárások során.
A növényvédő szerek engedélyezéséhez szükséges toxikológiai vizsgálatok között a teratogén hatás vizsgálata az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején vált általánossá. Az USA-ban 1973-ban, az egykori Szovjetunióban pedig 1974-ben már szükséges volt elvégezni a reprodukciós, teratológiai vagy embriótoxicitási vizsgálatokat (VÁRNAGY, 1991).
Magyarországon már az 5/1988-as MÉM rendelet - figyelembe véve az OECD-nek a szerek engedélyezésére vonatkozó irányelveit - a vadtoxikológiai vizsgálatok sorában előírta a házityúkon és/vagy fácánon elvégzendő madárteratológiai vizsgálatokat.
Bár a jelenleg érvényben lévő szabályozás nem írja elő a madárembriókon elvégzett teratológiai vizsgálatokat az engedélyezési eljárásban, ennek ellenére ezek a kísérletek lehetőséget adhatnak arra, hogy a gyógyszereket előzetesen tesztelhessük a teratogén veszély becslésére, valamint egyéb vegyületek ökotoxikológiai vizsgálataiban, főként a növényvédő szerek engedélyezési eljárásában vagy az alapkutatásban alkalmazhassák azokat (VÁRNAGY, 2005).
Jelen tanulmányban az általam elvégzett vizsgálatok célja az volt, hogy két féle kezelési módszer segítségével feltárjam a környezetünkben nagyobb mennyiségben előforduló, illetve az élő szervezetekre nézve fokozottan veszélyesnek minősülő nehézfémek (réz, kadmium, ólom) és két széles körben alkalmazott herbicid (a 33%
pendimetalin hatóanyag tartalmú Stomp 330 EC és a 72% 2,4-D hatóanyag tartalmú Dikamin D) egyedi és együttes embriókárosító hatását. A vizsgálat alkalmas annak megfigyelésére, hogy a környezeti nehézfém-terhelés mellett miként érvényesül az adott peszticidek méreghatása a fejlődő madárembrióban, figyelembe véve az egész embrionális fejlődési szakaszt. Mivel az ökotoxikológiai vizsgálati módszerek elsősorban csak egy
18
adott szer méreghatásának vizsgálatára szorítkoznak, ezért a növényvédő szerek interakciós hatásaira vonatkozó adatok – különösen fejlődő madár szervezetben – hiánypótlónak tekinthetők. Ez a tény pedig különösen azért fontos, mert az élő szervezetek és a környezet közötti kölcsönhatások és összefüggések feltárásának, illetve értékelésének elengedhetetlen és elsődleges feltétele a vizsgálati eredményeket alátámasztó pontos adatok és adatbázisok kialakítása.
19