A régiókat és országokat érintõ nagy gazdasági és társadalmi átalakulások sikerének egyik legfontosabb kritériuma, hogy az érintettek pontosan ismerjék a változások irá-nyát és elfogadják annak feltételeit. A reformkorban lezajlott, mind ez idáig legteljesebb magyarországi felzárkózási folyamat eredményei épp azért lehettek oly kiemelkedõek, mert a korabeli elit a politika és a nyilvánosság fórumain hosszú éveken át formálta a gazdasági és társadalmi átalakulás alternatíváit, s eközben az áldozatokkal járó tervek megvalósításához széles körû támogatást szerzett.
Ma az Európai Unióhoz való csatlakozás elõkészítése jelent hasonló kihívást. Noha a csatlakozásról szóló diskurzus a napi politikai közbeszéd része, a nagy átalakulás elõfelté-teleit és következményeit a szélesebb, véleményformálásban aktívan részt vevõ értelmi-ségi réteg sem ismeri elég mélyen. Hiányzik a törvény-elõkészítést, a politikai döntése-ket megalapozó háttértanulmányok és az újságcikkek közötti szint. E hiányzó sáv egy részét fedi le az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézetének kiadásában megjelent, az EU és az Alföld címû tanulmánykötet. A kötetbe összegyûjtött kilenc írás szerzõi az Alföld Uniós csatlakozásával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket vették sorra: Glatz Ferenc bevezetõje után Csatári Bálint az európai vidékiség és az Alföld jellemzõ jegyeit vetítette egymásra, Illés Iván az Alföld fejlõdésének transznacionális té-nyezõit vizsgálta. Kengyel Ákos Írország és Portugália példáján azt mutatta be, hogy az Európai Unió regionális politikája hogyan segíti a kevésbé fejlett tagországok felzárkózá-sát. Lengyel Imre a globális versenyképesség kritériumainak alföldi régiókra vetítésével az Alföld versenyesélyeit s az esélyek javításának lehetõségeit mutatta be. Az Alföldet nemzetközi keretekben vizsgáló tanulmányok után Nagy Gábor arra kereste a választ, hogy az ország keleti nagyrégiója vajon milyen alapokra támaszkodhat az információs társadalomba való átmenet idején. Velkey Gábor a felzárkózást célzó területfejlesztés so-rán érvényesülõ települési és politikai érdekek megjelenési formáit kutatta. Szarvák Ti-bor a lakosság és a „véleményelit” regionalizációról kialakított elképzeléseit vetette össze, arra keresve a választ, hogy a népesség különbözõ rétegeit reprezentáló csoportok mit várnak a régiók létrehozásától. A záró tanulmány szerzõi, Kerényi Attila, Fazekas István és Szabó György egy, a Tisza mentén elvégzett kérdõíves vizsgálat elemzése révén, fontos környezetvédelmi kérdések hazai és európai megítélését hasonlították össze.
Az Alföldön zajló gazdasági folyamatok európai dimenzióba állítása nyomán jól látha-tóan kirajzolódnak a rövid- és középtávon érvényesülõ tendenciák. Az Unióba való in-tegrálódás meghatározó tényezõit vizsgáló tanulmányok egyik kulcskérdése, hogy vajon az Alföld milyen helyet foglalhat el az új gazdasági keretben. Az elmúlt évszázadok során az alföldi térség többféle, egymástól igen eltérõ integrációs egységnek volt része. A Mo-narchia szerves fejlõdés útján létrejött közép-európai gazdasági egység volt. A szovjet birodalom egy erõszakkal kialakított, keleti súlypontú gazdasági rendszerbe illesztette bele az ország legnagyobb mezõgazdasági területét. Viszont a nagy élelmiszertermelõ övezetnek mindkét integrációs keret védett piacot teremtett. A Monarchia idõszakában érvényesülõ tendenciák – konfliktusokkal kísérten – fejlõdésre képes gazdasági és tele-pülésszerkezeti modellek kialakulását eredményezték. Ilyen modell volt a Békés megyére
70 ERDÉSZ ÁDÁM
is jellemzõ mezõváros–tanya rendszer. A szovjet birodalom által uralt autark piac adta elõnyök is megindítottak bizonyos modernizációs átalakulást, de a mesterségesen kiala-kított organizáció felszámolta a 18. századi újratelepülés nyomán létrejött települési- és gazdasági rendet. S e torz modernizáció eredményeinek nem kis része piaci körülmé-nyek között szinte azonnal semmivé vált. Az Uniós csatlakozás után a korábbi minta aligha ismétlõdik meg: „A mezõgazdaság általános regionális húzóágazattá – mint hajdan a Monarchia és a KGST bizonyos fokig védett piacán mûködött az Alföld – valószínûleg már nem tehetõ. A most kezdõdõ SAPARD-programok talán elindíthatnak néhány tipi-kus vidéki kistérséget a kívánt irányba” – írja Csatári Bálint. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Illés Iván is: Európa talán szívesen fogadja az Alföld néhány specialitá-sát, de az itt elõállított tömegtermékekre nincsen szüksége. Vélhetõen az érkezõ támoga-tások egy része is inkább fogja szolgálni a jelen mezõgazdasági termelési struktúrájának felszámolását, mintsem megtartását. Ugyancsak õ hívja fel a figyelmet arra a tényre, hogy az Alföld munkaerõ-megtartó képessége jelentõsen csökkent, melynek következ-ményei a csatlakozás után is erõsen éreztetik hatásukat: „Az Alföld nagy térségei így már elõre »eljátszották« az EU egyes alaptámogatásaiból való részesedés esélyeit: a termelés visszaesett, ami csökkenti a kapható termelési kvóták nagyságrendjét, a létszám vissza-esett, ami a közvetlen gazdatámogatás mennyiségét korlátozza, és végül elesnek az extenzifikáláshoz adott támogatás lehetõségétõl, mivel az »extenzifikálást« már »spon-tán«, megelõzve a támogatást, végrehajtották.”
Jól látható, hogy nem csupán az Uniós tagságra való felkészülést kell megoldani, hanem szembe kell nézni a mezõgazdaság strukturális átalakításának azokkal a kérdése-ivel, amelyekre Nyugat-Európában az 1970-es években találtak választ. Ez annál inkább fontos, mert az ország mezõgazdasági termelésébõl az alföldi térség lakosságának arányá-nál nagyobb mértékben részesedik: a két alföldi tervezési régióra esik a mezõgazdasági szervezetek 36,5%-a, földmûvelõ és állattartó egyéni gazdaságok több mint 50–50%-a, szemben a népesség 28,6%-os arányával. A tanulmányok egy része a fejlesztési irányokat is számba veszi. A mezõgazdaságot illetõen két, már a korábbi kutatások során kikristá-lyosodott irány látszik járhatónak. Ahol a természeti, infrastrukturális adottságok és a képzettségi tõke lehetõvé teszi, ott a kutatásra és fejlesztésre alapozott exportképes élel-miszergazdaságok fejlesztése tûnik célszerûnek. A másik lehetséges iránynak, az önellá-tó, fenntartható fejlesztés, a bio- vagy ökogazdálkodás kínálkozna. Minkét irányhoz kér-dõjelek is illeszkednek: az exportképes élelmiszertermelés hatékonyságának növekedésé-vel párhuzamosan csökken a munkaerõigény, a bio- és ökogazdálkodást pedig ezután kell megismertetni és elfogadtatni az érintettekkel.
Az új integráción belül az Alföld keleti és déli határa lesz az Európai Unió határa is.
Ez a helyzet is számos kérdést vet fel. Illés Iván szerint a korábban egy politikai és gazdasági tömbbe tartozott országok között jelentõs strukturális eltérés és fejlettségi kü-lönbség alakult ki. „A legnagyobb szakadék – írja Illés – Lengyelország, Szlovákia és Magyarország keleti és délkeleti határai mentén húzódik. E választóvonal mentén kiala-kult különbségek, arányaikat tekintve, néhány határszakaszon már nagyobbak, mint a nyugati határainkon, az egykori Vasfüggöny mentén.” Az elemzés szerint a folyamatosan növekvõ különbség feszültségforrássá válhat. Ez bizonyosan így van, ugyanakkor számol-hatunk azzal is, hogy, ha az alföldi régió lesz az utolsó, az Unió gazdasági rendjéhez igazodó „biztonságos” terület, akkor itt alakulhat ki a keleti irányú befektetések számos hídfõállása. Az viszont kétségtelen, hogy az Alföld számára a gyors további bõvítés ked-vezõ fordulatot hozhat. Nemcsak a fejlettségi különbség által elõidézett feszültség
csök-71
ERDÉSZ ÁDÁM
kenhet, hanem helyreállhat a korábban összefüggõ régiók természetes egysége. Még a Monarchia idején kialakított közlekedési hálózat egy részének újraélesztésére is sor ke-rülhet.
Az Uniós integrációs keretbe való sikeres beilleszkedés megköveteli a minél maga-sabb versenyképesség megteremtését. Az egy-egy régió gazdasági szintjének mérésére alkalmas új kategóriát, a versenyképességet a jövedelem és a foglalkoztatottság aránya határozza meg. A kérdéskört vizsgáló Lengyel Imre definíciója szerint „azt a régiót te-kinthetjük versenyképesnek, ahol nemcsak az egy lakosra jutó GDP magas, hanem magas a munkatermelékenység (abszolút szintje és növekedési üteme), amely a vállala-tok versenyképességét jelenti, és magas a foglalkoztatottsági ráta, ezáltal a jövedelmek várhatóan szétterülnek és lehetõvé teszik a munkaerõ felkészültségének (versenyképessé-gének) javulását és a magas szintû lakossági fogyasztást is”. A versenyképességet megha-tározónak tekintõ rendszer a vállalatok érdekeit és terveit állítja a középpontba. A válla-latok által megjelölt speciális versenyelõnyök megteremtéséhez a kormányzat is ad forrásokat, az általános üzleti környezet és a háttérfeltételek – infrastruktúra, oktatás, közszolgáltatások – javítása pedig a helyi önkormányzatok feladata. A versenyképessé-get mérõ kemény kategóriák nem túl kedvezõ képet mutatnak: nem csupán a GDP alacsony, hanem a foglalkoztatottság is. Míg az EU tagállamaiban a munkaképes korú lakosság 2/3-a dolgozik, addig Magyarországon csak mintegy fele.
A csatlakozó országok és régiók felzárkózását kétfelõl vizsgálták a kötet szerzõi. Ken-gyel Ákos az Európai Unió regionális politikáját elemezve a felzárkózást segítõ alapok mûködési elveit és a támogatások hatását mutatta be. Az EU támogatja az elmaradt régiók fejlesztését, a strukturális problémákkal küzdõ területek átalakítását. A regioná-lis, szociális és kohéziós alapok egy-egy terület GDP-jének 4%-át adhatják támogatás-ként. Ez az a belsõ forrásokkal kiegészülõ összeg, amely eredményesen beforgatható egy-egy régió fejlesztésébe. A különbözõ alapok és támogatások hatásmechanizmusát Íror-szág és Portugália példáján bemutató tanulmány végsõ summázó megállapítása, hogy mindkét ország esetében a támogatások ben képviselt arányát meghaladó GDP-növekedés következett be, tehát a támogatási rendszer hatékonynak mondható. Mind-azonáltal elgondolkodtató, hogy az EU-támogatások írországi hatását dokumentáló érté-kek olykor a portugáliai kétszeresét is meghaladják. Azaz a támogatások hatása, a külsõ feltételek mellett, nagyban függ a befogadó környezettõl, Kengyel Ákost idézve: „A hosszú távon fenntartható regionális gazdasági fejlõdés alapját kétségtelenül a szigorú makro-gazdasági politika, az infrastruktúra területén végrehajtott beruházások és az oktatási rendszer fejlesztése jelentik.”
A felzárkózási folyamat másik összetevõjét, az Uniós csatlakozásra készülõ ország fejlesztési stratégiájának egyik fontos kérdését, a területfejlesztési gyakorlatot vizsgálta Velkey Gábor. Figyelmét elsõsorban arra fordította, vajon a hazai területfejlesztési poli-tikában milyen mértékben érvényesül a decentralizáció, a forráskoncentráció, a partner-ség, a programozás és az Unió más fejlesztési prioritásai. A területfejlesztés szervezeti és törvényi kereteinek áttekintése nyomán az derült ki, a kilencvenes évek elsõ felében elsõsorban a települési érdekek érvényesültek, majd – miután a középszint önkormány-zatainak összetétele hasonlóvá vált a parlamenti arányokhoz – a politikum is erõteljesen ható tényezõvé lett, ugyanakkor erõsödött a központ szerepe. A települések fejlesztési forrásokért folytatott harcát, a politikum behatolási kísérleteit bemutató elemzés vilá-gossá teszi azt is, hogy amíg a hagyományos – megye – és az új – kisrégió, régió – területi szintek egymás mellett mûködnek, addig a régi igazgatási szervezetek a maguk
72 ERDÉSZ ÁDÁM
szakmai kompetenciája, tradíciója, kapcsolathálója révén a törvényalkotást és a végre-hajtást egyaránt jelentõs mértékben befolyásolni tudják. A települések változó körülmé-nyek közepette újra és újra leleményesen megújuló érdekérvényesítõ stratégiája pedig azt vetíti elõre, hogy ez a tendencia az EU által meghatározott új játékszabályok között is érvényesülni fog, egészen addig, amíg a fejlesztési források ilyen szûkösek maradnak.
Ráadásul – mint az Szarvák Tibor regionalizációs attitûdöket kutató elemzésébõl kiderül – a régiók szerepével kapcsolatos elképzelések és várakozások a véleményformáló réte-gekben is elég homályosak.
A területfejlesztés gyakorlatának vizsgálata a ma és holnap stratégiai kérdéseihez visz közelebb, Nagy Gábor a holnapután stratégiájának felvázolásához szükséges vizsgálatot végzett el. Arra vállalkozott, hogy „bemutassa az információs társadalom alapjainak megjelenését, a területi eltérések különbözõ dimenzióit egy közepesen fejlett ország összes-ségében kevéssé dinamikus régiója példáján”. A távközlés fejlõdésének területi jellemzõ-it, a települések és régiók információs aktivitását, az ilyen típusú munkahelyek arányát bemutató elemzést követõ egyik megállapítás szerint a kilencvenes évek végén a Dél-Alföld nagy- és középvárosainak informatikai aktivitása megnõtt. Sõt, az írás szerzõje reményt lát arra, hogy az alföldi nagycentrumokra épülõ informatikai fejlesztés révén e gazdasági terület helyettesítsen más, tradicionálisan elmaradott ágazatokat. Követhetõ modellként az állam által vezérelt mediterrán és ír informatikai fejlesztési példákra utal.
Az Alföldi Tanulmányok 18. köteteként megjelent összeállítás sok szempont egymásra vetítésével mutatja fel az Európai Unióhoz való csatlakozás legfontosabb kérdéseit. Egyetlen fontos terület maradt érintetlen: egy-két szociológiai vizsgálat lényegi információkat adott volna arról, hogy az alföldi társadalom miként éli meg a felkészülés eredményeit és keserveit. S a makrofolyamatok sikere is nagymértékben azon múlik, hogy az érintettek hogyan reagálnak mindezek hétköznapi következményeire. Külön is figyelemre méltó, hogy a táblázatokba, diagrammokba foglalt egzakt adatokkal alátámasztott tanulmányok hányféle integrációs és egyben modernizációs vízióról adnak képet. A versenyképesség mércéje a globalizáció adta lehetõségeket legjobban kiaknázó vállalatok szempontrend-szerét hozza közel, más elemzések az állam szerepét és feladatait hangsúlyozzák. Magától értetõdõ, hogy a szerzõk eltérõen ítélik meg a központ és a régiók ideális viszonyát.
Ismét más közelítésre utal a Nyugat-Európában már értéknek tekintett táji identitás, a kiaknázható tradíciók, a rekreációs folyamatok hangsúlyos említése. A magam részérõl ezt a sokszempontúságot érdemnek tekintem. Az információgazdagság mellett épp en-nek köszönhetõ, hogy a könyv megfelel a Glatz Ferenc bevezetõjében megfogalmazott egyik fontos követelménynek: oszlatja az Európai Uniós csatlakozáshoz tapadó illúzió-kat, s reálisan megmutatja a kínálkozó alternatívákat.
73