mea ár úgy ápolt, ma reggel holtan találták. Négy nap
<Sta, úgymond, semmit sem evett, mert az étket még az ő kezeiből sem akarta elvenni.
Hagyd azt, mond Kálmán hidegen, de még is nem minden részvét nélkül: hagyd azt jó öreg, elég hogy magad élsz, s van, kinek kezébe adhatom e kulcsokat, s kire bízhatom mindenem gondviselését. Minden cse
léd parancsod alatt fog állani, a várkaput éjjel és na-ponnan zárva tartsátok: ez maga elég arra, hogy kó
borló rablóktól megmentsen. Isten veletek.
S hová megyén Kálmán úrfi ? kérdé az agg szorult szívvel, s könnyet törülve ki szeméből: és mikor tér meg?
Két nagy kérdés, mond Kálmán, melyre felelnem nem oly könnyű, mint te jámbor öreg gondolnád. Ho
vá megyek, azt még csak a jövő órában fogom meggon
dolni,- mikor térek meg, azt csak a jó isten tudja: lehet hogy nem sokára, lehet hogy soha sem, de ne búsulj, te akkor sem vagy elhagyva: tudod, hol van a nemzetség kincse lelrejtve, végy magadnak belőle jutalmat azon hív szogálatokórt, melyekkel a Jeney ház iránt viseltettél.
Az öreg csodálkozva s bizonyos nehezteléssel né
zett reá.
Hogy Kálmán úrfinak most jut eszébe megbántani az öreg Borkát ?
Megbántani, Borka? Azt én, Borka, nem akarhattam.
Jutalom hív szolgálatomért, s kincs, mely nekem nem kell. Nem elég jutalom-e nekem, hogy árva létem
re Kámorban felnevekedtem, s az a szép telek, melyet a megholt kegyelmes úr Diós-Jenőn ada, nem jutalom volt-e, s én még kincseit is megraboljam jóltevőimnek?
Kálmán úrfi, Kálmán úrfi, hogy oly sok idő alatt sem tudá magád Borka az úrfival megismertetni.
Bocsáss meg nemes szívű öreg, az nem úgy volt értve. Tudod, ha én vissza nem jövök, Kámor minden kincseivel együtt valami gálád kezébe jut, s talán épen az kapja királyi adományul,' ki eszköz volt, hogy a Jeney ház végső ivadékaiban is kidőlt.
Az nem történik, mert ha Kálmán úrfi háborúba megy is, s ott vész, van még akire e kincsek néznek.
S a z ?
Lóra kisasszony.
Ügy ? Jó szerencsét hozzá Borka. Te becsületes asz-szony vagy, szeretnéd a kincset Jeney örökösöknek megtakarítani, de abból alig leszen valami: tudod jó öreg, alig leszen valami.
Talán lesz Kálmán úrfi. Azt hiszi-e az úrfi, hogy Lórát valami idegen rablók vitték el. Hahaha, én töb
bet tudok.
S mit tudsz te szerencsétlen öreg ? mond Kálmán, tüzesen megragadva Borka kezét, s rá függesztvén sze
meit, mintha ki akarná nézni belőle a titkot.
Hm, mond Borka, amit én tudok, azt az úrfi nehe
zen tudja, az olyat csak mi asszonyok tudjuk észrevenni.
De ne nézzen hát rám olyan mérgesen Kálmán úrfi, szinte fáj a szemem belé.
Ki vele amit tudsz, vagy . . . .
Az istenért, miért haragudott úgy meg úrfi, hiszen én megmondok mindent szívesen. Nem vette-e észre Kálmán úrfi, hogy a szép ifjú úr aki mindég ide jött vadászatra, Lóra kisasszonyt szereti?
Ki az, boldogtalan, mondd meg ?
Kicsoda? mintha nem tudná: Forgách úrfi.
Úgy? azt tudtam.
Rég szerette Lóra kisasszonyt, s úgy látszott, a kisasszony is őt, de titkolta, mert a megboldogult ke
gyelmes úr haragban volt aForgáchokkal. S rövideden szólva, én tudom, hogy Forgách úrfíval ment el Lóra Tudod, te vén szatyor, mond Kálmán haragra lob
banva, s engem itt hagysz várakozni, s szádból kiol
vasni a szót?
Azaz, csak úgy gondolom Kálmán úrfi, mert hej, hamis érzés az a szerelem.
Vagy úgy, hát csak gondolod? Én is gondoltam ösz-ve vissza sok tarkát és bolondot életemben, de ösz-vele
140 Í5AJZA BESZÉLYEI.
nem akartam senkit elámítani mint te most engem. Most p. o. azt gondolom, hogy Lóra még ma vissza jő hat lovú tüzes szárnyú lovakon vágtatva be Kámorba, mintha a szélkirály húga volna; de mivel a gondolat bolond, elhallgatok vele, s magam sem hiszem, s pari
pát nyergeltetek, s megyek merre szemeim visznek, a helyett hogy bevárnám.
S nem hiszi azt az úrfi ? én pedig hiszem, hogy ha a kisasszony és Forgách megtudják, hogy az öreg 'úr meghalt, nem levén többé kitől félni Forgáchnak, azon
nal visszajönnek.
Attól mentsék meg jó istenei Forgácsot és engem.
Hogyan ? Nem fogadná őket az úrfi szívesen ? Hallgass öreg, azt te nem érted, mond Kálmán iszonyú tűzzel, mely mutatá, hogy még a gondolattól is borzad, ha Forgáchnak kell lennie húga rablójának.
Készen vala minden, s a két utazó paripákra ülvén, elhagyá K á m o r falait. Egy komor ködös reggel vala, az ég elborulva, s alig lehete tíz lépést előre látni, ám
bár június 15-dike volt. Kálmán lelke sötét és borongó, mint a sivatag köde, melyben útját folytatá. Midőn a várkapun kiértenek, felkapcsolák sisakjaikat, hogy magokat minden vizsga szemek előtt ismeretlenekké te
gyék, s csendesen haladtak lefelé a hegyeken. Eleintén azt tévé fel magában Kálmán, hogy Buda felé veszi útját, de az a gyanakodás mely előbb is már foglala-toskodtatá lelkét, hogy t. i. Forgácsnak kell a dologban valamit tudnia, most az öreg Borka beszéde után új erővel lepte őt meg, s megváltoztatván szándékát, lo
vának fékét Szécsény tája felé fordítá.
Már jó tova haladának, de még mindég erdők kö
zött, amint az út mellett két asszony szemeikbe ötlék.
Egy forrás mellett ültének, s közel egymáshoz, bizo
dalmas beszélgetésben. Egyike a két asszonyoknak az a boszorkányi tetteiről elhíresült molnárné volt, kit az olvasó már ismer, a másika egy még ennél vénebb bába Diós-Jenőről, kinek ugyan nem volt boszorkányi híre, de hogy valami ily lény lehetett, az akkori babonás
világ-141