3. Környezeti ásványtan (Weiszburg Tamás, Tóth Erzsébet)
3.4. Azbesztek – egy környezeti szempontból kiemelt ipari ásványcsoport
3.4.2. Az azbesztek egészségre gyakorolt hatása
Az azbesztek elsősorban a légző szervrendszeren („belélegezve”), kisebb mértékben az emésztő szervrendszeren („lenyelve”) át juthatnak be az emberi szervezetbe (3.4.3. ábra).
Nem tartalmaznak toxikus elemeket (pl. nehézfémeket), így nem „mérgezők” a szó
hagyományos értelmében; nem tartalmaznak radioaktív elemeket sem, így sugárveszélyt sem jelentenek.
3.4.3. ábra. Az azbesztszálak útja a légző és emésztő szervrendszerben, a szálak által generált betegsé-gekkel. Kék szín jelöli a nem-daganatos, piros a rosszindulatú (daganatos) elváltozásokat A belélegzett szálacskák, csak úgy, mint a levegő, és általában a porszemcsék, a garat-légcső-hörgő-hörgőcske útvonalon jutnak el a léghólyagokig, ahol a gázcsere zajlik. Lefelé a légutak egyre szűkülnek és többször elágaznak. A szemcsék tüdőbe jutásának hatékonysága a szemcsemérettel fordítottan arányos, azaz belégzéskor a legkisebb szemcsék jutnak legmesszebbre. A kilégzés során pedig a legmélyebbre jutott szilárd szemcséknek van a legkisebb esélye távozni a légárammal.
A léghólyagok kulcsszerepet játszanak a légzésben: a léghólyagok felszínén keresztül a belélegzett oxigén a tüdőből a vérbe jut, míg a szén-dioxid a vérből a tüdőbe kerül, és a kilégzéssel távozik. Minden, a léghólyagokig lejutó szilárd szemcse idegen test, ezért
védekező mechanizmust vált ki a szervezetből. Ez ugyanúgy igaz az azbesztszálra, mint a házi por leggyakoribb alkotórészére, a kvarcra.
A szervezetnek többféle módszere van arra, hogy a belélegzett részecskéktől megszabaduljon. A védekező mechanizmusok sokfélék, függnek a porszemcsék anyagától, méretétől, oldhatóságától. A légutakban felszaporodik a váladék (nyák), beburkolja a nagyobb részecskéket, így azokat könnyebb felköhögni. Ezen kívül a légutakat borító sejteken lévő csillók fölfelé, a tüdőkből kifelé terelik őket. A tüdők léghólyagjaiban különleges falósejtek, az ún. makrofágok az idegen részecskék többségét bekebelezik, és feloldják őket, de legalábbis elszigetelik a szervezettől. Ha a porszemcse nem oldódik fel a tüdő enyhén savas körülményei közt, bejuthat a szövetekbe. A feloldhatatlan, kikerülhetetlen szemcsék felületén olykor vastartalmú fehérjekéreg képződik, ezzel igyekszik magát távol tartani a szervezet az idegen anyagtól. Az azbesztszálak a léghólyagoktól egészen a tüdők külső felszínéig eljutnak a nyirokrendszeren keresztül, a tüdőket kívülről és mellkasüreget belülről borító mellhártyák közötti térbe.7
A nagy tömegben, hosszú időn át a tüdőbe jutó porok a tüdőben kötőszövet-szaporodást (fibrózis vagy rostos hegesedés) idéznek elő. Ha ezt kvarcpor váltja ki, szilikózis8 a betegség neve, ha azbeszt, azbesztózis. Azbesztózis főként a léghólyagok régiójában (alsó tüdőlebeny) fordul elő, csökkentve a légzési kapacitást (száraz köhögés, légszomj, csökkent terhelhetőség, mellkasi fájdalom tünetekkel). A mellhártyán (latinul pleura) leggyakrabban jóindulatú kötőszövetes felrakódás (pleurális plakk) fordul elő, ez érdemi egész-ségkárosodást nem jelent, csak jelzi az azbesztexpozíciót. A mellhártyák régiójában kóros folyadékképződés és ritkán hegesedés (pleurális fibrózis) is előfordulhat az azbesztszálak hatására.
Az azbesztek által kiváltott védekező mechanizmusok nyomán gyulladásos állapot alakul ki az élő szervezetben, sok olyan vegyület keletkezik, amely elősegíti a mutációt vagy a kóros sejtburjánzást, végső soron rákot okozva. Főként az amfibolazbeszt belélegzéséhez kötik a mellhártyát és hashártyát érintő savóshártya daganatot (rosszindulatú mezotelióma). A tüdőrákot – sok egyéb tényező mellett – amfibol- és krizotilazbeszt is kiválthatja az orvosi kutatások szerint. A tüdőrák esélyét az azbesztpor belégzésével párhuzamos dohányzás is növeli: az azbesztszálak nagy fajlagos felületén megkötődnek a cigarettafüstben megtalálható, rákkeltő policiklusos aromás szénhidrogének (PAH), amelyek azután az azbesztszálakkal a tüdő minden zugába eljutnak.
A léghólyagok régiójába lejutott porszemcsék orvosilag nem moshatók ki, legfeljebb oldódásuk révén csökkenhet mennyiségük (vagy a szervezet más régióiba való elszállítódás nyomán). Éppen ezért az azbeszthez kötődő betegségek nem gyógyulnak meg és a legtöbb azbeszthez kötődő egészségkárosodás kezelésére nincs terápiás lehetőség. A betegség rosszabbodása (progresszió) főként az azbesztexpozíció kezdetén jellemző.
Magyarországon (az európai szabályozással összhangban) a következő, azbesztexpozícióhoz kötődő foglalkozási eredetű betegségeket kell az egészségügyi hatóságoknak nyilvántartani: azbesztózis, mezotelióma (savóshártya daganat), azbesztexpozícióhoz köthető hörgő- és tüdőrák, a mellhártya légzésfunkció csökkenéssel együtt járó hegesedése (fibrózis).
7 A két mellhártya közötti teret folyadék tölti ki, csökkentendő a tüdők és a mellkasüreg belső fala közti súrlódást légzéskor.
8 A szilikózis a legrégebben ismert foglalkozási eredetű megbetegedés.
Az azbesztszálak hatását, az azbesztszálak jelenlétére az élő szervezet által adott védekezési válaszokat a mai napig vizsgálják. Vizsgálják az elhunytak tüdejében levő száltartalmat, vannak „in vitro” (azaz „üvegben” – petricsészében, modelledényben) és „in vivo” (azaz életben, modellállatokon végzett) kísérletek. Sok adatot szolgáltatnak az azbesztnek kitett népesség (foglalkozásból adódóan azbeszttel kapcsolatba került csoportok, pl. azbesztfeldolgozó gyár munkásai, bányászok; természetes azbesztelőfordulás környezetében élők) statisztikus vizsgálati eredményei is.
Sokszor ellentmondóak a vizsgálatok eredményei. Az azbesztek közül az amfibolazbesztek, s ezen belül is kiemelkedően a riebeckitazbeszt (krokidolit vagy kék azbeszt) rákkeltő hatása igazolt. A krizotil rákkeltő hatása máig kérdéses, ha van is, lényegesen kisebb az amfibolazbesztekénél. Ezzel együtt, a Nemzetközi Rákkutatási Ügynökség (International Agency for Cancer Research) nem tesz különbséget száltípusok között, és az azbeszt összes fajtáját a legkockázatosabb, 1-es kategóriába9 sorolja (Group 1 – embereknél rákkeltő10).
Az amfibolazbesztek nagyobb kockázata több dologból adódik:
Kémiai szempontból, a lényegesen eltérő kémiai összetétel és szerkezeti felépítés miatt, az amfibolszálak tartósan fennmaradnak a tüdőben (modellszámítások szerint olyan lassan oldódik, hogy e hatás csak 6–8 év után kezd észlelhetővé válni), míg a krizotil jobban oldódik (egy éven belül feloldódik még egy 1 µm átmérőjű szálköteg is). Így a krizotil mennyisége az idővel sokkal gyorsabban csökken a tüdőben.
A vas (elsősorban a Fe2+) jelenléte az amfibolokban káros hatású redox-reakciókat vált ki. (A krizotilban nem kell számolnunk jelentős vas helyettesítéssel.) A vasas fehérjekéreg képződése is káros hatású, és elsősorban az amfibolszálakra jellemző.
A fizikai viselkedés miatt is az amfibol a kockázatosabb. A léghólyagok régiójában a hosszabb azbesztszálak kártékonyabbak. A falósejtek a rövidebb szálakat képesek bekebelezni, és míg az amfibolazbeszt kötegek hosszában foszlódnak (így a szálak hossza nem csökken a tüdőben), a krizotilszálak keresztben törnek, ez a rövidülés pedig segíti a falósejtek munkáját.