A király és a Badoglio-kormány szeptember 9-én hajnalban elhagyták Rómát majd Brindisibe menekültek, mely az olasz állam „másik” fővárosa lett pár hónapra. A parancsok nélkül magukra hagyott olasz alakultok Róma környékén a túlerő ellen kifejtett hősies, áldozatkész küzdelméről már esett szó, a flotta jelentős része a zűrzavaros parancsok ellenére Málta szigetére tudott menekülni. A fegyverszünet rendelkezéseinek megfelelően azonnal fel kellett volna vennie a harcot a szövetségesek oldalán a németek ellen.
A Déli Királyság (Regno di Sud) felségterülete a „csizma” legdélibb részén azért volt biztosítható, mert szeptember 3-án két szövetséges hadosztály partra szállt Kalábriában és bizonyos déli területeket ellenőrzése alá vont. Egyébként a szövetségesek csak 1944 februárjában adták át a Foggia és Nápoly vonalától délre lévő területeket az olasz kormány-zatnak. Addig itt szövetséges katonai ellenőrzés érvényesült. (Allied Military Governement) Tehát 1943 szeptemberében a Déli Királyság felségterülete Itália jóval kisebb területére terjedt ki, mint az RSI-é, mely az adott pillanatban még az ország nagy részét foglalta magába.
A Déli Királyság területe csak a szövetséges előrenyomulás mértékében növekedhetett.
Nápoly a szeptember 27-30. közötti „négy nap”, a népi felkelés révén szabadult fel és került hatáskörébe. 1944 első hónapjaiban a Gusztáv-vonalon, valamint a híres Monte Cassino apát-ságnál megállt a front, és hosszú ideig változatlan maradt a katonai helyzet, ebből kifolyólag a Déli Királyság és az RSI felségterülete.
A július 25-i kormányfői kinevezést követően a király november 16-án ismételten megbízta Badoglio tábornokot a katonai-hivatalnok kormány megalakításával. A Badoglio-kormány október 11-én hadat üzent Németországnak, de csak több lépcsőben, később tudott megszer-vezni mintegy öt hadosztályt, melyeket be lehetett vetni a szövetségesek oldalán a háborúba.
Ha történészek az RSI-t függő államként állítják be, érdemes lehet idézni a Badoglio kormány lehetőségeinek megítéléséről magát a kormányfőt: „Még a tartományokban is, egyetlen szerény szövetséges funkcionárius felfüggeszthette, hatályon kívül helyezhette a legfelső olasz hatóságok intézkedéseit...”
A külkapcsolatok tekintetében is figyelemreméltó megállapítást tett a kormányfő: „A legfőbb szövetséges parancsnokság rendelete alapján az olasz kormány nem tudott kapcsolatot tartani, kommunikálni semmiféle szövetséges, vagy semleges hatalommal, ezt kizárólag a szövetsé-ges ellenőrző bizottságon keresztül tehette meg. Az Allied Military Governement-AMG, tehát a Szövetséges Katonai Kormányzat 1944 februárjáig a kormány minden lépését ellenőrzése alá vonta.
A Déli Királyság kormánya korlátozott hatásköre a továbbiakban is fennmaradt. A szövetségesek katonai tevékenységébe nem avatkozhatott bele.
A szövetséges hadműveletek áldozatául esett több mint 20000 olasz civil lakos, közülük 628 személy 1944 decemberében Bariban vesztette életét. 1944 decemberében a Luftwaffe csapást mért a Bari kikötőjében állomásozó szövetséges hadihajókra, 19-et elsüllyesztett. Egyik hajó, a John Harvey mustárgáz-bombákat szállított, a bombázás következtében a városban elsza-badult az 1925-ös genfi konvenció által tilalmazott harci gáz és az említett számú emberéletet oltotta ki. Churchill személyesen tiltotta meg a vizsgálatot az ügyben, a németeknek tulajdonította a gáz által előidézett pusztulást. Példaként tehát, a déli kormány ilyen kérdésekbe nemigen avatkozhatott bele.
A Déli Királyság területén fennmaradtak a gazdasági nehézségekből fakadó társadalmi ellentétek. Tragikus esemény történt 1944. október 19-én Palermóban: az alapvető élelmi-szerek hiánya miatt zavargások robbantak ki, melyeket csak úgy tudtak letörni, hogy a csendőrség tüzet nyitott az éhség, a kenyérhiány miatt tüntető emberekre. Nagy arányokat vett a bűnözés, ismét elkezdődött a 20-as évtizedben egyszer már letört maffia tevékenysége.
Bűncselekményeket egyébként a szövetséges csapatok katonái is követtek el.
Újjáéledtek a katolikus egyház által korábban is tolerált babonás megnyilvánulások. Ilyen esetet említ példaként a Vezúv kitörése, Nápoly fenyegetettsége kapcsán Normann Lewis, Nápoly 1944 című regényében.
Zárójelben, ismételten röviden vissza kell térni a Dél- és Észak Itália közötti társadalmi, gon-dolkodásbeli, mentális különbségre. Releváns szempont lehet, hogy míg Észak-Itália kis-polgársága, munkássága, értelmisége köreiben jelentős volt az igény az organikus demok-ráciára, a munkahelyi önigazgatásra, a kommunális önigazgatás, a részvétel megvalósítására, addig Dél-Itáliában a fasizmus két évtizedes reformpolitikája ellenére fennmaradt a XIX.
században rögzült feudális, korai liberális, klerikális értékrendszer, gondolkodás. Ez utóbbi értékrendszer számára teljesen idegen volt a veronai kongresszuson megfogalmazott modern, kollektív, szociális beállítottságú, önigazgatást igénylő emberkép.
A nemzetközi kapcsolatrendszerre tekintve diplomácia tekintetben is elszigetelt volt a Déli Királyság kormánya. Tudjuk, Magyarország, a hagyományosan jó magyar-olasz kapcsola-tokra tekintettel párhuzamosan képviseletet biztosított minkét olasz állam számára. 1944.
március 13-án a Szovjetunió is elismerte a Badoglio-kormányt, és felvette vele a diplomáciai kapcsolatot, ezzel megelőzte a szövetséges nagyhatalmakat.
Mint láthattuk, Dél-Olaszország politikai viszonyai nehezen hasonlíthatóak az északi ország-részhez. A Badoglio-kormány még római tartózkodása alatt, már a létrejöttét követő első napokban elkezdte a fasiszta párt, ifjúsági, és egyéb szervezetek felszámolását.
A későbbiekben e szabályok összegzése, kodifikálása a Hivatalos Közlöny /Gazetta Ufficiale/
1944. július 29-i, 41. számában, mint Umberto herceg, királyi helytartó /Luogotenente Generale del Regno/ 1944. július 27-i 159-es számú törvényerejű rendelete jelent meg.
A rendelet kiindulópontjai az 1943. augusztus 2-i 704 királyi rendelet /R.D./ mely megszün-tette a fasiszta pártot, majd az 1943. december 28-i 29-es R.D., mely elrendelte a közigaz-gatás, az államigazgatás defasizálását. Az 1944. május 26-i R.D. elrendelte a fasizmus alatt elkövetett bűncselekmények megbüntetését. A rendelet, az 1922 után elkövetett squadrisra, erőszakos cselekményeket, a hatalomátvételt az 1889-es BTK 118-20-as paragrafusaival szankcionálta.
E visszaható érvényű törvények érdekessége, hogy nem terjedt ki az ugyanazon időszakban elkövetett, hasonló jellegű anarchista, kommunista, szocialista indíttatású cselekményekre.
Az 1943. szeptember 8. utáni időszakban megvalósult bármely, a németekkel történő együtt-működést a katonai bíróság illetékességébe utalta.
A fasizmus magas állami, közigazgatási, katonai szerepkörben tevékenykedő vezetőit méltat-lannak minősítette az állam szolgálatára és felmentette őket.
A fasiszta párt, vagy a pártvezetők a rendszerhez történő csatlakozásával szerzett vagyonai az államra szálltak.
A gyors lebonyolítás érdekében fenti intézkedések eljárásjogi szabályait felgyorsították. 1945 februárjában, a már Bonomi-kormány rendelete a fasiszta pártvezetők, az MVSN tisztek választójogát is megvonta. A PNF és PFR bizonyos szint feletti reprezentánsait a szakmai
érdekképviseletekből, a szakmai kamarákból is ki kellett zárni. Ez utóbbi rendeletet a háború befejezését követően, már a Parri-kormány bocsátotta ki 1945. november 9-én.
A defasizálás lépései már kezdeti stádiumban feltűnhettek a németeknek is. A déli országrész politikai-kulturális eltérései ellenére lassan újjászerveződtek a politikai pártok, megkezdték a tevékenységüket.
A Dél-Itáliában újjászervezett pártok nagyjából az 1926 előtt is működő formációk voltak.
Ezek voltak a társadalom nagy része (földbirtok, parasztság, polgárság, értelmiség, kispolgár-ság) támogatását bíró Democrazia Cristiana, a Kereszténydemokrácia, ezen kívül újjászer-veződtek a hagyományos, szinte XIX. századi elveiket képviselő, kissé modernizálódó liberálisok, a felső polgári rétegek képviseletében. A Délen is újjászerveződő Szocialista Párt és a Kommunista Párt a városi munkásság és a szegényparasztság bizonyos csoportjaira támaszkodhatott.
1944. január 28-29-én, az antifasiszta pártok Bariban tartott nagygyűlésén követelték III.
Viktor Emánuel király azonnali lemondását. A mérsékeltebb antifasiszta erők – akik egyik képviselője volt a nagy nápolyi liberális filozófus Benedetto Croce is – úgy akarták meg-menteni a monarchiát, hogy a király és a trónörökös Umberto herceg lemondását követelték, és hogy az államfői tisztséget ruházzák Umberto fiára, Viktor Emánuel nápolyi hercegre.
A monarchia ellen leghatározottabban a szocialista és a kommunista párt lépett fel. Érdekes módon náluk is élesebb hangot ütött meg a kispolgári hátterű, szocialista, baloldali liberális-demokrata eszméket képviselő Akciópárt, mely a Roselli testvérek Giustizia e Liberta /Igazság és Szabadság/ mozgalmából alakult ki. E pártnak azonban Délen jóval nagyobb volt a hangja, mint a társadalmi bázisa.
A pártok nyomása eredményeképp, a király 1944. március 16-án elfogadta, hogy Róma felszabadulását követően államfői hatalmát Umberto hercegre, mint a királyság helytartójára ruházza.
Ezt követően Umbero herceg ideiglenes államfői szerepet töltött be, mint a Királyság Helytartója /Luogotenente Generale del Regno/.
A kompromisszumok eredményeképpen, 1944. április 21-én Badoglio ismételten kormány-alakítási megbízatást kapott. E kormány már nem technikai, vagy hivatalnokkormány volt.
Miniszteri tárcákat kaptak benne a már említett öt antifasiszta párt, valamint a Munka Demokráciája nevű, baloldali pártformáció képviselői is, ezért a „hat párt kormányának”
nevezték.
A Szovjetunióból hazatért Palmiro Togliatti kommunista pártvezető kijelentette, hogy az államforma kérdésében a háború befejezése utánra kell halasztani a döntést, majd miniszter-elnök-helyettesként 1946-ig a kormány tagja lett.
Togliatti, mint tapasztalt, fegyelmezett kommunista betartotta, figyelembe vette a látszólagos népfront-taktikát.
A Déli Királyság történelmi helyzetét, felségterülete kiterjedését azonban a kizárólag a katonai erőviszonyok alakították.