létezik atget-nek egy olyan fényképsorozata, mely ismeretlen volt Benjamin szá-mára, de amelynek darabjai együtt olvashatók a Passagenwerk néhány töredékével.
a fényképészt ugyanis – éppúgy, ahogy a filozófust – egyaránt érdekelték a külső és a belső terek, és az ezeket összekötő passzázsok. Forduljunk most a belső terek felé!
„nincs még egy század, amely annyira lakásmániás lett volna, mint a tizenkilen-cedik. a lakást az ember tokjaként, hüvelyeként fogta fel”15 – írja Benjamin, és ennek a ténynek atget is tudatában van, amikor 1910-ben kiadja Párizsi enteriőrök című albumát.16 ezt a gyűjteményt nyilvánvalóan dokumentumnak szánja, hiszen 1911-ben a BnF-nek, a musée carnavalet-nek és a Bibliothèque Historique de la ville-nek nyújtja át az anyagot. az összesen hatvan képet tartalmazó album látszólag tizenkét párizsi lakásba enged betekintést. mitől válhat ez kordokumentummá? azáltal, hogy a legkülönbözőbb társadalmi osztályok életkörülményeit mutatja be: a munkás laká-sától egészen a nagypolgári otthonig. miről árulkodnak ezek az otthonok? ismét Benjamint idézve: „a lakozás mint tranzitívum – pl. a »meglakott élet« fogalmában – ad képzetet arról az izgatott aktualitásról, ami ebben a viszonyulásban rejlik. ez abban áll, hogy kialakítsunk magunknak egy hüvelyt, tokot.”17 a XiX. század embere szá-mára (és ez természetesen igaz a XX. század emberére is) az ingóságok egyre fonto-sabbá válnak. a berendezési tárgyak, bútorok és csecsebecsék egyre nagyobb válasz-tékban és egyre szélesebb réteg számára lesznek elérhetők. ez ugyanakkor elvezet az egységes stílus megszűnéséhez, a „stílusok maszkvirágzásához” (váltakozásához, másra tolódásához). ezért ez egyben a „rossz ízlés álmodozó ideje”18 is lesz, amikor a stílusok kiválasztásában minden megengedetté válik, még az is, hogy (Benjamin szellemes leírásait idézve) egy háziasszony budoárja egy gótikus kápolnára vagy egy háziúr dolgozószobája egy perzsa sah kényelmes termére emlékeztessen. miközben ez a mindent megengedő szemlélet öntudatlan módon a korszak nihilista szellemé-ről árulkodik. ugyanis a tér szabadon kiválasztott kosztümökbe való öltöztetése a korszakból való menekülés képzeletbeli lehetőségét teremti meg az otthon maradó (az otthonába bezárkózó) ember számára:
e belső terekben élni annyi volt, mint magunkat sűrűn beszőni, befonni egy olyan pókhálóba, amelyben a világtörténés szétszórva csüng köröst, mint ki -szívott rovartetemek. ettől a barlangtól az ember nem hajlandó megválni.19
15 uo., 244. o.
16 Eugène Atget – Intérieurs parisiens (molly nesbit, Francois reynaud), Paris, éditions carré/Paris musées, 1992.
17 Benjamin: A szirének hallgatása, id. mű, 244. o.
18 uo., 241. o.
19 uo., 243. o.
68
DariDa veroniKa
az otthon barlangjába tokosodó ember elveszti kapcsolatát a külvilággal, ezekből a belső terekből mintha nem lenne kilépés. a Benjamin által pontosan leírt látszat-világ-teremtés szintén jelen van atget fotográfiáiban. azt is mondhatnánk, hogy ezekben a munkákban mutatkozik meg a leginkább atget színészi természete. a szí-nész az illúziókeltésben, a megtévesztésben leli örömét, és ez a csalóka gesztus végig ott kísért ezek mögött a látszólag (!) dokumentáló képek mögött, melyek hitelessége ugyanakkor igencsak kétes. először is, a tizenkét lakás voltaképpen csak kilenc, to vábbá a minden képaláírásnál szereplő utcanevek, melyek (látszólag legalábbis) se gítenek elhelyezni Párizs térképén a lakásokat, sem mindenhol szavahihetőek.
ugyan így a lakások tulajdonosainak személyazonossága is megkérdőjelezhető. ne vük nem mindenhol szerepel a képek aláírásánál, időnként csak a foglalkozásuk jelzi őket. láthatjuk így több művész (két színész, egy színésznő), egy műgyűjtő, egy munkás, egy kalaposnő, egy bankár, egy kereskedő, egy bolti alkalmazott, egy pénz-váltó, egy gyáros, egy lakberendező és egy pontos foglalkozással nem rendelkező egyén (egy eltartott) otthonát. a képek elrendezése sem mutat semmilyen társadalmi hierarchiát, sokkal inkább azt a benjamini belátást igazolja, hogy a társadalmi és uralmi viszonyok ebben korban – ismét csak a „stílusok maszkvirágzása” miatt – homályossá válnak.
Ha már a maszkoknál járunk, leplezzük le atget legnagyobb csalását! ez abban áll, hogy a sorozatban három különböző lakásként is lefényképezi a saját otthonát, miközben három különböző társadalmi réteghez tartozó, fiktív tulajdonost is kreál neki(k). így atget otthona egy drámai színész, egy műgyűjtő és egy munkás lakása-ként jelenik meg a képeken. természetesen a címek is fiktívek (a saját lakcímét nem tünteti fel). mindezek közül a legnyilvánvalóbb „maszk” a drámai színészé, hiszen atget maga is sokat színészkedett. ezt a játékot a legkönnyebb leleplezni. nem vélet-len, hogy ezzel az enteriőrrel kezdődik az album: a művész bevezet a saját világába, mely egy könyvekkel, képekkel, apró tárgyakkal telezsúfolt tér. erről a lakásról van a legtöbb kép az albumban (csak egy ismert színésznő otthonát örökíti meg ennyi kép, mivel az valószínűleg a legnagyobb érdeklődésre tarthatott számot az album korabeli nézői körében). atget egyébként mintha azt akarná, hogy felfedezzék a „csa-lását”, legalábbis erre utal, hogy számos árulkodó nyomot helyez el a képeken. a mai színész lakcíme van a legközelebb a saját otthonához, és az elég éles szemű néző a falakon függő képek között felfedezheti atget fényképeit. a legnehezebb a leleple-zés a munkás otthonának esetében, ahol atget valóban díszlettervezővé válik: ponto-san berendezi a helyszínt, elhelyezi a megfelelő kellékeket (kitaposott cipőket egy kopott mosdótál alján, valamint fogasra vetett viseltes ruhákat). a műgyűjtő eseté-ben már nem rejtőzik ennyire. itt mintegy fel is hívja a „két” lakás közötti hason-lóságra a figyelmet, amikor a gyűjtő lakásának képei után még egyszer bemutatja a drámai színész lakásának képeit. ez a tematikus visszatérés és egymás mellé
helye-Párizsi melanKóliáK (BenJamin, atGet)
zés akár nyílt beismerésként is olvasható (bár sok néző és értelmező még így sem vette észre).
milyen közös vonást mutatnak ezek az egyébként különböző lakásbelsők? mi köti össze őket? valamennyi képen lakók nélküli, üres tereket látunk. olyanok, akár a bűnügyi helyszínek, csak itt a tárgyak nem az elkövető, hanem a tulajdonos személyazonosságára (vagy annak fiktív voltára) utalnak. a dolgok, visszatérve a ben -jamini teóriára, nyomokat rejtenek: „a tokok, huzatok és dobozok, melyekkel bebo-rították az előző évszázad polgári háztartásának felszerelését, megannyi intézkedés volt, hogy nyomokat fogjanak fel és őrizzenek rejtve.”20
ilyen szempontból a legérdekesebbnek a saját lakásbelső(k) tárgyainak elemzése tűnik, vagy épp bizonyos tárgyak hiányának konstatálása. érdekes például, hogy míg más lakások esetében atget előszeretettel fényképezi le az ágyat, saját lakásának ezen berendezési tárgyáról egyetlen álidentitása esetében sem készül kép. ahogy már említettük, a saját otthonban rengeteg a könyv és a csecsebecse, a falakat és polcokat elborítják az apró emlékek, ahogy itt is megtalálható a párizsi otthonok nagy ré -szére jellemző kandalló és tükör. meglepő viszont, hogy a drámai színész lakásáról készült öt kép közül négy gyakorlatig ugyanazt az olvasósarkot ábrázolja. ezt talán nem félrevezető úgy értelmezni, hogy ez a legintimebb „zug”, a személyiség legsajá-tosabb burka.
ugyanakkor a különböző nézőpontokból fényképezett sarok eszünkbe juttat-hatja leibniz egy mondatát (melyben csak a „város” szót kell kicserélnünk szobára):
„egy és ugyanaz a város más és más látványt nyújt, ha más és más irányból szemlél-jük, és a nézőpont változásával mintegy megsokszorozódik”21.
atget albumát fellapozva, a különböző lakásbelsőkben bolyongva mindig vissza-térünk ugyanarra a helyre, mintha ez lenne a labirintus középpontja. Különféle irá-nyokból járjuk be ugyanazt (az egyébként nem túl tágas) teret, mely atget legközvet-lenebb lakhelye. ez a lakhely – a könyvek, képek, szobrok, órák, csecsebecsék miatt – jogosan nevezhető a művészet mentsvárának. a felhalmozott tárgyak sokaságára tekintve mégis akaratlanul is megfordulhat a fejünkben az a kísértő gondolat, hogy vajon mi lenne, ha egy kisebb lökés megmozgatná ezt a kényes egyensúlyt. egy pil -lanat alatt romhalmazzá változna a telezsúfolt szoba. rámutatva minden gyűjtés haszontalanságára, a felhalmozott relikviák törékenységére, a gyűjtő melankóliájára.
20 uo., 245. o.
21 leibniz: monadológia 57, ford. endreffy zoltán, in uő: Válogatott filozófiai írásai, Budapest, európa, 1986, 318. o. (idézi: somlyó Bálint: Kerülő úton, Budapest, Kijárat, 2014, 16. o.)