Fordított perspektívából
Karel Wlachovský : Köztes szerepben. Párbeszéd a magyar és a szlovák irodalommal – közös dolgainkról
keny ingázását
ér-Ister, Budapest, 2001. 278 o.
123
BENYOVSZKY KRISZTIÁN
az ország nyugati határainál” (63.). Egy sta-tisztikai felmérés érdekes adaléka továbbá, hogy a három legtöbbet fordított magyar író (Jókai, Mikszáth, Móricz) után/mellett Rejtõ Jenõ neve is többször felmerült, mint olyan szerzõé, akinek a mûveivel a szlovák kiadók a hazai „szórakoztató irodalom hi-ányát igyekeztek pótolni” (94.). Minden lefordított mûnek tehát a befogadó irodal-mat kell gazdagítania, pótolnia a hiányo-kat, esetleg inspirálnia is annak késõbbi alakulását. Nincs értelme „olyan szerzõk mûveit lefordítani és kiadni, akikkel, illet-ve amelyekkel csak a lefordított mûillet-vek bib-liográfiáját bõvítenénk” (131.). Ezért a for-dítónak jó érzékkel kell rendelkeznie ah-hoz, hogy felismerje és ne hagyja elillanni a „kedvezõ pillanatot”, hisz az idegen mû pozitív fogadtatásában ez is legalább annyi-ra meghatározó, mint magának a mûnek az „immanens” minõségi mutatói. Jó pél-dája lehet ennek Fejes Endre Rozsdateme-tõjének és Kertész Ákos Makra címû regé-nyének szlovák átültetése. A ’80-as és a ’90-es évek magyar irodalmi produkciója foly-tán történt értékmódosulások eredménye-ként mára a kánon peremére szorult két mû a ’70-es évek Szlovákiájában – a már ismertetett kultúrpolitikai viszonyoknak is
„köszönhetõen” – „szenzációszámba ment”,
„pult alatti” áruvá vált (93.). Ady szlovák recepciója ugyanakkor rámutat arra is, hogy egy idegen költõ fogadtatása a hazai szelle-mi-kulturális környezetben egyfajta jelen-tésbeli redukcióhoz is vezet(het), mivel az igények és elvárások csak az életmû bizo-nyos komponenseit teszik láthatóvá, hang-súlyossá: „A szlovák poéta (Hviezdoslav-B.
K.) Ady költõi üzenetét… elsõsorban eti-kai és politieti-kai síkon értelmezte, poétiká-ja, mitikus szimbólumrendszere azonban idegen maradt számára” (13.). Mivel a for-dítás sosem korlátozódik egy mû filológia-ilag és poétikafilológia-ilag pontos átültetésére, nem egy tágabb hatósugarú, irodalmi ha-gyományok és kultúrák közti kommuniká-ció hátterében zajló folyamat, szükséges, hogy a fordító a két irodalomról minél több
ismerettel rendelkezzék: „Ha a körülmé-nyek engedik, igyekszem mindent elolvas-ni, áttanulmányozelolvas-ni, ami a konkrét mû fordításában segítségemre lehet” (147.). A kulturális komptencia pedig, derül ki Wlachovský vallomásaiból, a borfajtáktól a nyelvi ismereteken, történelmi, irodalmi-mûvészeti jártasságon át a nemzetkarakte-rológiai megfigyelésekig terjed. A szerzõ mûfordítói munkásságát ilka Tibor köteben szereplõ tanulmánya értékeli (253–
268.).
Amennyire érdekesek és tanulságosak a fordító vallomásai, annyira tûnik vitatha-tónak az irodalomtörténész némely megál-lapítása. A legproblematikusabbnak Wlachovskýnak az ún. csehszlovákiai ma-gyar irodalom kérdésére, és néhány konk-rét szerzõ „irodalmi hovatartozására” vo-natkozó értékelését tartom. Álláspontját egy 1984-ben készült interjúban fejtette ki a legtömörebben: „A csehszlovákiai magyar irodalom kétségkívül része a cseh és szlo-vák irodalmi kontextusnak. Az is nyilván-való, hogy nyelvében az egyetemes magyar irodalomhoz kötõdik. Ez a kettõs kötõdés teszi sajátossá, egyedivé. S végül: csak ez-zel a háttérrel értékelhetõ objektíven mint egész, s így ítélhetõ meg a rész: maga a mûalkotás” (140.). Indoklásként a két iro-dalom (a szlovák és a magyar) közös referenciális kontextusát említi, mondván, hogy a csehszlovákiai magyar szerzõk mû-vei „szorosan beépülnek a csehszlovákiai valóságba” (140.), és hogy „azokból az élet-tapasztalatokból indulnak ki, melyek össze-függnek a vidékkel, ahol születtek és nevel-kedtek” (78.) Grendel Lajossal (akinek mûveit õ ültette át szlovákra) kapcsolatban megjegyzi, hogy esetében nem hagyható figyelmen kívül, hogy „csehszlovák állam-polgár, akinek írói munkássága szerves ré-szét képezi a csehszlovák irodalmi kontex-tusnak” (87.). Nem kívánok a kisebbségi irodalmak státuszát övezõ eddigi viták „szét-hangzó” kórusába beállni, ezért csak egy kurta megjegyzést fûznék hozzá a fentiek-hez: nehezen tudom összeegyeztetni a
föld-124 BENYOVSZKY KRISZTIÁN
rajzi és politikai szempontokat a – számom-ra alapvetõbbnek tûnõ – nyelvi kritérium-mal. Ezért is tartom komikusnak, hogy Grendelt, aki magyarul ír, s a mûvei csu-pán fordításban hozzáférhetõk a szlovák befogadók számára, csak azért, mert mû-veiben „közös történelmi tapasztalatokat”
dolgoz fel, szlovák írónak lehessen tartani.
(Így tartja õt számon pl. Zsilka Tibor, sõt Peter Zajac is.) Bármilyen színvonalasak is Wlachovský fordításai – fordítások. Nem a rosszindulat beszél belõlem, de akárcsak A rózsa nevének szerzõje nem lesz attól cseh íróvá, hogy a regényben szó esik a ’68-as prágai eseményekrõl, úgy Kundera is meg-marad kétlaki (cseh, francia) alkotónak, annak ellenére, hogy A nevetséges szerelmek egyik novellájának helyszínét Szlovákiába, Érsekújvárba helyezte. Ivan Habaj csalló-közi tematikájú, a térség jellegzetes alakja-it megrajzoló prózája úgyszintén „szlovák marad”, a dolog nyelvi természetébõl adó-dóan. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy milyen abszurd következménye lehet annak, ha következetesen tartjuk magun-kat a földrajzi (referenciális-tapasztalati) kritériumokhoz. Ahhoz pedig, hogy egy szerzõ állampolgársága mennyire mérvadó a mûvek genezisét és morfológiáját tekint-ve, elég utalni a biografikus szerzõsség el-méleti problematizáltságára (Vodièka, Barthes, Foucault), példaként pedig a Talamon-próza mágikus, imaginatív vilá-gára. Ugyancsak diszkutabilis Wlachovský azon megjegyzése, hogy Madách Tragédiá-ja „abban a környezetben találhat a legna-gyobb visszhangra, amelyben született”
(92.). Számos példa igazolja, hogy az iro-dalmi recepció sokszor a palackba zárt kéz-irat „törvényei” szerint alakul: megjósolha-tatlan, hogy kihez is jut el a mû, megérti-e, s ha igen, milyen differenciált lesz ez a tapasztalata, mint ahogy a hatás mértéke, azaz a szövege aktuális párbeszéd-készsége sem okvetlenül a „forrás”, az „ere-det” függvénye.
A magyar írókról készült rövid portrék-ban, illetve a magyar irodalom bizonyos szeletét áttekintõ összefoglalásokban már
elsõ látásra feltûnik, hogy Wlachovský mi-lyen biztos kézzel válogat. Egyáltalán nem magától értetõdõ, hogy valaki ’70-es évek derekán Ottlik Géza, a ’80-as évek elsõ fe-lében pedig éppen Csáth Géza, Kosztolá-nyi Dezsõ, Mándy Iván és Mészöly Mik-lós mûveit ültesse át szlovákra. A magyar irodalom mai, uralkodónak mondható ká-nonában az említett szerzõk mindegyike
„élpozícióban” van, ami azonban nem volt róluk elmondható a fordítás idején, sõt.
Wlachovský egyéni ízlése tehát mintegy
„igazolta” az irodalmi kánon késõbbi mó-dosulásait. A legsikerültebbnek a Mándy-portrét tartom, mivel ez tartalmaz minden olyan fontosabb „kulcsszót”, ami alapján a szlovák olvasók markáns képet alkothatnak maguknak a mûvek poétikájáról. Az álta-lában fordítói utószóként íródott többi is-mertetés is igyekszik rövid pályaképet adni, választott szempontok szerint elhelyezni a szerzõt a hazai kontextusban, illetve, a dek-larált elveknek megfelelõen, Wlachovský mindig megpróbál „utat taposni” a magyar mû számára a szlovák környezetben is, la-tolgatván, melyek a mûvek recepciós esé-lyeit tekintve legfigyelemreméltóbb mozza-natok. Csupán az Örkényrõl adott értéke-lését tartom túlzónak és elnagyoltnak: „Ör-kény szerepe a magyar irodalomban pótol-hatatlan, mert õ emelte ki az irodalmat az anekdotázásból, és honosította meg benne a groteszket” (48.). A szlovák mûvekrõl, írói csoportosulásokról szóló tanulmányok – szemben a magyar irodalmat ismertetõ szövegek elsõsorban informatív-tájékozta-tó jellegével – már közelebb állnak a szoro-sabb olvasatra támaszkodó interpretációk-hoz (Milo Urban és Ladislav Ballek regé-nyeirõl, Július Lenko költészetérõl).
Ismertetésemet egy, a szerzõ fordítói-irodalomközvetítõi krédójaként is olvasható gondolattal zárnám: „Életem egy részét a magyar irodalomnak szenteltem. Ám hi-szem, igaz a gömöri mondás: Aki többet ad, annak több marad. Nos, nekem bõven maradt, s még több marad abból, ami még vár reám” (9.).
125
IRODALMI, MÛVÉSZETI ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT Megjelenik kéthavonként. Kiadja a Békés Megyei Könyvtár.
Felelõs kiadó: dr. Ambrus Zoltán. Szerkesztõség: 5600 Békéscsaba, Derkovits sor 1.
Telefon és fax: 66/454-354/106. E-mail cím: barka@bmk.hu. Internet: www.bmk.iif.hu/barka Szerkesztõségi fogadóórák: hétfõn 14.00–16.00 óráig.
A társadalmi szerkesztõbizottság tagjai: Ambrus Zoltán (elnök), Banner Zoltán, Cs. Tóth János, Erdmann Gyula, E. Szabó Zoltán, Timár Judit.
A lapot tervezte: Lonovics László.
Alapítók: Cs. Tóth János (felelõs kiadó), Kántor Zsolt (fõszerkesztõ) HU ISSN 1217 3053
Nyomdai elõkészítés: Kovács Sándor Nyomdai kivitelezés: Kolorprint Kft., Békéscsaba
Megrendelhetõ a szerkesztõségben. Elõfizetési díj: 1 évre 900 forint.
Terjeszti a LAPKER Rt.
Kéziratokat nem õrzünk meg, de visszaküldjük, ha kapunk megcímzett, felbélyegzett válaszborítékot.
Az elektronikus úton küldött írásokat lehetõleg „rtf” formátumban kérjük.
2002/3.