Az RSI történetére tragikus árnyat vető per 1944. január 8-10. között zajlott le a veronai Castelvecchio /Régi vár/ koncerttermében, ugyanott, ahol előző év novemberében alakuló ülését tartotta a PFR.
A vádlottak padjára személyesen, vagy távollétükben azok a politikusok kerültek, akik 1943.
július 25-én a következmények ismerete nélkül aláírták, elfogadták Dino Grandi napirendi javaslatát, mely végeredményben megvonta a bizalmat Mussolinitől, és ez által elmozdította a miniszterelnöki tisztségről.
A per a PFR égisze alatt zajlott, a főtitkár Pavolini hozta létre a Különleges Bíróságot az Olasz Szociális Köztársaság védelmére /Tribunale Speciale per la difesa dello Stato della Repubblica Sociale Italiana/. A bíróság tanácselnöke Aldo Vecchini, az MVSN egy parancs-noka, a vád képviselője Andrea Fortunato jogászprofesszor, vizsgálóbíró Vincenzo Cersosimo lett. Mindhárman a PFR „kipróbált hitű” radikális szárnyát képviselték. A tanács tagjai is hasonló beállítottságúak voltak. Foglalkozásukat tekintve volt köztük GNR parancsnok, orvos, ipari munkás.
A per törvényességét maga Piero Pisenti igazságügyi miniszter is vitatta. Szerinte hiányoztak a bizonyítékok az együttműködésre az aláírók és a királyi ház között, a július 25-i szavazás szabálytalan módon folyt le, az árulás vádja bizonyíthatatlan volt, hiszen a Duce is tudatában volt Grandi napirendi javaslatának. Maga Mussolini is tudta, hogy a per eljárásjogi abszurdum, de valószínűleg német nyomásra nem szólt-szólhatott bele.
Érdekes módon Farinacci nem került a vádlottak padjára, bár saját hatalomátvételt tervezet, de aláírása nem volt megtalálható Grandi napirendi tervezetén. Bizonyára, mert a németek által védett, támogatott személyiség volt.
Pisenti teljesen tisztában volt azzal, hogy a vádlottak 1943. július 25-én semmi, az akkor érvényes jogba ütköző cselekményt nem követtek el. Helyesen látta, hogy az árulás vádja értelmezhetetlen, jogi értelemben pedig elfogadhatatlan, visszaható hatályú értelmezést jelentett. Mussolini bizonyára német nyomásra zöld utat adott a radikálisok által levezényelt per lefolytatásához. Ormos Mária művében idézi Giuseppe Dolfin, Mussolini titkára visszaemlékezését, aki szerint a Duce úgy láttatta: „...én vagyok a legkisebb mértékben meg-győződve a per hasznosságáról, ami nem fog megoldani semmit.”
Az elérhető vádlottakat 1943. október 19. – november 4. között tartóztatták le, majd a Scalzi-börtön különálló celláiba helyezték el őket. A szokásos őrség őrizte őket, kivéve Cianót, aki
Galeazzo Ciano (1903-44) volt külügyminiszter, a Duce veje
Emilio de Bono (1866-1944) volt miniszter, tábornok, hadseregparancsnok Giovanni Marinelli (1879-1944)
Carluccio Pareschi (1898-1944) Luciano Gottardi (1899-1944) Tullio Cianetti (1899-1970)
Az utóbbi négy személy nem az első vonalban volt, főként a fasiszta pártban és a korporációk vezetésében töltöttek be szerepet.
A radikálisok, az őket képviselő tanács és vád indulata elsősorban az általuk „fő árulónak”
tekintett Ciano ellen irányult.
A három napig tartó tárgyalás 1944. január 8-án kezdődött a vád ismertetésével és a vádlottak felsorolásával. A koncertterembe beengedték a közönséget, az épületet kívülről az államrend-őrség és a helyi pártalakulatok biztosították Pietro Caruso rendőrparancsnok irányításával.
Dr. Perani, Gottardi védője felvetette, hogy mivel magas rangú katonák állnak a bíróság előtt, az ügyben katonai bíróság lenne illetékes, azonban e felvetést a vád képviselője Andrea Fortunato, majd a tanács is elutasította.
Ezt követően meghallgatták a vádlottakat, elsőként De Bonót, Pareschit és a többieket. Ciano utoljára maradt. Ezt követően a tanúk kerültek sorra: Carlo Scorza, Ettore Frattari, és Enzo Galbiati. Utóbbi esetében fel sem merült, hogy július 25. előtt passzív magatartásra utasította az MVSN-t. Valószínűleg nem tudtak róla.
A következő napi tárgyaláson elsőként felolvasták Cavallero tábornok visszaemlékezését, mely a tanács szerint terhelő jelleggel bírt a vádlottakra, majd Enrico Vezzalini bíró, aki Novara és Ferrara prefektusa volt, tett fel kérdéseket a vádlottaknak. A tárgyalás végén Fortunato ügyész mind a hat vádlottra halálbüntetést kért.
A védők egybehangzó álláspontja szerint egyik vádlott sem árulta el, és nem szándékozott megdönteni a rendszert, szavazatuk kizárólag Grandi napirendi pontjainak téves értelmezése volt.
Az utolsó napon, 10-én a per Arnaldo Fortini, Cianetti védője álláspontja ismertetésével kezdődött. Az ügyvéd azzal érvelt, hogy Cianetti nem szándékozott semmiféle olyan napi-rendi pontot megszavazni, mely a fasizmus bukását eredményezte volna, ezen kívül másnap reggel a Mussolinihez írt levelében visszavonta szavazatát. Miután a vádlottak már nem szándékoztak a továbbiakban álláspontjukat kifejteni a tanács ítélethozatalra vonult vissza.
A hiteles visszaemlékezések szerint a tanács szavazása két szakaszban történt. Az első szavazás a vádlottak bűnösségére, a második pedig az enyhítő körülményekre vonatkozott. Az első szavazás mindegyik vádlottat „bűnösnek” minősítette, a másodikon pedig csak Tullio Cianetti esetében találtak enyhítő körülményt.
A végső szentencia tehát az öt jelenlévő vádlott: Ciano, De Bono, Marinelli, Pareschi, Gottardi esetében halálos ítélet volt, Cianetti esetében mentő körülményeket találtak, így 30 évre ítélték.
A Fasiszta Nagytanács további, a napirendet támogató tagjai távollétükben lettek halálra ítélve.(Dino Grandi, Giusepe Bottai, Luigi Federzoni, Cesare Maria de Vecchi, Umberto Albini, Giacomo Acerbo, Dino Alfieri, Giusepe Bastiniani, Annio Bignardi, Giovanni Balella, Alfredo De Marsico, Alberto De Stefani, Edmondo Rossoni)
Az ítélethirdetést követően az öt halálraítélt védőik közreműködésével megírta a kegyelmi kérvényt – Ciano csak többek biztatását követően.
A kegyelmi kérvények azonban, valószínűleg Pavolini döntése miatt nem jutottak el Mussolinihez. Elutasításukra sem Pisenti igazságügyi miniszter, sem az illetékes katonai parancsnok nem volt hajlandó. Arra hivatkoztak, hogy nem az ő hatáskörük. E lépést formálisan a GNR helyi parancsnoka, Italo Viannini tette meg.
Január 11-én reggel 9 órakor, a 30 fős kivégzőosztag elé állt az öt vádlott a Verona melletti Porta San Procolo lőtéren. Agyonlövésüket a németek filmre vették.
A perről 1962-ben Carlo Lizzani rendező filmet készített.
A német bosszúvágyból, a rosszul értelmezet államrezonból fakadó per áldozatait igazság-talan, politikai indíttatású ítélettel sújtották.
Közöttük két kiemelkedő történelmi személyiségről beszélhetünk. Az idős Emilio de Bono (1866-1944) életútja átfogta az Olasz Királyság a Risorgimentóval induló ívét, hazája nagyhatalmi helyzete bukásáig.
A Királyi Torinói Akadémián avatták tisztté, majd 1912-ben a líbiai olasz-török háborúban harcolt. Ezt követően a bersaglierik/lövész/ alakulatok/ ezredese lett, számos kitüntetésben részesült az első világháborúban. Háborús élményei ihlették a „Monte Grappa te vagy a hazám” című, 1918-ban Antonio Meneghetti által megzenésített híres háborús dalt.
Már az első világháború alatt tábornokká léptették elő. Az 1922-es hatalomátvételkor a négyes fasiszta vezetés egyik tagja, majd az MVSN parancsnoka, de a Matteotti gyilkosság után lemondott.
1925-28 között Tripolitánia kormányzója, 1929-35 között gyarmatügyi miniszter /Ministro delle Colonie/ 1935-ben Olasz Kelet Afrika felügyelője, Eritrea kormányzója.
Az etiópiai háború első szakaszában az Eritreából kiinduló északi hadsereg parancsnoka, mely október elején elfoglalta Tigre tartományt. Október 14-én, miután elfoglalta Adua városát, kihirdette a rabszolgaság megszüntetését.
1943. július 25-én megszavazta Grandi napirendi javaslatát, ezzel közvetett módon a rendszer bukását. 1943 októberétől a köztársasági rendőrség vizsgálat alá vonta. A vizsgálat kezdetén saját villájában lakhatott, később azonban letartóztatták. Mikor 1944. január 10-én, a veronai koncertteremben kihirdették halálos ítéletét, belenyugvó iróninával kijelentette: „kissé becsap-tatok”.
Igazságtalanul tragikus sors adatott a per fővádlottja, Galeazzo Ciano számára.
Ciano 1903-ban született Livornóban. Édesapja Costanzo Ciano admirális, édesanyja Carolina Pini volt.
Középiskolai tanulmányait a velencei Marco Polo gimnáziumban kezdte, majd Genovávan fejezte be. Ezt követően jogi diplomát szerzett, majd diplomáciai pályára lépett, Rióban és Sanghaiban dolgozott. 1930-ban feleségül vette Edda Mussolinit. 1933-ban a Duce sajtó-főnöke, 1935-ben a Népi Kultúra Minisztériuma /MINCULPOP/ élére került. Pilótaként részt vett az etiópiai háborúban, amiért kitüntették.
1936-ban külügyminiszterré nevezték ki. Az olasz külpolitika új orientációját jelezte Dino Grandi és Flavio Suvich volt államtitkárok nagyköveti kinevezéssel történő eltávolítása.
Bizonyos történészek álláspontja szerint érintett volt az ellenzéki, baloldali Roselli testvérek egy francia szélsőjobboldali szervezet általi meggyilkolásában.
Bár érzékelte a német veszélyt, apósa felhatalmazására ő szignálta 1939. május 22-én az Acélpaktumot, alapvetően németellenes beállítottsága ellenére.
Albánia 1939 áprilisi elfoglalását követően, bár névleges tisztséget nem kapott, de az ország tényleges helytartójaként tekintették. Április 13-án kiáltványban fordult az albán nemzethez, megígérve nekik nemzeti aspirációik támogatását.
1939 szeptemberétől a „nem hadviselő” álláspont képviselője. Hitler ellenszenvét már ekkor magára vonta, a Führer célzásokat tett Mussolininek, hogy családjában áruló van.
1940 júniusában reá hárult a hálátlan szerep, hogy átadja az olasz hadüzenetet Franciaország és az Egyesült Királyság nagyköveteinek. Egyik ötletadója volt az általa hasznosnak és könnyűnek vélt görög háborúnak mely, mint tudjuk kudarccal végződött. Talán ez volt egyedüli jelentős tévedése.
Személyes barátság, mentalitásbeli hasonlóság kötötte Umberto herceghez, a király fiához.
Ezzel egy ideig elősegítette a királyi ház és a fasizmus közeledését. Az uralkodó kitün-tetésekkel, címekkel halmozta el. Édesapja Cortellazzo grófja címe mellé felvehette a Buccari grófja címet is.
1943 tavaszától vatikáni nagykövet, a Szentszék mintegy hídként szolgált az ellenséges államok felé.
1943 júliusában megszavazta Grandi napirendi javaslatát, melytől valószínűleg nem a válságba került rendszer megbuktatását, hanem valamiféle megújítását, átszervezését várta.
Sorsa itt fordult a tragikus célegyenesbe, a Vatikán nem volt hajlandó elrejteni őt és családját.
Naivitását jelzi, elhitte a német ajánlatot, hogy Spanyolországba viszik. Ugyanekkor ez igazolja, nem akarhatta a rendszer bukását, a szakítást, hiszen akkor nem keresett volna kapcsolatot a németekkel. A spanyolországi menekülés lehetősége helyett a Scalzi börtön, majd Verona következtek. A pillanatnyi államérdek felülírta a családi összetartozást a Ducével, a Pavolinivel ápolt személyes baráti és bajtársi kapcsolatokat, sorsa megpecsételő -dött.
Ciano külügyminiszterkén nemzetközi téren a méltányosságot, az önrendelkezés elvét akarta érvényesíteni. Naplóiból mindenkihez méltányos, emberséges viszonyulás érződik. Ember-sége nem kizárólag személyes kérdésekben nyilvánult meg. Személyesen mérsékelte, figyel-meztette Mussolinit is kisebb balkáni népek (szlovének, albánok, montenegróiak) helyzete értelmezésekor, a róluk szóló döntésekben. A konfliktusokat nem indulattal, inkább humor-érzékkel közelítette meg, példaként Kuba hadüzenetének 1942 elején történt átadásakor, a karibi szigetország nagykövete színjátékszerű viselkedése kapcsán iróniával írt arról, hogy Batista őrmester egész tengeri-, légi- és szárazföldi hadereje mozgósítva lesz Olaszország ellen. Nem maradtak el ironikus, részben jogos észrevételei, kritikái a Vatikán és a katolikus egyház egyes erkölcsi kilengései felé sem.
Nekünk magyaroknak tisztelettel és megbecsüléssel kell emlékezni a hajdani királyi külügy-miniszterre. Akárcsak a Duce 1938-ban, 1940-ben, az első és második bécsi döntés kapcsán bizonyos megértést tanúsított hazánk jogos revíziós igényei iránt és támogatta azokat: vagyis a Dél-Felvidék és Észak-Erdély jogszerű visszatérését. Bizonyos kérdésekben, példaként a Mura-vidék 1941 áprilisi visszafoglalása, már kevesebb megértést tanúsított, taktikai okokból inkább a számára sem minden tekintetben rokonszenves horvát politika álláspontját támogatta. Hangot talált a magyar kormányok a Német Birodalommal szembeni távolságtartó törekvéseivel.
Támogatta az olasz kultúra és művészet a magyarországi ismertsége erősödését.
A pannonhalmi bencés gimnázium a 30-as évek végén, a negyvenes évek első felében Galeazzo Ciano nevét viselte, kiemelt feladata az olasz kultúra hazai terjesztése volt.
A veronai fegyház 27. cellájában, naplója utolsó bejegyzésében, sztoikus nyugalommal nézett sorsa elé: „Nyugodtan elfogadom azt, amit most gyalázatos végzetemként szántak... Nehéz elviselni a gondolatot, hogy többé már nem nézhetek három gyermekem szemébe, nem vonhatom szívemre anyámat, sem feleségemet... Felkészülök a Legmagasabb Ítéletre... És ha, amikor az élettől búcsúzni készülök, sebtiben papírra vetett jegyzeteim közreadását megen-gedni vélem, azt nem a halálom utáni átértékelés, vagy önigazolás reményében, hanem azért teszem, mert hiszem, az Igazság becsületes tanúságtétele hasznos szolgálatot tehet, még e szomorú világban is azzal, hogy megkönnyebbülést nyújt az ártatlannak és lesújt azokra, akik bűnösök.”
Zárógondolatként megállapíthatjuk, a fiatalon tragikus véget ért Ciano grófot az olasz és az európai politika kiemelkedő, értékes személyiségének tekinthetjük. Lehetséges, hogy Európá-nak 1945 után is szüksége lett volna az általa képviselt emberségre, tárgyilagosságra, méltá-nyosságra.