Az 1943. szeptember 23-án megalakult köztársasági kormány pénzügyminisztere Domenico Pellegrini Giampietro lett, akinek az életútjáról már volt szó. Az alkotmányjog professzora Pellegrini a mérsékelt, mondhatni értelmiségi fasiszták közé tartozott, elsődleges célkitűzése a még a „csizma” nagy részét uraló RSI súlyosnak tűnő gazdasági-pénzügyi helyzetének, a lehetőségek szerinti helyrehozatala volt. Meg kellett védenie az államháztartást, és a német megszállás előidézte gazdasági-pénzügyi helyzetben helyre kellett állítani a viszonylagos pénzügyi egyensúlyt.
Jelentős problémát okozott, hogy Herbert Kappler ezredes SS alakulatával 1943. október 16-án elrabolta a Banca d’Italia tartalékait, és Mil16-ánóba vitte. A zsákm16-ány 3 milliárd líra (ebből 2 milliárd aranyban, 1 milliárd pedig nemzetközi valutában volt). Ehhez az összeghez még további milliók kerültek, melyet más bankokból vittek el.
A gazdaságot súlyosan fenyegette a németek által kiadott háborús-megszállási pénznem, német elnevezéssel a Reichskredit Kassenscheine, mely igénybevételével szabadon vásárol-hattak a megszállt olasz területeken, ezáltal természetesen jelentős inflációt előidézve. Ehhez még hozzácsapták a szeptember 8. után előállott háborús költségeket, melyeket szintén az RSI kormányával szándékoztak megfizettetni.
Az RSI kormányának a megalakulásától kezdve, és személyesen Giampietro Pellegrini miniszternek is az volt a szándéka, hogy vissza tudják szerezni a gazdaság feletti ellenőrzést és megfékezzék az inflációs folyamatokat.
Tárcájának átvételét követően Giampietro Pellegrini azonnal hozzákezdett a problémák megoldásához. 1943. október 25-én egyezményt kötött az RSI és Németország kormánya, melynek értelmében visszavonták a háborús márkát.
A háborús viszonyok ellenére Domenico Pellegrini Giampietro pénzügyminiszter és Giuseppe Tassinari földművelésügyi miniszter igyekeztek a lehetőségeknek megfelelően mindent megtenni a gazdaság és a mezőgazdaság támogatásáért. Jó hozzáállásuk eredménye volt, hogy a háború ellenére az 1945-ös mezőgazdasági termés viszonyítva a legjobbak között volt.
A nagy városok finanszírozása súlyos problémákkal küzdött, kiürült a kommunális kassza a nagy városokban. Milánó likviditási problémáit Pietro Parini podesta egy „Milánó város” el-nevezésű népi hitelkötvény kibocsátásával oldotta meg. Milánóban a „Parini hitel” néven is-mert, a Milánó kommunális költségeihez történő népi hozzájárulás révén a város 1056000000 lírát bevételezhetett.
Az állam pénzügyi helyzete, a háború jelentősen megterhelte az RSI gazdaságát.
Érdemes lehet egy pillantást vetni az RSI 1944 évi költségvetésére. Mint személyesen Giampietro Pellegrini leírta, a Saló aranya /L’ Oro di Salo/ című tanulmányában, a jelentős hiányokkal küzdő költségvetés számadatai a következőképen oszlottak meg:
Tétel: Milliárd líra:
Az RSI rendes és rendkívüli kiadásai 170,6
A Harmadik Birodalomnak fizetett háborús költségek 189,0
Teljes kiadások 359,6
Rendes bevételek 50,4
Nettó pénzügyi mérleg: -309,2
A kiadásokkal szemben a bevételi oldal a következő: fizetett háborús hozzájárulás, a bombázások, háborús károk helyrehozatala) miatt a költség-vetés óriási, mintegy 300 milliárd lírás hiánnyal zárult, melyet rendkívüli pénzügyi lépésekkel lehetett kompenzálni, így a költségvetés végül is enyhe, 20,9 milliárdos többlettel zárult.
Az állam szociális jellege következtében igyekezett a lehetőségek szerint megvédeni a lakosság vásárlóerejét. Az 1943. december 6-án kibocsátott, 833. számú kormányrendelet megtiltotta az ipari és mezőgazdasági termékek árak megváltoztatását, és a közszolgáltatások díjszabásának emelését.
Kizárólag az árak nemzeti felügyeletét ellátó szerv változtathatott az árakon.
A rendkívül súlyos károkat okozó szövetséges bombázások ellenére az észak-olasz ipar nagy lendülettel termelt. 1944 folyamán legyártott 15000 gépkocsit, 3500 teherautót, 3400 motorkerékpárt, 1600 vontatójárművet, 400 ambuláns kocsit, 740 páncélozott járművet, 8000 repülőgépmotort, 1450 repülőgépet, 2200 gépet felújítottak. A MAS Flotilla mintegy 6120000000 líra értékben 100 különféle hadihajót (torpedóromboló, korvett) rendelt, emellett nagyszámú felújítást.
A szárazföldi haderő mintegy hétmilliárd líra értékben rendelt fegyvereket: 10000 puskát, 94000 géppisztolyt, 54000 automata pisztolyt. Nagyszámú könnyű fegyvert is előállítottak:
Románia 50000 MAB. 38/42 típusú puskát rendelt. Legyártottak a svájci S.I.S. céggel együttműködve 4400 löveget, 4600 célzó berendezést 30000 kerékpárt, 3200 folyami kompot, személyes katonai felszereléseket, így példaként csak a Volksturm részére 1500000 darabot.
Piacenza és Torinó fegyvergyárai felújítottak 1181 löveget, Bolognában, Piacenzában, Genovában felújítottak 500 tankot, 12500 gépjárművet. Nagyszámú páncélozott járművet újítottak fel a FIAT és az Ansaldo üzemeiben, 1100 torpedót gyártottak le.
Jellemző módon mintegy 40000 olasz gépkocsit és 21000 vontató eszközt foglalt le a Wehrmacht, 140000 privát és katonai olasz autó semmisült meg, 1200 olasz repülőgépet állított saját használatba a Luftwaffe.
Hatalmas értékek kerültek ki az országból: 12000 vasúti kocsi kellett, hogy 1943. október 31-ig a németek elszállítsák a g31-igantikus hadizsákmányt.
A fenti költségvetés kapcsán említésre került háborús hozzájárulás, egyébként még a kormány öröksége volt. Ugyanis július 25. után megegyezés született a Badoglio-kormány és az O.K.W. között, melyben a német vezérkar igényt nyújtott be az olasz kor-mánynak, hogy az ország megvédése fejében havi hétmilliárd líra összeget kell fizetni hábo-rús hozzájárulásképp. Az említett egyezményt az RSI kormánya is érvényesnek fogadta el.
Talán érdemes áttekinteni, hogy mindezek alapján mennyi nyersanyag és gépi berendezés került ki az országból.
Nyersanyagok: 60000 tonna kén, 70000 tonna pirit, 63000 tonna cirkónium-dioxid, 2500 lábbeli, 353000 kg. selyem, 3800000 kg gyapjú, 2500000 kg pamut, 27400000 kg. textilszál, 40000000 kg. különféle fonál, 54000000 kg, különféle textília, 680000 kg. műszál, 170000 tonna papír, 4000 tonna nyomdai papír, 800000 köbméter fa, 120000 tonna egyéb különféle nyersanyag, ezen kívül különféle értékes berendezések és tárgyak (kárpit, gobelin, ezüst, kristály, konyhai-, bár- berendezések, játékok, zenei eszközök) Az utóbbiakat többnyire önkényesen vitték el. Talán itt nem mellékes megjegyezni, hogy a műkincsek iránt rendkívüli érdeklődést tanúsító Hermann Göring létrehozott egy speciális katonai egységet /Kunst-schutz/, melynek nevében foglalt feladata a műkincsek védelme lett volna, azonban nagyszámú értékes festményt, szobrot szállított ki Németországba.
Az utóbb említett értéktárgyak gyerekjátéknak minősültek az alábbiakban felsorolandó járművekhez, gépi berendezésekhez képest:
1943-ban 10000 különféle gépkocsi, 1944-ben már 12000, 1945-ben pedig 100000. 1943-ban 500 teherautó, 1944-ben 3000, 1944-45 120000 /e szám magánautókat is tartalmaz/. 1943-ban 7000 motorkerékpár, 1944-ben 3000, majd 1945-ben 20000 privát jármű került ki Német-országba.
Mindezeken túl nagy mennyiségű, különféle alapanyagot, gépet, berendezést szállítottak ki Németországba: 1350000 kg. színesfém, 4750000 kg. olvasztásra szánt fémanyag, 300000 kg félig feldolgozott termék, 3200000 kg. vegyes fém áru, 2800 darab szerszámgép, 3400 darab (90 vagon) egyéb gép, 640 fegyvergyártó gép, 160 nyomdagép. 1200000 tonna speciális acélárú, 240 tonna lemezárú, 1200000 tonna speciális öntvény, 160 teljes ipari üzem, 4 teljes haditechnikai üzem, 43 lerombolt ipari üzem, 12000 villanymotor, 43 műhelyben alkalmazott speciális jármű.
Az RSI gazdaságának jelentős megterhelését jelzi, hogy csak 1944 első negyedévében a német megrendelések elérték a 12 milliárd 360 millió líra értéket.
Az állandó szövetséges bombázások rendkívüli károkat idéztek elő, mintegy 2160 ipari üzemet rombolt le, vagy rongált meg a szövetséges légierő a 8300 légi csapás során. E 450 milliárd lírás kár azonban nem paralizálta teljesen az ipari termelést, viszont jelentős mértékben csökkentette.
A legnagyobb károk a vasúthálózat bombázásából származtak, hiszen mintegy 1200 km vona-lon zárták el a közlekedést és 9500 vagon árút nem lehetett elszállítani a folyamatos légi gép-puskázás miatt. Az ezekben szállított különféle árúk egy részét a környékbeli lakosok szét-hordták, így olaszok tízezrei gazdagodtak a háború végén a szövetséges légitámadások révén.
Összegezve a háború az olasz állam tulajdonában szinte felmérhetetlen károkat idézett elő. Ennek adatai nagy vonalakban a következők:
Olasz Államvasutak: 900 milliárdos kár,(7000 km vasútvonal, az épületek 47 %-a, a moz-donyok és villamos mozmoz-donyok 60 %-a, a személykocsik 90 %-a, a tehervagonok 80 %-a.
Az állami úthálózat veszteségei is tetemesek, 500 milliárd líra körül voltak. Elpusztult az állami autósztrádák 60 %-a, vagyis 42000 km, a provinciák autósztrádái 40 %-a, a kommu-nális utak 20 %-a. 7968 fontos híd, 5269 kisebb híd, Az épületek 45 %-a, a géppark 70 %-a volt a veszteség.
A kereskedelmi flotta 300 milliárd lírás kára legjobban a szállítóképesség 3500000 tonnáról, 429000 tonnára történő csökkenésével fejezhető ki. 26 óceánjáró süllyedt el, megsemmisült további 42 nagy hajó.
A villamos erőművekben 450 milliárd líra kár keletkezett, 2789 km villamosvezeték semmisült meg, ezenkívül nagyszámú transzformátorállomás.
Magánépület-állomány kárai: 800 milliárd líra, mintegy ötmillió használhatatlan épülettel, ezen kívül 450000 lerombolt állami épület. Hétmillió ember maradt fedél nélkül.
Az állattenyésztés vagyonának 70 %-a odaveszett, 550 milliárdos kár keletkezett az állomány-ban, az épületekben, a gépekben. 4 millió hektár terület művelhetetlenné vált.
Az olasz gazdaság összveszteségét jól illusztrálják a következő számok: az 1938-as 16580 millió líra nemzeti jövedelem, 1945-re 6800 millióra csökkent.
Az olasz gazdaság háborús produktuma, a németek és a szövetségesek által okozott károk ellenére még így is nagyon jelentősnek tekinthető. Az RSI ipara, a mezőgazdaság a háborús rombolások és az értékek az ország gazdaságából történő kivonása ellenére az utolsó pillanatig részlegesen működőképes maradt.
Az RSI gazdasági helyzete kapcsán mindenképpen ki kell térni egy speciális kérdéskörre, az ipar egy részének a szocializálására.
Az Angelo Tarchi, Alessandro Pavolini, Nicola Bombacci, Mario Sargenti által kidolgozott, Veronai Kiáltvány, melyet Mussolini részletesen áttekintett, már tartalmazott utalásokat a gazdaság bizonyos szektorai államosítására.
Míg a ventennio a hagyományos uralkodó csoportok, és a fasiszta középrétegek bizonyos együttélését hozta, a július 25, majd a szeptember 8. után megjelenő új törésvonalak a plebejus, radikális fasiszták térnyerését, erősödését eredményezték. Felerősödtek a 20-as évek szindikalista törekvései.
A történelmi feladat végrehajtásához megfelelő személy kellett találni. Ő a már említett Angelo Tarchi mérnök volt, a korporatív gazdaság minisztere, aki hivatalát Milánóban akarta működtetni, de átkerültek Bergamóba.
1944. január 11-re már elkészült a szocializálás komplex programja. Az elvi előkészítést a konkrét jogi lépések követték, 1944. február 12-én napvilágot látott a rendkívüli részletes-séggel kidolgozott, 45 törvénycikkből álló szocializációs rendelet /Decreto Legge sulla Socializzazione/, mely a veronai kongresszus által meghatározott mederbe akarta terelni az olasz gazdaságot.
A szocializálási rendelet azon üzemekre irányult, melyek nyersanyagokat, energiahordozókat termeltek, vagy az állam számára stratégiai fontossággal bírtak. Az üzemi tanácsok döntési jogot kaptak a termelés irányításáról és a profit elosztásáról. Az üzemi tanácsokban a rész-vényesek és a dolgozók egyaránt helyet kaptak. Az adott üzem vezetői azonban személyesen felelősek voltak az állam előtt. A dolgozók, a részvényesek, a kormányzati felügyelők jogviszonyainak szabályozására egy új állami hatóságot hoztak létre.
Az észak-olasz nagytőke természetesen ellenállt a szocializálási terveknek, a németek úgyszintén, féltve a haditermelés hatékonyságát. Az illegális kommunisták szinte az egész szocializálást, ahol tudták szabotálták.
Akcióik ellensúlyozására fiatal, tragikus sorsú torinói párttitkár Giuseppe Solaro (1914-45) és Paolo Zerbino prefektus, majd miniszter számos munkásgyűlést, sajtókonferenciát rendeztek példaként a FIAT-nál.
A németek egyébként Milánóban az olasz ipar ellenőrzésére, a fegyverkezési minisztériumuk által kirendelt, Hans Leyers tábornok személyében felügyelőt állítottak hivatalba.
Hans Leyers és Rudolph Rahn nagykövet is számos alkalommal hangot adtak aggodalmaik-nak a szocializálási tervek kapcsán, végül azonban belügynek minősítették. Mussolini igyekezett megnyugtatni a németeket, hogy nem lesz felfordulás, nem lesz anarchia. Ennek szellemében bizonyos szabályok lehetetlenné tették az egyoldalú kisajátításokat, a dolgozók és részvényesek tanácsaiban jelen kellett lenni az igazgatóknak. A vállalatok tanácsaiba a kormányzati megbízott által elfogadott alkalmazotti képviselők kerülhettek be. Tehát, a kiválasztás és a választás kormányzati ellenőrzésével az állam kontroll alatt tarthatta az üzemi tanácsokat. 1944 tavaszától 1945 elejéig a tervezett rendben megtörtént a szocializálás. A kormány vélt népszerűség-növekedése helyett, az 1944 márciusi nagy sztrájkok nem a munkások lelkesedésére utaltak.
Mussolini lehangoltan közölte néhány fasiszta aktivistával 1944 júniusában: „A tömeg mindenre, amit tettünk az olasz népért 1940 óta, azt mondja, hogy rossz... Togliatti elvtársra vár, aki ma Rómában pontifikálja Sztálin nevében egy új állam létrehozását.”
A történelem furcsa játéka volt, hogy a magát részben baloldaliként minősítő Észak-Olaszország Nemzeti Felszabadítási Bizottsága /CLNAI/ 1945. április 25. utáni egyik első rendelkezése a szocializálás hatálytalanítása lett.