A kilencvenes évek érzékelhetõ változását nyomon követve megfigyelhetjük, hogy Székelyhídi Attila újra visszatér, de már más módon, az „emberi tartományokba”. Im-már elfordul a szociológiai igényû szemlélet részletezõ újnaturalizmusától, és elindul az expresszív figurális kifejezés irányába. Rövid ideig tartó válságperiódus után feladja a
„hétköznapi szép” esztétika igényét. Ekképp alkotói alapmagatartása a képi atmoszféra megteremtésére helyezi a hangsúlyt, amiben a természeti és az épített arányok
megtartá-91
SZILÁGYI ANDRÁS
sára, az emberi léptékek elvesztésének veszélyére figyelmeztet bennünket. A változást a szemlélõdõ alkotói magatartás kiteljesedése jellemzi, amiben a természeti és emberi lélek expresszív „foltformáinak” egészében oldódik fel (Késõ délutáni fényben, 1992, ak-varell, Falusi házak, 1992, akvarell). Ez az élethelyzetében bekövetkezõ változásokkal is összefügg. A rajzpedagógiai tevékenység helyett a városi tulajdonú Bene-gyûjtemény (1987) kezelésével bízzák meg. A Károlyi Mihály utcai épületkomplexumban kap mûtermet is, ahol az alkotótevékenység új impulzusokat kap, s egyre több idõt tud felszabadítani az alkotó munka számára. Az alkotó látása sajnos megromlik, aminek következményeként egyre inkább a pasztell technika használata kerül elõtérbe. Mindenekelõtt a táj szemléleti és horizontális képteremtõ erõiben, valamint nõi és férfi portrék karaktereiben (jellem-rajzokban) és nem utolsósorban a ciklusba foglalt nõi aktok „elrajzolásaiban”, a test erotikájában és harmonikus arányaiban találja meg a maga érzékeny melankolikus nyu-galmát (Sudár akt, 1997, akvarell, Nyár/pihenõ, 1994, pasztell). Nála a melankólia fogal-ma az emberi létállapot legalapvetõbb jellegzetességét jelenti (Merengõ, pasztell, 1996). S talán nem véletlen párhuzam megemlíteni azt a mûvészettörténeti tényt, hogy a gyulai Ajtósfalváról Németországba kivándorolt asztalosmester fia, Albrecht Dürer „Melancolia”
címû rézmetszete (1514) képi elemzésének tanulsága is jelen van a melankóliát sugárzó képi kompozíciók kontextusában. Bizonyítva azt, hogy a képzõmûvészet, még mindig képes idõn átívelõ mélységes emberi titokkal foglalkozni, mert ami eleddig méltóságos erõ, gondoskodó anyaság, most az érzéki nõ hódolatává változik! Mi sem természete-sebb, mint hogy saját sorsa is elevenen foglalkoztatja az alkotót. A jellemrajzok beszá-molnak a külsõ (fiziognómiai) és belsõ (lelki) változásokról, ahol a megszerzett életta-pasztalatok arcvonásokká rögzültek. Portrékon olyan ámulat tükrözõdik, amely meg-nyitja az emberi együttérzés mély lélektartományait – kopott kékek, okker-zöldek és tégla-vörösek áhítatos igézetében. Akár szükségszerûnek is tekinthetõ, hogy az idõs-korú emberek sorsanalízise után a fiatal arcok „nyers” élni akarása, a végtelenbe vágyó nyugtalanságuk inspirálja alkotó személyiségét. Székelyhídi számára a megtartó egzisz-tenciális és szellemi erõ a szülõváros: Gyula. Néha mûterme beszédes tárgyaiba, máskor meg a klasszikus aranymetszés arányaiba kapaszkodik. A városképek architektonikus nyugalmát és az állandóság formáit õrzõ táji környezetben „oldódik fel” személyisége.
Nem pusztán a naturában, hanem minden olyanban, amit a képzõmûvész szakmailag még hitelesen tud megjeleníteni. Megérinti a klasszicizmus önmagához képest akadémi-kus szemlélete is (Mûteremben, pasztell, 1995). Képalkotásában a gyulai házak geometri-kus tömbszerûsége úgy szerkezetesedik, hogy az ábrázolt témák felülemelkednek a hely szellemén, amelyben az általánosítható valóságelemek nézõpontjai hitelesen kapcsolód-nak egymásba, a realitás és geometria szimbiózisában – az okkerek, zöldek, barnák, kékek tónusviszonylataiban (Épülõ házak Gyulán, 1996, pasztell). Ennek a „kevercsnek”, a finom, mondhatni lélekben gazdag realitásnak, és a valóság hiteles pontos tükrözésé-nek mestere Székelyhídi Attila. Az évszakok változásaiban megfestett természeti valóság válik fontossá, mondjuk egy hajnali ébredésben vagy egy alkonyati derengésben (Téli kert varjakkal, 1995, pasztell). A kisvárosi lét képi architektúráját (valamely építmény mûvészi megoldását, stílusszemléleti formáját) valósággal beépíti mûvészetének szellem-terébe. Az alkotó, mintegy beemeli mûveibe azokat a sugárzó esztétikai minõségeket, motívumokat, amelyekkel naponta „találkozik” (Esti fények a vár felé, 1998, pasztell).
Még ebben a lokális térben, a táji lakott környezetben is megtalálja a maga számára biztos komponálású azonossági pontokat, a tárgyi részletek belsõ és külsõ arányait,
ame-92 SZILÁGYI ANDRÁS
lyek természetes egyszerûséggel fejezik ki kötõdését – a saját helyi kultúrába kapaszko-dás önmegtartó igényét.
Munkamódszerében a kivitelezés, a manuális munka, a mesterség alapos ismerete mindig különös fontossággal bírt, és bír mind a mai napig, amelybõl sohasem hiányzott az alázat, az igényes megformálás, a mûvészeti technikák alapos ismerete. Székelyhídi érzelmes szerelmese lett az ezen idõben újra felfedezett Körösök-vidékének (Festettem a
„Kõrözs” vizének…2001, akvarell). Ennek a fenségesen nyugodt, érintetlen, szépséget és békét hordozó tájnak pasztoráléit tükrözik atmoszférikus akvarelljei, kissé nyersebb gouache-ai, temperái. Intim hangulatú csendéletein, enteriõrjein is elégikus szépség su-gárzik a hideg és meleg színek finom átmeneteiben. Mintha „ez még megmaradt” ne-kem, „ezt még szeretem” és „ezt még tudom” látvánnyá nemesíteni belsõ békéjével for-dulna a témához, a puha foltok, derengõ színformák bûvöletében (Aranyló porban, 1997, akvarell). Ebben a kontextusban már az is egyfajta etikai, mûvészi attitûdrõl árulkodik, ha valaki frissen, tisztán tudja tartani mûvészi eszközrendszerét. Székelyhídi tehát nem-csak a „couleur locale”, a lakóhely színeinek, vizuális atmoszférájának és tájba helyezett kisvárosi léptékeinek ad képzõmûvészeti formát, hanem olyan maradandó arányoknak is, melyek történelmi formáit, elmúlt vagy újra megélt emberi viszonylatokba kompo-nálja. Festészetében egy régen elvesztett, de még nyomaiban megmaradt emberi harmó-niát és humánumot fedez fel és idéz meg számunkra, más, jelenvaló képzõmûvészeti értékek egyidejûségében.
Festettem a „Kõrözs” vizének… (akvarell, papír)
93