gény embernek! É s aztán, Mihály mester, mint ül a lo
von, micsoda büszkén, azt gondolná kend, hogy olyan, kevély, rátartó, mint az a dölyfös apja, pedig istenem, ez á rongyos csapszék, s az a tükrös palota Hasznoson sem különböznek jobban egymástól, mint ez a fiú apjá
tól. Mondhatom kendnek, szívem szerint való gyönyö
rű legényke. Alatta a ló sem úgy megy mint más lovag alatt : kevélyen szedi szárait, s oly gyengén viszi, hogy csak meg sem billen a nyeregben, mintha érezné a ha
mis pára ki ül a hátán.
Azt láttam magam is tavai nyáron . . . . De- nini!
János diák, valaki füttyentett ott kinn, nem hallá kend?
Csak várjon kend, Mihály mester, valami utas bort kivan. Ördög és pokol! az a gaz tacskó és az a csám
pás liba még sincsenek itt.
Ezt mondván János diák kimene az udvarra, s amint meglátá hogy a szolga a kapuba jön, nagy lár
mával reá támada :
Te gaz kölöncz, most van vége a temetésnek ? Várj r á , öszvetöröm csontjaidat . . . Majd úgy eresztelek el másszor is az ispán temetésére.
A fiú meghunnyászkodva mene el előtte a korcs
mába, János diák pedig kimene a ház megé, honnan a füttyentés hangja jött.
Ah jó napot, édes Endre úrfi!
Csitt, mond Endre hirtelen, nem szabad tudni, hogy itt vagyok. — Mi újság ?
Istenem! ez a szegény pára, hogy megizzadt, ugyan nagyon megzaklatta nagyságos úrfi, szinte reszket bele.
Nem pihentetjük meg egy kicsinyt? Aztán, Jézusom, mi lelte az úrfit? Olyan sápadt mint a fal. S minek az a sisak fején ? Istennek hála, most nincs török a nya
kunkon. Szálljon le édes Endre úrfi, s pihenjen meg, az a szüntelen való nyargalás, hegyen völgyön mint a for
gószél, elrontaná még a vasgyúrót is.
Mi újságot tudsz János, hogyan vannak Tereb»sen?
mond az ifjú, szavába vágva, mintha nem is hallaná amannak szavait.
Majd mindent elmondok, mindent Endre úrfi, de előbb szálljon le hát. Ez a szegény pára . . .
Tudsz valamit, kérdé hevesen.
Istenem, mondom, hogy szálljon le előbb.
ö r d ö g és pokol! mond az ifjú, hogy kend oly sokat tud hiába fecsegni, János. Én tudni akarom mi hír van, s tovább menni.
Lelkem-adta Endre úrfi, csekélység, semmi; hogy az úrfi még olyan heves is tud lenni, pedig mondom csekélység. Lyányom ma ódát volt a pusztán, senki sincs otthon, Dorogi uram a hasznosi erdőre ment r e g gel, csak Teréz asszony és Emelka. Sokáig beszélt T e -rézzel, ki az ablak alatt ült, de Emelkát nem látta.
Végre mikor el akart jőni, a kis szoba ablakára pillan
tott, s látta Emelkát rokka mellett csendesen ülni; az orsó sebesen pörgött kezében, de a lyányka néha-néha letette, s orczáját kendőbe rejtvén sírt.
Sírt ? kérdé Endre meglepetve, valóban sírt ? S neki különben nem kónnyen áll a sírás.
Semmi, Endre úrfi. Teréz azt mondta hogy az ispán leányát siratta, ki apja meghalván, árván maradt egy kisded négy esztendős öcscsével.
Gondolnád? De semmi! s nincs egyéb? S Do
rogi hát nincs otthon?
Csak éjszakára várják.
Isten veled, János I mond az ifjú kezét nyújtva J á nos diáknak. Maradj fen egy kissé tovább, érted ? Az éjt talán itt töltöm.
Hozza isten Endre úrfi. De hát most hová megyén ? Át a pusztára. Kell őt látnom, nyugtalan vagyokj ott valaminek kellett történni. Különös érzések táma-doznak bennem. Isten veled, még ma látni foglak. S ez
zel megsarkantyúzván lovát,, tova száguldott.
A csaplár fejcsóválva nézett utána, meddig el nem tűnt szemei elől. „Mi baja lehet ennek a fiúnak, még ilyen különösen nem láttam ! hm, hm, most már
szeret-so
BAJZA BESZÉLYEI.ném ha soha sem látta volna azt a leányt, még tudja isten mi történik miatta. Az a tót zsivány, az a Hor
nya, rég kerülgeti ezt a leányt, s pedig Dorogi s Hor
nya sokat vannak együtt itt a korcsmában, s mindég úgy titkolódnak. Istenemre mondom, nem szeretem a dolgot. S ennek a tüzes vakmerő ifjúnak nem is mer az ember ilyet mondani. Isten mentsen meg . . . . mi lenne abból. Ej, ej, bár ne tudnék semmit a dolog felől.
III.
Emelka atyja, az öreg Dorogi, egy tisztességes jó házból vette eredetét, de a török pusztítások között számtalan nemes nemzetségekkel ő is ínségre jutott, s csekély birtokait elvesztvén, hogy magát éhhel-ha-láltól megóvja, mások kegyelmeihez kellett folyamod
nia, s igy juta gróf Zsarló szolgalatjába, s a terebesi vadász kötelességeit szinte tíz esztendő óta vitte. O sanyarú vala minden tiszti dolgaiban és pontos, jószivű ember mindaddig, míg a jószívűség semmibe sem ke
rült, de mihelyt embertársait áldozattal kellé segélni, ott a jószívűségnek a pénzszeretet és a fösvénység hall
gatást parancsoltak. Ne lett volna benne ez a gyenge-Bég, mely annyi rossznak kútfeje, oly szembetűnő mér
tékben, őt sok jó egyéb tulajdonai szeretetre méltóvá tehetek vala mind azok között, kikkel öszveérintésben élt. Ö azon korban állott, midőn az ember többnyire belefáradva az élet terhes foglalatosságaiba, kívánna magának gyakrabban pihenő órákat csinálni, s ha ezt mégis nem teheti, zúgolódva kezdi és végzi munkáját.
Dorogiban ez a zúgolódás, ez a zsémb annál gyakorabb volt, minél terhesbek, minél fárasztóbbak voltak erdő
mesteri foglalatosságai. Ö csak ünnepnapjait mondhatá szabadoknak, egyébkor, kivált téli időkön kívül, haj
naltól estig nem vala hon,, s ha haza tért, komor és kedvetlen volt, s panaszla sorsa s terhekkel megrakott élete ellen, kinek egykét fillért, mint mondogatá,
izza-31